Rácz Boglárka
(1986) író, költő, tanár, Budapesten él, legutóbbi verseskötet a Kyotóban már tavasz van (Kalligram, 2014), első regénye a tavaly megjelent Végpóz. (Kalligram, 2019)
Mikor hazaértem, Gusztáv a konyhában ült egy idősebb férfivel, szerintem elég komoly dolgokról beszélgettek, mert amikor meghallották, hogy nyílik a bejárati ajtó, rögtön elhallgattak. Néha én is tudhattam komoly dolgokról, főleg ha anyánkhoz vagy Kisbékához volt köze. A férfin ülve is látszott, hogy jóval magasabb Gusztávnál, hajlott háttal ült az asztalnál, előtte mindenféle papírok hevertek. Gusztáv azt mondta menjek a pékségbe, vegyek valami uzsonnát magamnak és Kisbékának, majd felém nyújtott egy ezrest. A férfi rám pillantott, elmosolyodott egy kicsit, de éppen csak annyira, amennyire muszáj, ha véletlenül össze kell ismerkednie két embernek. Én nem mosolyogtam, csak odanyúltam az ezresért, pedig a díjért járó pénzemhez még hozzá sem nyúltam, vásárolhattam volna abból is bőven. Aztán amikor elindultam, még utánam szólt, hogy hallottam, milyen jól rajzolsz, Karolina. Máskor, ha nem tudtam mit mondani, Gusztáv kisegített, most is vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak gondterhelten meredt maga elé, ahogyan anyánk szokott apánk eltűnése óta. A pékségben egy csomag sajtos pogácsát kértem, aztán leültem a legközelebbi padra és próbáltam nem gondolni arra, hogy a nyúlánk férfi esetleg Kisbéka miatt jött. Talán orvos, aki most mondja el, hogy nem vigyáztunk eléggé, ezért Kisbékát nem lehet már meggyógyítani. Hirtelen bűnösnek éreztem magam Kisbéka miatt, pedig tudtam azt is, hogy ennél jobban senkire sem lehet vigyázni. Apánk sosem érezte magát bűnösnek semmiért, ha felnőtt leszek, meg fogom keresni, hogy megmondjam, ő az oka minden rossznak, csakis ő, és nem mi. Este nem bírtam tovább, odaálltam Gusztáv elé, és megkérdeztem mi van Kisbékával. Vele semmi nincs, szeplős, mondta, én viszont külföldre megyek dolgozni, délután elintéztük az összes papírt.
*
Éva néni a nagyszünet elején megkérdezte, lenne – e kedvem festőkről meg képekről tanulni. Hogy érti ezt Éva néni, kérdeztem. Azt felelte, minden hétfőn és szerdán magánórákat tart a lakásán. Én mindig úgy hittem, hogy Éva néni túl fáradt a sok gyerektől és ha végre hazaér, senkit sem szeretne már maga mellett tudni. Ha érdekel, ma is jöhetsz, öt órára, mondta még, aztán felírta a címét egy kis cetlire. Én sehogy sem tudtam elképzelni, hogy odamenjek Éva néni lakására, de azért begyűrtem a cetlit a zsebembe. Délután már bátrabbnak éreztem magam, csak Kisbékát sajnáltam egyedül hagyni anyánkkal, pedig anyánk már majdnem ugyanolyan volt, mint apánk eltűnése előtt, csak egy kicsivel többet járt takarítani, hogy időben be tudjuk fizetni a számláinkat. Ha Gusztáv külföldön már elég pénzt összegyűjtött, nekünk is küld majd belőle, akkor már nem kell annyit járnia. Megnéztem a cetlire írt címet, Éva néni azt is feljegyezte, hogyan lehet odajutni tőlünk, biztosan Ica néni mondta meg neki, hol lakunk. Néha elgondolkodtam azon, hogy Kisbéka megérti – e már, mennyire védtelenek vagyunk. Jó lenne, ha nem értené még meg, de előbb – utóbb úgyis világossá válik számára minden. Ha nem figyelek eléggé, néha én is úgy hiszem, hogy nem olyan rossz így élnünk, főleg mióta eltűnt az apánk. Kisbéka a rohamokba menekül, mert addig csak a teste védtelen, én meg néha azt képzelem, még mindig ott vagyok a parkban, ahol egyszer már eltévedtem, az aljnövényzet szinte már benőtt teljesen, de Gusztáv megtalál majd, ebben az egyben biztos lehetek. Éva nénihez végül könnyű volt odatalálni, pedig sötét volt már, mikor elindultam. A földszinten élt, egy tágas lakásban, én nem tudtam, hogy léteznek ilyen szép, levegős terek, nálunk mindig zsúfoltak voltak a szobák, meg néha füstösek is. Éva néni lenge, bőszárú nadrágot viselt meg puha, kötött kardigánt, szerintem nem olyan volt, mint a tanítónénik, inkább azokra a nőkre hasonlított, akiket Eliz néha kivágott az újságokból. Legjobban a szőkéket szerette kivágni, aztán azokat, akiket különösen szépnek talált, egy füzetbe ragasztotta. Éva néni nem volt szőke, de a vonásai legalább annyira finomak voltak, mint akiket Eliz kiválasztott. A nappaliban két másik lány ült, mindketten elmélyülten dolgoztak egy festményen, jó volt látni, hogy létezik ilyen nyugalom és fegyelmezettség. Éva néni azt mondta, az egyetemi felvételijükre készülnek. Én hallottam már valahol máskor is az egyetem szót, de nem értettem pontosan, miért kell festeni ahhoz, hogy oda juthassanak. Ha most nekem kéne festenem, megint csak képzeletbeli lényeket tudnék, nyúlánk, madárszerű embereket, ha lehunyom a szemem, elemelkednek lassan, belesimulnak a levegőbe.
