Weiner Sennyey Tibor: Gyerekkorodban számított-e, hogy édesapád és édesanyád író, költő?
Lackfi János: Persze… Egyfelől nagyon természetes dolog volt odahaza az írás, az olvasás, épp mint más köznapi tevékenységek, hogy kerítést festettünk, paradicsomot termesztettünk, tetőteret építettünk be és cselgáncs edzésekre jártunk. Szemléletformáló volt, hogy ez is csak egy köznapi tevékenység, semmi vajákos hókuszpókusz.
Miben volt „más” a helyzeted, mint más gyerekeké?
Öcsémékkel sok író-olvasó-találkozót ültünk végig, még az akkor szokásos, kedélyes kolhozavató stílusban. „Szeretettel köszöntjük a fővározsból gyött író elftársakat…”. Amit nem szerettem: hogy anyámék dedikált könyveit nekem kellett odaadnom a magyartanárnak. Rózsát se szerettem vinni a tanároknak, azt is muszájtott. Nem tudom, miért nem jutott eszembe a folyosón betámadni a tanerőket az ajándékokkal, ahol senki se látja. És kamasz voltam már, amikor édesanyám tanítványai, a nálunk alig valamivel idősebb Vörös István, Tóth Krisztina, Kemény István vagy Kun Árpád vigyáztak ránk, amikor szüleim elutaztak. Alighanem
elég nyeglén viselkedhettem, ezzel lepleztem, hogy nagyon felnéztem rájuk,
és sosem hittem volna, hogy valaha is közéjük, nagy, már felnőtt irodalmárok közé tartozhatok.
Mikor döntöttél úgy, hogy te is írni fogsz?
Harmadik gimnáziumban, addig
operaénekesnek, tenoristának készültem vehemensen.
Ám jött egy ál-szerelem, melynek nem volt semmi folytatása, ám arra jó volt, hogy a kisgyerekkori, elfeledett írás-lavinát újra beindítsa bennem.
Segített-e az, hogy apukád és anyukád író?
Édesanyám akkor is már több mint egy évtizede foglalkozott fiatalokkal a Sárvári Diákíró Pályázat keretein belül. El voltam szánva, hogy ha ő azt mondja, nem érdemes, akkor abbahagyom. Rábólintott, én meg belevetettem magam az irodalom újonnan megnyíló vadonába. És az is nagyon fontos volt, hogy
mindig meg tudtam kérdezni édesapámat, az otthoni tízezer könyv közül inkább ezt vagy inkább azt olvassam-e.
Rengeteg irodalmi pletykát is hallottam odahaza, ez segített később nem félisteneknek látni a szerkesztőségekben ücsörgőket. Ja, és ha vendégség volt nálunk, többnyire írók jöttek, bográcsozni írókkal bográcsoztunk, focizni írókkal fociztunk, nyaralni sokszor szintén írókkal. Benne volt a dolog a levegőben.
Irodalmi tevékenységedben, hogy érzed, számított-e, hogy kinek vagy a gyermeke?
Szerencsésen behúzódhattam az írói álnevem fedezékébe, akadt szerkesztő, aki még 2000-ben is elkerekedő szemmel döbbent le, ki fia-borja vagyok, pedig már tíz éve publikálta műveimet. Legalább tudtam, hogy talán magam miatt szeret. Jobb így, hogy
a legtöbb helyre nem mint apu-anyu fiacskája kerültem be, hanem a munkám volt a belépőjegyem.
Szerinted ért-e amiatt előny vagy hátrány, mert író/költő apukád/anyukád?
Nehéz ezt szétválasztani vegytisztán utólag, hiszen sokszor nem lett kimondva, ismeri-e valaki a nacionálémat. Volt hogy éreztem, valaki bízik bennem, mert ismeri a szüleimet, máskor meg hogy gyanakszik, talán ugyanezért. Mindez azonban másodlagos jelentőséggel bír. Magatartásom része, de nem kizárólagos része az öröm, hogy ők a szüleim. Tudomásul kellett vennem, hogy
olyan terepen mozgok, ahol ők már jártak előttem, úgyhogy igyekeztem markáns, sajátos arcélt kialakítani.
Remélem, a legtöbben, akik szeretnek, erről ismernek fel…
