Weiner Sennyey Tibor: Gyerekkorodban számított-e, hogy édesapád író?
Závada Péter: Nem volt szem előtt, vagyis ez a hiány természetesnek tűnt, csak a könyvektől roskadózó polcok és íróasztal látványa figyelmeztetett rá, hogy itt valami komoly, néma munka folyik. De én úgy jártam-keltem a könyvhalmok között, mintha valami grund farakásai lennének.
Miben volt „más” a helyzeted, mint más gyerekeké?
Apám gyakran vendégül látta a barátait, így sok nagy író megfordult nálunk.
Hallgathattam őket órákon át, ahogy politizálnak, könyvekről mesélnek.
A szüleim szabad szellemben neveltek.
Korán önállósodtam, már tizennégy-tizenöt évesen egyedül jártam el otthonról. Támogatták a tanulmányaimat, a külföldi utakat nyelvtanulás céljából. Szerencsés gyerek voltam – anyám korai halálát leszámítva.
Mikor döntöttél úgy, hogy te is írni fogsz?
Úgy húsz éves korom tájékán próbáltam először verset írni egy Parti Nagy Lajos kötét hatására. Azt hiszem, az Esti Kréta volt az. Előtte csak dalszövegekkel kacérkodtam. A gimnáziumi irodalomórákon sajnos még Pilinszkyig se nagyon jutottunk el, nemhogy Petriig, pláne nem Tandoriig. Későn érő típus vagyok.
Segített-e az, hogy édesapád író?
A család szellemi környezete, műveltsége, érdeklődése, a szülői minták nyilván sokat segítettek. Apám neve, díjai viszont már annál kevésbé. Mikor először publikáltam a Holmiban,
arra kényszerültem, hogy álnevet használjak,
mert féltem, hogy a nevem alapján fognak megítélni.
Irodalmi tevékenységedben, hogy érzed, számított-e, hogy kinek vagy a gyermeke?
Biztosan számított. Ez valahol kikerülhetetlen. Ha csak az ember nem rejtőzik valami pszeudó mögé élete végéig, előbb-utóbb kiderül az ilyesmi. csak abban bízhatok, hogy a szerkesztők vannak annyira profik és elfogulatlanok szakmailag, hogy ne az alapján, hanem a vers önértékét tekintve döntsenek.
