Adott egy mesekönyv, amelynek témái között a szexuális identitás is szerepel. Adott egy társadalom, ahol vannak többségi orientációk és kisebbségi orientációk, ahogy az minden társadalomban lenni szokott. A kirekesztés és a gyűlöletkeltés valóban nem szép dolog, amire a mesekönyvpárti oldal – már-már emblematikus kulscszavakként – nem egy helyen hivatkozik. Egy egészséges társadalom valóban akkor lehet egészséges, ha azt, aki valamilyen szempontból más – gazdagok között szegény, szegények között gazdag, diplomások között középfokú végzettségű, középfokú végzettségűek között diplomás, feketék között fehér, fehérek között fekete, normál testalkatúak között molett, molettek között vékony, fiatalok között idős, idősek között fiatal, egészségesek között beteg, magasak között alacsony, alacsonyak között magas – és a példák sorát még hosszan folytathatnánk – nem közösítené, rekesztené ki magából a többség. Emlékszem, édesapám mindig arra tanított, hogy a gyengébbet, a kisebbet, a bármilyen szempontból hátrányos helyzetűt vagy tőlünk különbözőt nem szabad megkülönböztetni, elítélni, beskatulyázni, hanem elfogadni és segíteni kell. Nem beszéltek akkor még nekem sem nemváltásról, sem homoszexualitásról, mégis nyitott, másokat elfogadó felnőtt lett belőlem, mert megértettem, hogy legfontosabb a szándék, amivel a világ felé fordulunk, és amivel megpróbáljuk elfogadni a körülöttünk élőket, legyenek azok bármilyen szempontból is különbözők tőlünk.
Egyben tehát megegyezhetünk,
a téma fontos, sőt egyre inkább kikerül az alól a bizonyos szőnyeg alól, megkerülni nem lehet, beszélni kell róla, ha a megbélyegzést, a stigmatizációt, az elhallgatást el akarjuk kerülni.
Nézzük a kettészakadt híd másik végét, amely kifejezetten károsnak, egyértelműen elítélendőnek, sőt bedarálandónak ítéli meg a társadalomban kisebbségben élőkről szóló mesekönyvet. Abban egyetérthetünk, hogy egyik oldal sem enged jottányit sem az álláspontjából vagyis kategorikusan ragaszkodik a saját nézőpontjához, s ahogy ezt már olyan sokszor megszokhattuk, ez sajnos nem vezet el a belátás, megértés állapotába, hiszen ehhez az egész jelenséget kissé távolabbról, a mi madártávlatba fölengedett drónunkról kellene vizsgálni.
Következzen egy fontos tény, amely egész más megvilágításba helyezi a dolgokat,
a kötet előszava szerint külön óvodai és iskolai foglalkozástervek készültek a mesekönyvhöz. )
Felmerül a kérdés – bennem legalábbis elég sokszor – hogy a jelenlegi gyerekkönyvkiadók vezetői, szerkesztői, szerzői között hányan rendelkeznek pedagógusi, óvónői, gyermekpszichológusi vagy akár klinikai szakpszichológusi végzettséggel, vagy esetleg hányan töltöttek éveket, évtizedeket hivatásszerűen óvodáskorú gyerekek között. Bátran kijelenteni, hogy valaki ismeri az adott életkor pszichológiai sajátosságait, érzelmi-intellektuális teherbírását egy-két-három gyerek felnevelése után sem feltétlenül lehet. Mert egy-két-három gyerek, főleg ha azok a sajátjaink, nem feltétlenül jelentenek a közösségi többség szempontjából reprezentatív mintasokaságot. Magyarul: nem jellemzik a társadalom nagy átlagát és szélsőségeit sem feltétlenül az egész tekintetében.
Nézzük a személyes matekot: adott egy világra nyitott, elfogadónak nevelt gyerekből lett felnőtt, adott esetben az írás szerzője, és adott a kérdés, amely még egy elfogadó, pedagógus végzettségű felnőttben is felmerül:
alkalmas-e a 3-6, azaz az óvodás korosztály nemváltó szarvasok, meleg királyfiak és Hamupipőkék meséjének befogadására, ha tulajdonképpen még azt sem tudja, mit jelent az, hogy szerelem, mi az a “nem”, mit jelent a saját neme, hisz a szakirodalom szerint a nemi identitás hat éves kor körül kezd rögzülni. )
A magam részéről erősen kétlem, hogy egy 3-6 éves kisgyerek fejlődéspszichológiai értelemben érett volna annak megvitatására, hogy a királyfi miért a másik királyfit választja a királylány helyett, amikor az egész párválasztás, a vele ellentétes nemmel való vonzalma vagy egyáltalán a szerelemről, szexuális vágyról, nemi identitásról való fogalma még ki sem alakult életkorából adódóan. Ezen a ponton adja magát a kérdés: kell-e, szabad-e óvodás vagy akár kisiskolás gyerekek pszichéjét, akik megjegyzem 6 éves korig még a realitással is hadilábon állnak, hiszen a realitás csak 10 éves kor után lesz domináns a gyerekek lelki fejlődésében, szóval szabad-e ennyi idős gyereknek nemváltásról szóló meséket adni a kezébe, pontosabban lelkébe? Az én álláspontom – gyakorló szülőként, pedagógusként és gyerekeknek író szerzőként is – egyértelműen az, hogy: nem. Ha valamelyik korosztálynak való ez a téma, hogy felnőttkorban megfelelő érettséggel és nyitottsággal forduljanak a tőlük nemi identitásában különbözők felé, az egyértelműen a középiskolás korosztály, akiknek már van némi fogalmuk a szexualitásról, a nemek közötti vonzódásról, a saját nemükről és a nemi szerepek gyakorlati jellemzőiről. Ez a korosztály még bőven elfogadóbbá formálható volna megfelelő információk megfelelő tálalásával.
Pár évvel ezelőtt volt szerencsénk hatalmas csodában részesülni, szakszerű segítséggel felvértezve egy felejthetetlen nyáron lepkét keltettünk. A lepkebáb rendkívül érzékeny, finom burok, amíg a hernyó odabent pillangóvá érik, és az érési, kifejlődési folyamat tart, a bábot nem érheti sérülés, különben az átalakulóban lévő lepke elpusztul. A báb védőburok, tehát az érési folyamat alatt a lepkét védi. Az idő előtti szemléletszélesítés akcióját is hasonlónak érzem ehhez.
A gyermeklélektan szakirodalom az első 6-7 életévet szenzitív periódusként jelöli meg a gyermek életében.
Ez az az időszak, amíg a kisgyerek a saját fő érési folyamatain keresztül megy, amíg a benne lévő identitások, fogalmak, az anyanyelv használat, a saját énképe, testképe, saját személyiségéről való tapasztalása kialakul. Nem ez az időszak alkalmas a szemlélet kiszélesítésére, hisz a ház alapjai még csak most készülnek, felesleges több emeletes házat húzni rá, mert a félig kész vagy hiányzó alapok nem fogják megtartani a komplex épületet, s az egész ház statikailag instabillá válik. A kisgyerekekkel nagyon fontos sok-sok témát szóba ejteni növekedésük, felnevelésük során, azonban a hogyan és MIKOR ebből a szempontból kiemelkedő fontosságúak.
A hiba, a porszem a fogaskerekek között, tehát itt egészen pontosan fülön csíphető, és persze az van, ahogy az lenni szokott, hogy egy kicsit mindenkinek igaza van.
A jelenségről nem árt beszélni, mert az elhallgatás semminek nem tesz jót, de ezt a közbeszédet az óvodáskor szintjén kezdeni óriási hiba, amely megjósolhatatlan következményekkel járhat.
Gyermekirodalmi szerzőként, pedagógus végzettségűként és édesanyaként is az a véleményem, hogy sokkal szerencsésebb lett volna ezt az egész témát két külön mesekötetben feldolgozni: előbbi foglalkozhatott volna az összes kisebbségben élő problémájával, a második kötet pedig megmaradhatott volna a kamaszok érzékenyítésére a nemi identitás kérdéskörében. Felelősségteljes kiadó és szerkesztő mindenképp így gondolkodott volna. Ez a mostani témák szerinti vegyes kötet kicsit az ajtóstul a házba rontás esete, érthető tehát a többségi társadalom heves reakciója. „Nyitottá” vagy elfogadóvá akarni tenni valakit, akinek még az adott fogalomról az alapvetései sincsenek meg, hisz életkorából adódóan nem is lehetnek, orbitális tévedés, hogy stílszerűen fogalmazzak szarvashiba. A szakemberek, óvónők, szülők, kiadók, szerzők felelőssége ezért nagy és jelentős, s ezt viszont semmiképp sem lehet szőnyeg alá söpörni vagy elbagatellizálni. Ezzel mindenképpen számolni kell.
A fenti írás a szerző személyes véleménye, nem tükrözi a DRÓT teljes alkotó-szerkesztőségének nézeteit. Amennyiben más véleményed van az ügyről, vitatkoznál a szerzővel, küldd el írásodat a [email protected] címünkre.
