Hétköznapi történet
Ahogy beszáll a kocsiba, lopva, szégyenlősen mosolyogva,
ahogy ül ott, behúzott nyakkal az anyósülésen, sejti, hogy innét
nincs menekvés. Néha felpillant, de hagyja, hogy pásztázzon
rajta a tekintet, kifestett szeme közepén kékszínű pupilla, mint
kihűlt ikerkráter mélyén a tó kéklő vize, csupa aggodalom,
kérdés, tétovaság, nem szeret tilosban járni, a teste sem kívánja,
vagy csak az, épp az hozta el idáig, családos anya egy volt
osztálytárs kocsijában, már megint micsoda helyzetbe sodorta
magát, mi lesz most, ó Istenem, mi fog történni vele. Aztán
váratlanul, amikor az első néhány felületes kérdés-felelet
már elült, akkor tör ki belőle a megállíthatatlan szóáradat.
Egy éve történt az, amit elmesél, egy anya halálának
története, hogy is lehet ilyesmit elmondani egy idegennek. De
most már nincs megállás, visszaút, nincs mód a visszavonulásra.
Átéli újból a történet minden epizódját, a legelejétől. Az alig
negyvenéves korú anya egyszerre lesántul az érszűkülettől, járni
is alig tud. Aztán a hatvanéves korban bekövetkező tragédia,
ahogy fokozatosan veszíti el lábait és szemeit az a nő, aki szülte.
Végül a vélt öngyilkosság, s a groteszk túlélés, a hamvak a
szekrény tetején, majd szekrényben, majd szétszórva a szélben,
remélhetőleg idejekorán, mielőtt még apa is bedilizne.
Mindezt egy szuszra, minden további gondolkodás nélkül
mondta fel. Utána csend. Mi volt ez? Ő és ez az ismerős-
idegen, aki már jó félórája kocsikáztatja szerteszét Budapesten,
(a végén még egy kihalt park mélyén meg is fogja csókolni),
ebben a mozgó dobozban összezárva, és ő felszólítás nélkül,
úgy, ahogy legjobb barátnőjének sem, mindent kiad magáról.
Nem érti, hogyan is érthetné, hogy ami történt, több bizalomnál,
több hirtelen fellobbant szerelemnél is: ez egy élet minden
megpróbáltatásáért vett elégtétel a kitálalt történetben és az előtte
és utána is annyiszor végigálmodott csókban, mely mindennek
ellenére olyan váratlanul édes volt, mint a tőn felejtett októberi szőlő.
Amikor egy nő rajzol
Vers a versben
Álmomban születésnapja volt.
Talán New Yorkban voltunk,
nagy társaság gyűlt össze,
emberek a fiatalkoromból,
híresek, írók, talán filmesek is,
el sem fértek egy szobában.
Én voltam a műsorvezető,
mint régi barát, ugyanis
az estről műsor is készült.
Kérdezgettem az ünnepeltet.
A második rész során
mindenki (az író, a költő,
a filozófus is) egy-egy
részletet olvasott fel
valamelyik írásából,
rövid, frappáns pársorost.
Amikor rám került a sor,
ezt mondtam el fejből,
mert nem volt nálam
épp alkalmas kézirat:
Amikor egy nő rajzol
Amikor egy nő rajzol,
balkezében tartja a
ceruzát, oldalra hajtott
fejjel, egyenes gerinccel
ül, kicsit ráhajol a lapra,
és úgy húzza a vonalat,
lassan és figyelmesen,
mintha ő maga lenne
a rajz, középkori
kódex miniatúrája,
annyira egyben van,
miközben ceruzája
hegye alatt felfeslik,
mint rügyből a virág,
a legszebb női test.
Nem pont ezt a
verset mondtam persze,
mire felébredtem,
a felét elfelejtettem,
a második versszak
később született csak,
az igazság az, egy
része épp most,
a szöveg végleges
tisztázása során.
Álmomból arra
emlékszem még,
hogy kint ültem
az előszobában,
elsétált mellettem
egy lány, hogy
puszit adjon a versért,
de csók lett belőle.
Aztán a nagy kutyám
kéretőzött az ölembe,
Mögötte egy másik nő
tűnt fel váratlan
a messzeségből.
