„A gyerek nem tárgy, nem a szülő tulajdona, hanem kezdettől jogokkal és kötelességekkel rendelkező ember.” (Ranschburg Jenő)
Bár épp Larry Cohan Játékos nevelés című könyvét olvasom nagy élvezettel, most a gyermeknevelési könyveket bemutató héthetes sorozat zárásaként a számomra leghitelesebb magyar gyermekpszichológus, Ranschburg Jenő Szülők Könyve című művét választottam. Ranschburggal nem lehet melléfogni – bármelyik könyve, cikke mérvadó, érhető, egyszerre profi és kedves, bölcs és derűs. Alapmű, minden családot tervező, babát váró, kisbabát ringató család polcán ott a helye. (Esetleg kell egy példány a WC-be is, aki ott szeret olvasni.)
A Szülők könyve vaskos, komótosan alapos alkotás, amelyet folyamatosan aktualizált és bővített a szerző a jelenlegi kiadásig.
Ranschburg műve nem csak gyereknevelési szakkönyv, fejlődési, gyereklélektani ismereteket is átad a „fogantatástól” az iskolakezdésig, vagyis a csecsemő, kisgyermekkor és óvódáskor fejlődési, érési sajátosságait, állomásait és a nevelési vonatkozásait veszi sorra. Az egyes alfejezetek végén pontokba szedve olvashatjuk a szülőknek szóló ajánlásokat.
A gondosan szerkesztett tartalomjegyzék jól eligazítja az olvasót, hogy valamely konkrét kérdésére hol kaphat választ, illetve, hogy az egyes életkori szakaszoknál az első hat-hét évben mire érdemes figyelni, mire jutottak eddig a kutatók és gyakorlati szakemberek.
A közérthetően megfogalmazott fejlődéslélektani ismeretek abban segítik a szülőket, hogy mit várhatnak el az adott életkorban levő gyermeküktől. Hogy például miért nem tekinthető bajnak az éjszakai sírás, miért nem rosszalkodás hisztizés, és miért ne nevezzük a hazugságnak az óvódások valótlan állításait?
„A szülőknek törekedniük kell arra, hogy még lelkük legeldugottabb mélyén se érezzék áldozatnak szerepüket, melyet gyermekükkel kapcsolatban betöltenek! Ez az áldozat ugyanis kárára válik a szülőnek és kárára válik a gyereknek is.” (Ranschburg Jenő)
A harmadik és ötödik részben az első három majd a második három év „hétköznapi” jelenségeiről ír Ranschburg: többek közt például a cumizásról és ujjszopásról, a nyűgös babákról, a kényeztetésről, a játékról, a szeparációs félelemről, a hisztiről, a félénkségről, a jutalmazásról és büntetésről, testvérkapcsolatokról, ikrekről, az önállóságról, a hazugságról, a szexualitásról, a mesékről, a gyászról… Ezek minden szülő életében előkerülő témák, amihez hiteles és érzékeny kiindulópont a Szülők könyve, mielőtt a játszótéren vagy a netes fórumokon tájékozódnánk.
Ezek közül válogattam.
Szeparációs félelem
A szeparációs félelem vagy szeparációs szorongás 6 hónapos kor körül kezdődik, 1-1,5 éves kor körül tetőzik és eltarthat egészen az iskoláskorig is. Ez azt jelenti, hogy a baba vagy kisgyerek bár már sejti, vagy tudja, hogy a biztonságot és nyugalmat jelentő „legfontosabb-másik”, (többnyire az anya) vissza fog jönni, a hiányérzet mégis erős félelemmel, szorongással tölti el a gyermeket. Ez egy természetes és adaptív (túlélést segítő) félelem, amely a szoros kötődésről is árulkodik. A szeparációs félelmet csökkenthetjük, – írja Ranscburg doktor – ha az első 18 hónap alatt lehetőleg mindig elérhető legyen az anya, vagy egy olyan családtag, akit a gyermek ismer és szeret. Mindig „alaposan” búcsúzzunk el a gyerektől – ne szökjünk meg, amikor nem látja – mondjuk el hova megyünk és a gyerek napirendjéhez képest mikor jövünk meg. Az „ellógással” lehet, hogy aktuálisan megúszunk egy sírós elválást, de azzal, ha a gyerek később eszmél rá, hogy
köszönés nélkül távoztunk hosszú távon elbizonytalanítja, bizalmatlanná teszi a gyereket,
nem fog tudni a játékában elmerülni, ha az anyját kénytelen szemmel tartani. A kínzó éjszakai szeparáció helyzetére megoldás, ha a gyermek ágya a szülői hálószobába kerül.- javasolja Ranschburg.
„A szoros, minden más szociális relációt háttérbe szorító szülő-gyerek viszonyra éppen azért van szükség, mert a meleg és tartós emberi kapcsolatok prototípusa: ilyenkor és így tanul meg a csecsemő szeretetet adni, a kapott szeretetet értékelni és mindenekfelett: bízni azokban a felnőttekben, akikkel saját élete elválaszthatatlanul összefonódott.” (Ranschburg Jenő)
Hiszti
A másfél és három és fél éves kor közötti periódus természetes kísérőjelensége a dackorszak, amelynek viselkedéses megnyilvánulását nevezzük gyakran hisztinek, sokszor igen pejoratív tartalommal. Holott ez egy velejárója a fejlődésnek és az, hogy mennyire ragad bele a gyermek, sokban múlik a szülő megfelelő reakcióján, amit meghatározhat, hogy tudja, mi áll a dackorszak hátterében. Az egyik ok, – írja Ranschburg – hogy a gyermek felfedezi, hogy van akarata és ennek hatáskörét teszteli, függetlenül a körülményektől. Illetve, hogy a kifejezőképessége még igen korlátozott ez idő tájt, ahogy az önkontrollja és a késleltetési toleranciája is.
Egyes gyerekek teátrálisabban, mások kevésbé feltűnően dacolnak, de ezen a szakaszon minden gyermek keresztül megy. Mit tehet a szülő? Ranschburg szerint
a hiszti egy figyelemkereső magatartás, amit nem feltétlen kell kiszolgálni.
Illetve arra szoktatni a gyermeket, hogy amúgy élvezi a figyelmünket, de nem akkor és úgy, amikor látványosan és irracionálisan akaratoskodik. Ranschburg úgy írja: tegyünk úgy, mintha a gyerek hisztije nem lenne ránk hatással, („Amikor így viselkedsz, számomra láthatatlanná változol”) a szomszédok, rokonok, járókelők véleményével, pedig nem kell törődni.
Hogyan előzhetjük meg: minél kevesebb tiltással, vagyis olyan gyerekre szabott környezettel és háziszabályokkal, amelyben jól és szabadon tud tájékozódni a gyermek. A hiszti idején maradjunk higgadtak, a gyereket ne fogjuk le, csak ha rombolni akarna, és mindig maradjunk vele egy helységben. Amikor megnyugodott, akkor kedvesen és szeretettel közelítsünk hozzá, mert a hiszti nem rosszalkodás, hanem egy sajátos gyermeki kommunikációs forma.
Hazugság
Személy szerint nekem nagyon sérti a fülem, amikor egy felnőtt azt állítja egy gyerekről, hogy hazudik. Mit gondol erről Ranschburg? Hazudnak-e a gyerekek?
A hazugság az a valóságnak nem megfelelő állítás, amely szándékosan és érdekkel történik – definiálja a szerző. Az hogy Ferikének egy vízilovat hozott az édesapja és attól nem tudnak fürdeni, vagy hogy Laci hősiesen kimentette a jégbe szakadt barátját nem tekinthetők hazugságnak, akkor se, ha nem felelnek meg a valóságnak. Az óvódáskor idején a fantáziavilág és a valóság közötti határ nem éles, és
a gyerekek az elképzelt eseményeket is elmesélhetik valóságként.
Ezt ugyan fantáziahazugságnak nevezik, de valójában nem hazugság, a gyerek nem félrevezetni akar. Mindezt se büntetni, se kicsúfolni nem szabad. Sőt, – teszi hozzá a szerző – ha jól figyelünk, valamely ki nem mondott, tudattalan vágyát is megsejthetjük a gyereknek, például, hogy Laci szeretne tudni úszni.
A teremtő fantázia másik megjelenése a képzeletbeli barát, ami szintén a fejlődés természetes velejárója, a vágyott vagy félt tulajdonságokkal felruházott én-erősítő társ megteremtése.
A valódi hazugság kiváltó oka általában a félelem.
A gyerek félhet a következményektől, fizikai fájdalomtól, a szeretet megvonásától, vagy kiközösítéstől. A szerző szerint ott jellemző a hazugság ahol merevek a szabályok és teljesíthetetlenek a követelmények, normák a gyereknek. Az óvódás gyerekek hazugságai legtöbbször a túlzások, amivel főleg jobb pozícióba szeretnének kerülni. Mit tehet a szülő: legyek „alkuképesek” normák otthon, a szülő mutasson jó példát, járjuk körül a hazugság, kegyes hazugság, letagadott-igazság témaköreit és lehetséges következményeit, teremtsünk olyan bizalmi légkört, ahol kimondható az is, ami nehéz, és semmiképp ne címkézzük hazugnak a gyereket.
„Hat-hétesztendős korig (…) gyakran előfordul, hogy a határ a valóság külső és belső, megélt formái között elmosódik és a gyerek vágyait, ábrándjait megtörtént valóságként éli át.” (Ranschburg Jenő)
Sok fontos részletet kiemelhetnék még, ehelyett inkább ajánlom elolvasásra az egész művet. Jól olvasható, akár több részletben is és Borsi Vera szellemes-kedves illusztrációi is segítik Ranschburg Jenő könyvének feldolgozását.
