17. nap
Ma gyógyszertárban voltam, mert elfogyott a gyerek D-vitamin cseppje, amire mind a hárman rájártunk mióta be vagyunk zárva. (Hol késik a híres sevillai napsütés és 35 fok?)
Miután a patikustól kikértem a napfénypótló vitamint, valamilyen irracionális reménytől hajtva megkérdeztem van-e kesztyű és maszk, mert semmi ilyesmink nincs otthon és tudtam, már nem lesz lelkierőm kiállni semmilyen random szúrós tekintetet a boltban. Ráadásul még egy bankautomatához is mennem kellett, hogy késve befizessem az internet számlánkat (csak kenyér legyen és wifi, hogy ne váljon pokollá a karantén!), így jól jött volna egy pár gumikesztyű. A válasz természetesen egy egyszerű és mosolygós nem volt. Nem tudom, milyen tudatalatti, felgyülemlett feszültség hatására, de könnyek szöktek a szemembe, teátrális sóhaj hagyta el a számat és ideges, eltúlzott mozdulatokkal tettem el az árut és a pénztárcámat. Az ajtót is be akartam látványosan vágni magam mögött, de sajnos, vagy szerencsére, fotocellás volt. A patika bejáratánál, egy parkoló furgon mellől egy férfi szólított meg, Señora, señora, ven aquí, mira! A gyógyszertár másik vásárlója volt és nyilván szemtanúja az iménti jelenetnek. A furgon csomagtartójából elővett és a kezembe nyomott egy marék gumikesztyűt meg öt szájmaszkot, majd sietősen beült az autóba és mire egy döbbent graciast elmotyogtam, már el is hajtott az orvosi műszereket forgalmazó céges furgonnal, mint aki stikában valamiféle szabálytalanságot követett el. A térdeim megremegtek, a könnyeim patakokban folytak be az újonnan szerzett maszk alá, úgy éreztem, mintha valami megfoghatatlan lelki erőt adó gyógyszert fecskendeztek volna az ereimbe. Titokzatos, maszkos jótevők márpedig léteznek!
Napok sorszám nélkül
Két buliban is voltunk mostanában, az egyik egy ilyen migráns magyar buli volt, Barcelonából, Sevillából és Bécsből csatlakoztak. Aztán, úgy tűnik, sikerült életre kelteni a szegedi egyetemista évek Happy Monday rendezvényét is régi cimborákkal, csak ezúttal nem a pult mögött álltam és senki nem táncolt ugyanezen a pulton. Mindenesetre, a másnap egy Google Team buli után is ugyanolyan.
Csak most gondoltam bele, de van egy óriási előnye is a kijárási tilalomnak a kisgyerekesekre nézve. Amióta a fél világ hasonló helyzetbe került, mi se szorulunk ki a rendezvényekből és az esti baráti borozgatásokból. Nem kell bébiszittert hívni, altatás után máris beülhetek egy élőben közvetített zongorakoncertre vagy csatlakozhatok a barátaimhoz.
Albert minden nap kapja a cuki videókat az óvónéniktől és követjük a bölcsis NAT online, interaktív anyagait. Zenés angol órákra is jár egy kedves barátunk jóvoltából (ha elég nasit kap, még figyel is.) A férjem továbbképzi magát programozásból. Miközben mindketten fejlesztik magukat valahogyan, én szétszórt rizsszemeket szedegetek össze a lakásban, egyik, a neten gombamód szaporodó, kreatív, gyereklefoglaló projekt eredményét…
Közben a szomszédunk, azt hiszem, valamiféle társadalmi munkát próbál végezni, amióta napi tizenkét órában, az ablakba kitett hangszórón keresztül, hozzám nem túl közel álló, mindenesetre szórakoztató zenei ízlését bocsátja a köz javára, reményeim szerint hangulatjavítási céllal. Ha Sanchez elnök valamilyen bejelentést tesz, nem kell a hírportálokat böngésznem, mert önzetlen szomszédunk ilyenkor teljes hangerővel osztja meg a lakóközösséggel a spanyol köztévé adását.
A szomszéd tévéje mellett, a legközvetlenebb, nem digitális kapcsolatunk a külvilággal a verebek. A zegzugos társasházban körül vagyunk véve a fészkeikkel, amiket rendszeresen toldoznak-foldoznak, és sokszor az udvaron ejtik el az építőanyagok egy részét. Azóta tudom, hogy a fészkek gyakran műanyag zacskó darabokból és csikkekből épülnek, a járvány óta pedig gumikesztyű és szájmaszk cafatokból is.
“Egy-egy napot egy-egy életnek tekints”. Seneca Lucilliusnak adott tanácsát most a kétévesünk tanítja nekünk a gyakorlatban. A boldogság ott lakik a tíz négyzetméteres patioban, amikor rúgjuk a labdát, amikor helyben forogva nézzük az eget amíg seggre nem esünk, amikor fekete filctollal összefirkáljuk a fehér falat, mégsem lesz tőle ideges egy felnőtt sem.
Azt hiszem, eljutottunk az elfogadás fázisába.
A minap olvastam a Harvard Business Review-ban egy cikket, ami azt fejti ki, hogy a világjárvány és a karantén idején tulajdonképpen a gyász és a veszteség jól ismert fázisain megyünk keresztül. Nem vagyok biztos benne, hogy a szomorúság, düh és alkudozás hullámai pontosan mikor simultak bele az elfogadásba, talán a spanyol járványgörbe laposodásával eshet egybe, de sokat segített benne a Happy Monday visszatérése, a maszkos jótevő akciója és a relativizálás is, különösen egy nagymama története, aki Budapest bombázása alatt az akkor kettő és négy éves fiaival, valamint a szomszédokkal, hat hetet töltött egy társasház pincéjében. Közben etetett, altatott, mesélt, biliztetett és túlélt. Ugyanakkor, azt is gondolom, hogy mindenkinek szíve joga szarul viselni ezt a helyzetet, nem rosszabb és nem gyengébb az, aki bár intellektusával megérti, hogy erre most szükség van, mégis lesújtja, bántja, hogy elmaradt egy baráti összejövetel, egy nyaralás, egy esküvő, vagy egy gyerekzsúr. Hogy megszűnt a munkahelye, hogy a gyerektől nem tud hatékonyan dolgozni, hogy a nagymama nem veheti ölbe az újszülött unokát. A legtöbben még soha hasonló helyzetben sem voltunk, a szembenézés és megküzdés képességét az elfogadás és túllendülés felé magunknak kell kifejlesztenünk. Olyan ez, mint az első gyerek. Három gyerekkel nehezebb, mint eggyel, persze, de az első újszülött a családban olyan új élethelyzetet teremt, ami leginkább egy forgószélhez hasonlít, ahogyan a maga valóságával érzelmeket kavar fel, szétzúzva minden rózsaszínködös, pátoszos, csillámpónis sallangot és elképzelést a szülőségről. Az első gyerekhez még nem jár az a tapasztalat, ami magabiztosabbá, felkészültebbé és erősebbé tesz. Ugyanez érvényes lehet generációnk első kollektív krízishelyzetére is.
Azt hiszem, lesznek dolgok, amelyek hiányozni fognak, ha ennek vége és jó volna ha nem kopnának ki a napjainkból. Sok barátunktól már régóta távol élünk, mégis, csak ebben az időszakban váltak gyakorivá a videobeszélgetések és most kapcsolódunk olyan emberekkel is, akiknek életébe már évek óta csak a közösségi média falán keresztül láttunk bele. Az írott üzenetek is többé váltak puszta praktikussági eszköznél, egy “hogy vagy” már nem udvarias small talk nyitás még az ügyfelek, munkatársak körében sem, hanem valódi tartalom és őszinte érdeklődés van mögötte. Mintha megtanultuk volna digitálisan is mélyebbé tenni a beszélgetéseket. Talán ideje újragondolni a telefonját nyomkodó generáció sztereotípiáját, mert az már nem alkalmas a felszínesség és elidegenedés szemléltetésére.
Sevilla, 2020 április 3.
