Weiner Sennyey Tibor: A DRÓT-on, mint társadalomkritikai, összművészeti portálon próbálunk értelmes, releváns válaszokat adni az élet nagy kérdéseire. Az egyik ilyen nagy kérdés a „NŐ” kérdése. Abban, hogy hét nőt kiválasztottam, azt szerettem volna megmutatni, hogy hét teljesen különböző nő hogyan viselkedik az élet különböző szituációiban és szerepeiben.
Kiss Judit Ágnessel kapcsolatban számomra az is fontos, hogy szintén egy bikával ülök egy asztalnál, ugyanis ő május 11-én, én május 10-én születtem. Az ELTE magyar szakát végezte, de nem csupán irodalmárról van szó, hanem oboista is.
Kiss Judit Ágnes: Igen, arról van papírom, hogy zenész vagyok, de arról, hogy költő, nincsen – úgyhogy hivatalosan tanár vagyok és zenész.
WST: Néhány „papírköteg” azért van, ami arról tanulság, hogy írsz is, illetve most a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakiskolában is tanítasz.
KJÁ: Most GYED-en vagyok otthon, és oda megyek majd vissza, ha változik valami a közoktatásban – ez a következő néhány hónapban valószínűleg eldől.
WST: Ezen kívül a színházzal is foglalkozol.
KJÁ: Igen, van egy drámatanári végzettségem, ami tulajdonképpen az egyetlen legális közeledés volt a színházhoz. Én vagyok az az amatőr, aki nagy lelkesedéssel ugrál és rendez a színpadon. Drámatanárként pedig szereztem egy papírt, meg voltak színházi munkáim, de azok már íróként.
WST: Hat verseskötet és egy regényt számolok. Miért írtál regényt?
KJÁ: Egy ismerősöm az orrom alá dugott egy regénypályázatot, hogy írjam meg. Két hét alatt kész is lett, és amikor nyertem vele, mindenki nagyon meg volt lepve, velem az élen. Ott ültem, és visszafelé mondták a neveket, és azt hittem, azért hívtak oda, hogy leégessenek, nem akartam elhinni, hogy én lehetek az első. Ez a regény annak ellenére jól sikerült, és többször is megjelent, hogy a kritika nem fogadta olyan egyértelmű rokonszenvvel, mint a verseimet. Nagyon könnyen írtam meg, azóta viszont nehezen írok prózát. Az első regényt a hályogkovács biztonságával csináltam, azóta viszont rájöttem, hogy a próza szörnyű kényes dolog, és a következő regény, ami, ha Isten is megsegít, idén megjelenik, azon valami nyolc évet kotlottam. Most már nem megy olyan könnyen. De
nagyon érdekel, hogy hogyan működik máshogyan a próza, mint a vers.
WST: Ehhez hozzátenném, hogy egy nagyon népszerű blogot is vezetsz, tehát nem csak a klasszikus irodalmi közegben képzeled el az írásaidat. Számomra furcsa azt hallani, hogy úgy érzed, ezek a dolgok nem sikerültek vagy nehezen, mert ahogy én látom, te egy nagyon népszerű, sokak által olvasott kortárs költőnő vagy. És bele is vágnánk a témába:
van-e ilyen, szerinted, hogy költőNŐ, íróNŐ, vagy csak költő van és író?
KJÁ: Engem nem zavar a költőnő. Azt tudom, hogy a Tóth Kriszta ölni tud ezért, ha meghallja, mert neki az jutott eszébe egyszer, amikor azt mondták, hogy hölgyköltő, hogy: tőgypörkölt, és ez annyira gusztustalan. Meg
a szövegnek nincs neme…
de vannak olyanok, akik nagyon is az előtérbe tolják a nemiségüket, amikor írnak. Például Gordon Agátára gondolok, aki azt mondja, hogy ő csak nőket hajlandó olvasni, mert élete első ötven évében csak férfiakat olvasott, mostantól haláláig csak nőket – és még így sem tud visszabillenni a mérleg. Én mindkettőt elfogadom, hogy így gondolkodik. Nyilván nem tudom zárójelbe tenni, hogy nőként élek, de azt nem fogadom el, hogy esztétikai minőség legyen, hogy valaki férfi vagy nő, vagy emiatt rosszabbul vagy jobban ír. Azért van olyan roppant népszerű magyar költő, aki azt mondta, hogy nő nem tud verset írni, menjen a konyhába és fogjon fakanalat, nekem is mondta már szerzőtárs, hogy bevallja, amikor a kézirataimat olvasta, úgy állt hozzá, hogy ezek biztos gyengék, mert nő csak középszerűt írhat, és egész addig, amíg olyan szöveggel nem találkozott, amit publikációból ismert. Addig úgy állt hozzá, hogy ez is szar, az is szar – és akkor szembesült saját magával. Végül is nagyon rendes dolog, hogy elmondta. Azért abba mindig bele lehet futni, hogy írhat-e egy nő jót vagy rosszat. Olyat is kaptam már az első kötetem kapcsán, amibe kicsit durvább szavak is belekerültek, hogy
„egy nő nem mondhat olyat”.
Én pedig nem értettem, hogy miért. Mi az, amit egy nő nem mondhat? „Egy nő ne káromkodjon a cuki kis szájacskájából” – ami nyilván másra való…
WST: Két blogbejegyzésedet vettem át a DRÓTra, amelyekről éreztem, hogy szélesebb közönséget is érinthet. Az egyiknek a címe – nagyon jó címeket tud adni Kiss Judit Ágnes – hogy „Nem vagyok feminista, de”. Ez a blogbejegyzés egy hét alatt tízezer olvasót jelentett a DRÓTon, rengetegen megosztották. Nem vagyok feminista, de… – akkor mi vagy?
KJÁ: Sokáig úgy voltam vele, hogy nem vagyok feminista, de ez azért túlzás, hogy: és akkor jöttek azok, hogy miféle megítélés alá esik egy férfi, miféle megítélés alá esik egy nő, legyen szó a csúnya szavak használatától a fizetésen át a családban elfoglalt helyig.
WST: Arra gondolsz, hogy a nők kevesebb fizetést kapnak, a családban hátrányosabb helyet foglalnak el, s ilyesmik? Azért ez nem minden családban van így.
KJÁ: Nem, szerencsére nem, de én sokáig hittem azt, hogy feministának lenni azt jeleni, hogy gyűlölöm a férfiakat, és robbantsák fel a Budapest Szállót, mert az egy fallikus szimbólum, és nadrágban járok, és nem szőrtelenítek – én így képzeltem el. Anyám is mindig azt mondta, és abban a tudatban halt meg, hogy ő nem volt feminista, és közben ha visszagondolok, hogy hogyan élt és miket csinált, valójában az volt, csak nem fért bele kétgyerekes anyukaként – aki roppantul szeret horgolni, kötni, varrogatni – a saját maga által alkotott feminista képbe, miszerint a férfi a természet zsákutcája. Én egyébként láttam ilyen könyvet, ami azt feszegeti, hogy a férfi evolúciós zsákutca. Sokat vitatkoztam egy emberrel pont a feminista blogbejegyzés kapcsán a mainstream-feminizmusról. Én nem tudom, mi az, hogy mainstream-feminizmus, ugyanúgy, ahogy nem tudom, mi az a mainstream kereszténység – én keresztény vagyok. Sokat segített egy honlap, a nőkért.hu, azon olvastam egy csomó anyagot, és kiderült, hogy lehet valaki úgy feminista, hogy sok gyereke van és miniszoknyát hord –
feministának lenni a választás szabadságát jelenti.
Na ez volt nekem a megvilágosodás: én semmi mást nem akarok, csak a választás szabadságát, férfinak is, nőnek is.
WST: Ha a választásról beszélünk: kislánykorodban mi akartál lenni? Költő, tanár, zenész, színházi ember, anyuka?
KJÁ: Orvos akartam lenni sokáig, csak nem ment a fizika. Aztán középiskolás koromban már tanár akartam lenni, meg rendező is nagyon akartam lenni, zenész nem, csak zeneszerző, de ahhoz nem voltam elég tehetséges. Nagyon érdekelt a zene és a tánc, de nekem azt tanították, hogy a művészet legyen a szeretőd, és töltsél vele nagyon izgalmas órákat, de ne akard, hogy eltartson – válassz valami polgári foglalkozást. Így jött a tanítás. Írni is sokáig úgy írtam, hogy én egy középiskolai magyartanár vagyok, aki írogat verseket. Aztán
az első kötetem megjelenése után kirúgtak, egyébként egy katolikus gimiből,
2007-ban az Irgalmasvérnő megjelenése után – de korábban is kirúgtak már egyházi iskolákból, csak ott nem a versek, hanem a színház miatt, amit éppen csináltam.
WST: Van egy kiváló interjú veled a református.hu-n, ahol nagyon sok mindenről beszélsz, hogy mit jelent számodra a hit, hogy Isten a szeretet, számomra legalábbis vállalhatóan beszélsz a hitről. Én nem értettem ezeket a kirúgásokat.
KJÁ: Minden felekezetben van egy olyan teológiai vonal, amivel nem tudok egyetérteni, teljesen mindegy, hogy katolikus, református vagy evangélikus egyházról van szó – mindenütt van egy fundamentális és egy progresszív vonal. Amíg engem a katolikus gimnáziumból kirúgtak az Irgalmasvérnő című kötetemért, addig az evangélikus lelkész barátnőm azzal a kötettel prédikált.
Az, amit én gondolok, az a progresszív kereszténység számára teljesen elfogadható, mint ahogy az, amit a feminizmusról gondolok, az szerintem elfogadható egy csomó férfi meg nő számára is.
Meg sok mindenki számára nyilván nem, ahogy ez kiderült.
WST: Mennyire befolyásol, hogyha nem tetszik a véleményed a közönségnek, ha nem értenek veled egyet, ha felháborodnak azon, amit mondasz?
KJÁ: Nagyon rosszul esik, leginkább az, amikor megbotránkoznak, mert nem volt sosem szándékom, hogy polgárokat pukkasszak.
WST: Te nem az a tipikus polgárpukkasztó költő vagy. Amikor előfordult, szándékosan csináltad?
KJÁ: Szerintem sem vagyok polgárpukkasztó, de mégis voltak erős megbotránkozások a verseim kapcsán. Én mindig elmondtam mindenkinek, hogy
elnézést, hogy ott van az a csúnya szó a versben, megpróbáltam kikerülni, de nem sikerült,
mert többet ér a szöveg koherenciája és hitelessége, mint hogy csipkekesztyűsen nyúljak hozzá.
WST: Ez reális kérdés, mondjuk egy Petri György után a magyar költészetben?
KJÁ: Reális. Így jött, hogy egy nő nem írhatja le azt a szót, hogy „fasz”, pláne nem elsődleges jelentésében. Ha abban a konnotációban mondom, hogy „ez mekkora nagy fasz”, akkor igen. Kevésbé nyelvi tabu káromkodásként vagy metonimikusan használni ezeket a szavakat, de elsődleges szexuális jelentésében nagyon nagy tabu. Én nagyon sokszor megkaptam, hogy „de hát egy nő nem írhatja ezt le”. Sőt, volt olyan versem, amit egy nagyon szeretett szerkesztő a nagyon szeretett folyóirattól úgy küldött vissza, hogy
„ne haragudj, ez egy tök jó vers, de én nem hozom le – úgy beszélsz a férfiakról benne, ahogy a férfiak beszélnek a nőkről a kocsmában!”
Pedig azért csináltam! Igen, van egy ilyen, hogy mi az, amit megengedhetünk magunknak. Pont a káromkodásról olvastam pár napja egy cikket, hogy az egy hatalmi eszköz. Akinek hatalma van, az káromkodhat. Káromkodhat a főnök, a beosztott nem, káromkodhat a szülő, a gyerek nem, káromkodhat a férfi, a nő nem.
WST: Az ilyen hatalmi pozíciók mennyire befolyásolják a létedet? Mennyire érzed, hogy költőnőként, nőként, tanárnőként másodlagosként tekintenek rád?, Vagy nem annyira hallgatnak rád, nem veszik figyelembe, hogy hét könyvet és nem kevés publikációt letettél az asztalra? A tudásod, a tetteid nyomnak-e a latba?
(Szerkesztette: Stenszky Cecília)
