Mindenkihez, vagy éppen egyetlen emberhez, akár a Dalai Lámához szólni írásban azért nehéz, mert vagy nagyon fontos történetet kellene mesélni, vagy pedig csupa jókívánságot írni és egy csomó mesét, s az írás nagy katyvasz lenne, vagy még borzasztóbb: egyenlő a langyos középszerűséggel.
Ezzel szemben a magára valamit adó író, megpróbálja olvasóit közelebb emelni, kicsit talán mesélni is, ahogy a költő mondja „nem középiskolás fokon”. A feladat igazán jó, megoldása szinte lehetetlen. Szinte. Bevallom, bajban is vagyok, pedig írok minden műfajban, ezt tanultam, erre születtem, írásaim megjelennek, ebből és ezért élek.
Pontosan olyan nagy bajban vagyok, mint amikor Kiskunfélegyházáról bringáztam át egy forró, nyári napon Tiszakécskére. Kécskén – a „Boldog faluban” – szobrász, színész és festő barátaim művésztelepet szerveztek. Gondoltam Budapestről lemegyek vonattal Félegyházáig, onnan pedig szépen áttekerek. Minden remekül indult. Ragyogó napfényben tekertem, közben hallgattam a kecskeméti Navrang zenekar csodálatos muzsikáját. Alig volt forgalom, és a szép magyar Alföld, mint Petőfi verseiben, úgy tündökölt. Aztán leelőztem egy kemping biciklin araszoló bácsit, s hajtottam volna tovább, ám olyan száz méterre rá: kidurrant a hátsó kerekem. Leálltam. Csak a tehenek néztek vissza unottan a legelőről, s be kellett azonnal látnom, hogy nem vagyok valami nagyon felkészült kerékpáros, mert semmilyen toldozó-foltozó készlet nem volt nálam. Vizem pedig elfogyott.
A ragyogó napfény hirtelen tikkasztó hőséggé változott, s jókedvem hamar elillant. Ilyen forgandó a szerencse, főleg, hogyha az ember nem ismeri fel rögtön, hogy amit megél az maga a sors, a karma. A kempinges öreg nagyon lassan és komótosan beért. Lelassított, de nem állt meg mellettem. Rám nézett. Arca, akárha Csontváry öreg halász képének hőse elevenedett volna meg, hangja pedig reszelős, mély, mégis elhaló búgásba keveredő bánatos sóhajtással volt telve. „Látom, bajban van.” – kirázott a hideg – „Én tudom milyen bajban lenni. Voltam már bajban. Jöjjön! Segítek!” – Ennyi. Semmi több. Nem tudtam semmit sem mondani, csak bólintottam és követtem. Ahogy nagyon lassan poroszkáltunk – az öreg halász és a költő a homoktengerben – volt időm jobban megnézni felemás, kínai papucsát, szakadt nadrágját és koszos pólóját. Kerékpárjának kormányán sárga vödör himbálózott, benne pár ócskavas.
Lassan, nagyon lassan tudtam kihúzni belőle történetét, de egy jó félóra séta után már felengedett és elmondta, hogy valaha villanyszerelő volt, felhívták egy jó munkára a fővárosba, sokat ígértek neki, de végül semmit se kapott. Aztán rávertek valami lopást és börtönbe került.
Mire leülte teljesen elszegényedett és családja elhagyta.
Most kukázik, lomokat szed össze, alkalmi munkát kap csak. Mondta, hogy itt a tanyája a közelben, megjavítja a kerekem, mert ő tudja, hogy milyen bajban lenni.
Bevallom, ekkor megfordult a fejemben, hogy az öreg most elvisz valahová, agyonver és kirabol. Az öreg halász belefojtotta a homoktengerbe a költőt. Micsoda hír lenne! Elmosolyodtam, aztán jobban belegondoltam és elszégyelltem magam. Valahogy teljesen más volt a szituáció és az ilyen kritikus helyzetekben általában jól teljesítő megérzéseim sem súgtak semmit.
Követtem.
Követtem egészen a tanyájáig.
Sosem gondoltam, hogy ennyire nyomorult és szegény körülmények között is élhet még ember.
Besietett, előhozott egy szép szerszámos ládát, benne gyönyörű rendben teljes szerszámkészlet. „Az egészet úgy kukáztam össze.” Majd letérdelt és a legnagyobb alázattal és szakértelemmel megjavította a kerekemet, sőt, még be is olajozta a láncomat.
Elővettem pénztárcámat, egy kétezres pont volt nálam, amit át akartam adni neki. Határozottan visszautasított. Azt mondta: „Ne sértsen meg. Magában egy úriembert ismertem meg, aki bajban volt. Most már nincs bajban. Megteheti, hogy úriember marad. Nekem ugyan nem segített senki, de köszönettel tartozom, hogy most segíthettem egy ismeretlennek.”
Miközben bénán és esetlenül próbáltam elindulni, végtelen zavaromban és megrendültségemben éreztem, hogy gombóc szökik a torkomba és megnedvesedik a szemem.
Elindultam.
Két nappal később ugyanazon az úton tekertem visszafelé, de a homoktenger közepén élő öreg halász tanyáját már nem találtam. Lehet elhaladtam mellette, lehet másutt volt.
Ha egymillió embernek vagy egyetlen egynek, mondjuk a Dalai Lámának, átadhatnék egyetlen egy írást, biztosan nagy bajban lennék, de alighanem ez a történet lenne az.
(Ez az antológiában szereplő írás, javított, frissített változata.)