Nem is olyan régen, de még mielőtt a mostani járvány kirobbant volna, az egyik tanítványom megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok a koronavírusról. Mivel nem tudtam még, miről van szó, felvázolta, hogy Kínában járvány tombol. Akkor, az óra közepén azt válaszoltam, hogy szerintem vannak ennél (vagyis egy akármilyen járványnál) sokkal nagyobb problémák Magyarországon.
Aztán nem volt idő kifejteni a kérdést, hogy ugyan mi lehet veszélyesebb egy pusztító járványnál. Most van időm elmondani: szerintem
ma még mindig nem a koronavírus a legnagyobb baj a világban. Sőt, felszínre hoz – és elfed – sok-sok mást.
Ez a vírus rendkívüli és talán ijesztő helyzetbe hozott minket.
Szociális karanténra ítélt: nem találkozhatunk a barátainkkal, megfagyott minden kulturális program. Nem ehhez vagyunk szokva, hisz, mint mondani szokás, társas lény vagyunk; nem szoktunk időt tölteni önmagunkkal otthon – ez is ijesztő lehet. Bezártak ezen kívül az iskolák, óvodák, felkészülés nélkül kellett átállni igen sokaknak a home office-ra, egy-két-három gyerek mellett alkalmasint, a diákoknak és a tanároknak egyaránt mélyvízbe dobás volt a digitális tanulás és tanítás, az egészségügyet felkészületlenül érte a nagy leterheltség – és hirtelen elkezdtünk aggódni az öregekért. Félreértés ne essék, ez az aggodalom itt és most indokolt és jó dolog.
Csak eddig mintha ügyet sem vetettünk volna arra, aki már idős, aki már nem vesz részt a gazdasági körforgásban, aki bizonyos társadalmi és anyagi helyzetet nem ér el.
Ez ilyen szempontból jó: ráirányítja a figyelmünket arra, hogy az életnek önmagában is van értéke, attól függetlenül, hogy csinál-e bármit az az ember.
Mivel most rá vagyunk kényszerítve a tudatosságra (bevásárlással, otthoni időbeosztással, ésszerű kapcsolattartás másokkal – idősekre való figyelemmel), talán mindenféle életre kiterjesztjük ezt a szemléletet. Hátha kicsivel nagyobb tudatosságot hoz ez a helyzet mindenben. Hátha van, aki – ha nem is emlékszik a középiskolai definíciókra, hogy metafora, szimbólum – azért tudja alkalmazni: jelek vesznek körül bennünket, akár értjük, akár nem. És ezek a jelek azt mutatják, hogy
az elmúlt néhány száz évben rakétasebességgel fejlődött az emberiség kizsákmányoló magatartása a természet iránt és egymás iránt.
Most talán egy kicsit feleszmélünk: a levegő kitisztul. „A delfinek visszatérnek.” Többet sétálunk és merengünk közben. Jut időnk megcsodálni azt, akivel együtt élünk. Segíteni egymásnak. Megismerni jobban önmagunkat és a szomszédokat egyaránt.
Ami engem illet, én igazából hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy – tegyük hozzá, itt és most – nem kell egy idegen ház hátsó traktusában, vagy padláson vagy férges pincében bujkálnom; hogy nem éhezem, hogy nem akar senki embertársam megalázni, rabságban tartani vagy megölni a kinézetem vagy a származásom, esetleg a gondolataim miatt.
Él bennem a remény, hogy ez a válság sokakat felébreszt, akik eddig aludtak, „kapáltak / öltek, öleltek, tették, ami kell”.
Én nem félek. Ami jön, az el fog jönni. És most kiderült végre, hogy nagyon is számít minden egyes cselekedetünk, minden egyes ember viselkedése, mert összefüggés van aközött, hogy mennyire marad otthon valaki – s hogy hány ember hal bele ebbe a járványba. Van lehetőségünk felnőni közösségi szinten is, és felelősséget vállalni magunkért és egymásért. Ez jó dolog. Van lehetőségünk megújulni, megújítani.
Viszont van azért rengeteg aggasztó dolog is. Egy ilyen helyzet óhatatlanul leszűkíti a figyelmünket, csak ezt nézzük a sajtóban (amiről reménykedünk, hogy sokféle és őszinte és független). Fenntartom, hogy nem a koronavírus a legrosszabb, ami most történik. Hanem hogy egy ilyen kiélezett állapotban sokan, sokan lehetnek, akik kihasználják a figyelem réseit, hogy a maguk nem teljesen tisztességes dolgaiban haladjanak előre. Hogy nem halljuk meg a segélykiáltásokat, amelyek egy egészen más okból történnek. Hogy a társadalmi szakadék ott marad, ahol van.
Az év első fele például teli volt botrányos családon belüli erőszakkal, gyilkossággal, gyásszal. Sajnálkoztunk, felháborodtunk, aztán, mivel nem érint minket, hagytuk. Vajon ki foglalkozik most az elnyomottakkal? Most pedig itt van valami más, ami kellően ijesztő, amin lehet rágódni. Ami mindannyiunkat érint: szegényt, gazdagot, fehéret, feketét, okost és egyszerűt, fiatalt és öreget, egészségest és beteget, jót és gonoszat. Melyikükre van képünk azt mondani, hogy jól van, neki már úgyis mindegy, pusztuljon?
Hátha ez most észhez térít minket: ami baj valakit is ér a világban, az mindannyiunkat érint. Mind összetartozunk. Ha a földgolyó egyik pontján fegyvereket árulnak, az ránk is kihat. Ha valahol a nőket rabszolgaként tartják, ahhoz nekünk is van közünk. Ahol valaki annyira kihullik a társadalmi rostán, hogy vagy belehal, vagy ő fog ölni, az ránk is tartozik. Ha járvány van, ha rám nem is veszélyes, de a barátom barátjának a szülei vagy nagyszülei belehalhatnak. Közünk van egymáshoz. Amit ma teszek vagy nem teszek, amit most cselekszem, annak lesz hatása ezer év múlva, lesz hatása a föld túlfelén is. „Felelős vagyok a rózsámért.”
