Mindenki tudja, mit olvassanak, vagy ne olvassanak a gyerekek. Legyen régi, legyen új, kínáljon átélhető női és férfi szerepeket… legyen balos, legyen jobbos, legyen nemzeti, legyen egyetemes! Persze tudjuk, hogy a kötelező olvasmányok listája még nem a „kánon”, de az oktatásnak kánont konzerváló funkciója is van. Többek között ez is táplálja az iskolai olvasmányok körüli dühödt vitákat.
Kire emlékezzünk, kire nem?
Ez a tétje a kötelező olvasmányok újra és újra megújuló háborújának.
Miért üvöltesz?
(„Az első – virtuális – pofon azért csattant el, mert Tóth Krisztina be akarja tiltatni Jókait és ki akarja vetetni a kötelező olvasmányok közül. És/vagy mert olyasmit kér számon egy 19. századi írón visszamenőlegesen, amit nem lehet rajta számonkérni, ti a „genderideológiát”, a „feminista olvasatot” és a „modern nőképet”. És/vagy nem szereti eléggé a hazáját/a magyar irodalmat/a magyar gyerekeket. Nem ért hozzá, „buta”, „nő” etc. Holott…”)
Péntek Orsolya írása a DRÓTon.
Természetesen, ha minden változhat, mért pont a kötelező olvasmányok ne változnának. Negyvenes-ötvenes középosztálybeli családban született nők, mint Péntek Orsolya és magam is hajlamosak saját iskolai élményeik alapján megítélni az iskolai olvasmányokat. Néhány szöveg nehezen olvasható, emellett egy gyereklány nem talál bennük női viselkedésmintákat. (Megjegyzem, fiús viselkedésmintákat is alig: melyik szülő szeretné például, ha Nyilas Misi, Nemecsek Ernő – aki maga is feminin, hiszen Ernő — vagy akár Patikárius Jancsi lennének a fia példaképei?) Felvethető, hogy nem maguk a művek avultak el, hanem az értelmezéseik: teljesen nonszensz, hogy nekem az egyetemre kellett kerülnöm, hogy katartikus, jó értelmezéseket halljak a kötelező olvasmányokról is.)
De a legnagyobb baj talán mégsem a kötelező olvasmányok ilyensége vagy olyansága. Sok gyerek nem jut el oda, hogy véleményt formáljon ezekről, ugyanis egyetlen könyvet sem olvas végig egész életében.
Milyen legyen az „első könyv”, mely egy koncentrációs zavarokkal küzdő, hátrányos helyzetű gyereket is olvasóvá nevel?
Talán ez a legfontosabb kérdés. A kötelező olvasmányokon vitatkozók elfelejtik, hogy az olvasásnak más haszna is van amellett, hogy megismertethet bennünket a korszerű szerepmintákkal.
Egy olvasó ember képes értelmezni egy szerződést. A rendszeres olvasás felkészíthet arra, hogy beoszd az idődet, a pénzedet, az erődet… Megtanít arra, hogy ne háborogj azonnal, hanem várd ki a végét…, hogy légy türelmes. Hogy képes légy például fogamzásgátlót szedni. Pályázni. Egy házfelújítást eltervezni. Inspirálhat arra, hogy virágokat ültess a kertbe, noha a magokból sem lesz azonnal semmi.
A rendszeres olvasás segíthet, hogy a szegények gyerekei se legyenek teljesen híján a munkaerőpiaci kompetenciáknak.
Ráadásul ez a legolcsóbb társadalmi felzárkóztatás. Úgyhogy megéri megszerettetni.
És ha a jobban megválasztott kötelező olvasmányok segíthetnek áthidalni ezeket a rettenetes társadalmi szakadékokat, akkor változtassuk ezeken!
De az írástudatlanságnak, a funkcionális analfabétizmusnak nemcsak ezek a szívszorító példái léteznek. Ha egy írót meglincselnél, mert neked nem tetsző véleményt mondott, akkor mi különböztet meg egy átlagos analfabétától? Hiszen egy író nem gladiátor. Nem politikai közszereplő. Mit változtatnak az életművén a nyilvános megszólalások?
Meglehet, én sem kedvelem, ha egy hallgató a Hamletről kérdezve azt feleli egy vizsgán, Gertrud és Ophelia túl elavult, konvencionális nőfigurák. Pont. És még?, kérdezném: történik-e valami más is a drámában? Bár azt én is roppant érdekes kérdésnek tartom, miért olyan sablonosak a nagy intellektuális drámákban a nőalakok. Az arany emberben a Tímea és Noémi közötti választás mögött felsejlik a kérdés, létezhet-e valamilyen alternatívája a létező kapitalizmusnak – ez pedig már nem elavult és nem unalmas. De Tóth Krisztina nem átfogó értelmezést adott Jókairól, hanem Jókai egyetlen regényének egyetlenegy aspektusát hozta szóba.
És ha ír egy hosszabb tanulmányt Fallokrata magyar irodalom címmel?
Ez ugyan mi módon befolyásolhatná ez az ő epikus és lírai életművét?
Ha irodalmi életműkről beszélünk, számít-e…
Bánki Éva
(1966, Nagykanizsa–). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), Telihold Velencében (2020. Jelenkor). Budapesten él. Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó
Azon kevesek közé tartozom, akik azt hiszik,
oktatási reformokról nem lehet pusztán minisztériumi vagy irodalmi kerekasztalok mellett dönteni.
Az érintettek meggyőzése és belegyezése nélkül minden oktatási reform olyan hatásfokú, mint az orosz nyelvtanítás százezredik reformja – szép, szép, de ettől még senki nem tanul meg oroszul. A kortárs irodalom – borzasztó sajnálatos módon – vidéken kicsit az „orosz” helyzetében van.
Magyarországon a rendszerváltás örökségeként is létezik egyfajta hisztérikus ellenállás a mindenkori érdekeltek tapasztalatait semmibe vevő reformok iránt.
Esterházy? Ugyan! Majd tanítunk Wass Albertet tovább.) Egy jó oktatási reformnak nemcsak szakmai ismérvei vannak, hanem társadalmi elfogadottsága is.
Épp ezért a kötelező olvasmányokról bárki véleményt mondhat.
És mondjon is véleményt! Hiszen ez egy jó reform záloga.
