Nyáron történt, egy váratlan telefon:
…csörr-csörr…
– Szia, mondd mi a helyzet Dávid!
– Szia Jézy, mit csinálsz most hétvégén?
– Gondoltam unatkozom, ahogy szoktam – mosolyodtam el.
– Nincs kedved jönni a Tátrába?
– Melyik utat nézted ki? – tudtam, hogy mit kell kérdezni.
– Wéberre a Superdiretissimát.
– Hmmm…finom fal.at!
…csörr-tetünk is már a Hegyen.
Azért a két csörr-tetés között eltelt pár nap. Mint, ahogy az útról való elmélkedésről is eltelt pár év. Eszembe jutott az a pillanat, amikor régi mászóTársam, Peti kezembe nyomta ennek az útnak a falrajzát. Először döbbenve néztem végig rajta. Az első fele sima trad mászás, a közepétől pedig mesterséges mászás, A3-as nehézségben – írta a falrajz (topo). Úristen! Egy messzi-messzi galaxisban tudtam volna elképzelni a megmászását. De ma is azt gondolom, hogy „ez döfi”. Majd évek teltek el mesterséges mászással az itthoni, majd kinti, hosszabb falakon. Dáviddal már másztam, bivakoltam és buliztam is együtt. Így az alap dolgok megvoltak ehhez a nagyobb mászáshoz…. eljött a „csörr”-tetés pillanata.
Az utat P. Pochylý, J. Unger-Zrust nyitotta 1967-ben (március 13 – 19.). Pochyly 1979-ben elsőként mászta végig a Tátra főgerincét – télen, támogatás nélkül, amivel átértelmeze az akkori hegymászás ‘kereteit’. 1983 telén, egyedül nyitott új utat az Eiger északi falán – Ideal Direttissima néven keresd.
Az út a Zöld-tavi-völgyben van, ide indultunk Budapestről egy szép, sokat ígérő péntek délután. Későn értünk fel a Zöldtavi menedékházhoz – Sisa fogadott minket, fáradtan, de a késői időhöz képest nagyon segítőkészen.
Kíváncsi vagyok, hányan gondolnak bele, hogy milyen nehéz munkájuk lehet a menedékházban dolgozóknak. Kb. reggel 5-kor kelni, éjféltájt még mindig a ‘vendégsereget’ várni, aki valamit enni vagy inni AKAR…. és ezt szorozd meg sok-sok nappal. Tiszteletem a személyzetnek, pl. egy-két kedves szóval, dicsérettel vagy ‘csak’ szófogadással. Talán ezért is fizetek be néha egy-egy reggelire vagy vacsira. Még egy kis jatt is belefér. Voltam én is párszor pult mögött.
Megkérdeztük Sisatól az elmúlt napok időjárását, a fali kondíciókat és ledzsadzottunk az alsó szintre.
Betoltunk egy kis izotóniás italt – mások sörnek látják -,
meséltek magyar túrázók túrájukról – mások teljesítménynek érzik – ,
beszélgettünk szlovákoknak … – mások ne lássák másnak -,
Lehajtottuk a sört, majd a fejünket a nagyok között.
Elmúlt a gondolkodás és éjfél is.
Hosszú nap volt és
hosszú napnak nézünk elébe.
De 4:00 felé kelünk, szűk egy órás készülődés után hagyjuk el a menedékházat a szikláért. Feleszmélünk. Előttünk az egész kőmasszívum. Azt képzeljük, hogy nincs visszaút. Fejben játszunk. Úgyis ott dől el minden… csak ne ránk – kívánságokat tehetünk.
Dávid már próbálkozott az úttal. Akkor kb. a feléig jutottak, de szerencsére vissza tudtak fordulni. Az egész áthajlásrendszer azután jött volna. Utána nehézkes lett volna visszafordulni. Ha a felén túljut a mászó, akkor utána már CSAK előre lehet menni – de akkor minden áron menni kell. Nincs B terv.
Közelítünk. Nagyobbodik a szikla. Dávid a nyitány, én vagyok a záróakkord. Általában nálam van a ‘nagy’ fotógép, azon zongorázom a tájat. Sasolok. Figyelek. Kottázom a Hegyet: mi lehet a térben.
Már(a) tudjuk, „If the mountain speaks, the wise man listens.”
Most nem volt nálam fotógép. Csak a látásmód.
Nincs más mászó előttünk. Ennek örülünk. Ha lett volna, lehet, hogy visszafordulunk.
A Hegy megvár.
Akik jártak a Wéber falnál, tudják, hogy a beszállás előtt van egy sziklás felszökés. Másztam ezt a részt télen is. De,
kétszer nem mászod meg ugyanazt az utat.
Mindig más az időjárás,
más a társ,
más a tested edzettsége és
a pszichés felkészültséged is.
Dávid kezdi a más
zást.
Kötelet vettünk elô, felspurizik ezen a 15 méteres részen, majd a katlanban valahol standol. A (mászós) utunk csak arrébb kezdődik, próbálom megtalálni a beszállást. Kicsit kavarok, de Dávidnak valami eszébe jut az előző próbálkozásukból. Indulj el egy útban, (reggel 6:20), ami füves, ‘dzsuvás’. Kellemes edzés a pszichének. Lassan-lassan pici pont lesz Dávid, majd megszólal:
– Stand, kivehetsz!
Túl vagyunk az első kötélhosszon. Ez jót jelent. Most jövök én. Az órámat nézem….hmmm…. ez a tempó nem túl jó egy ilyen hosszú útra. Van 16 kötélhossz és ha ilyen tempóban megyünk, akkor igencsak ‘korán’ érünk fel. Próbálok ebből a részből még nem levonni következtetéseket. Gyakorlom.
Mindenki más.
Mindenki egyforma.
Míg felérek Dávid mellé, kiveszem az általa elhelyezett biztosítós eszközöket a falból (köztesek), majd átveszem Dávidtól az addig nem használt mászófelszereléseket is. Maradunk / tovább megyünk? Nem most döntünk. Most még „megyünk, de mégsem közeledünk. Tombol a türelem. Odakinn” mászók csaholnak, de minket elrejt az északi fal sötétsége. A fal, – még nem mondtam? – északi tájolású. Mit jelent ez egy mászó számára? Kb
i) Egész nap árnyékban vagy
ii) Napot csak gondolod, hogy hol van
iii) ha fúj a szél, akkor az legtöbb esetben csípős
iv) hidegebb a szikla
v) mentálisan felkészültebb ‘kell’ legyél
vi) nem fogsz tudni felmelegedni a nap által
vii) stb…stb…. vágod már így is?
– NooOoormáális? – kérdezi Besenyő Pista bá.
Majd az idő eldönti.
Az idő relatív. He-heee.
Felváltva mászunk.
Nézzük a topot,
nézzük a sziklát,
nézzük egymást,
nézzük mögöttünk a házat.
Mint utóbb kiderült minket is néztek: póknak.
Távcsővel: mászóknak.
Szurkoltak, ezt éreztem.
Nézzük tovább.
Ha valaki kívülről nézné a mászást, akkor egyszerű lenne, hiszen ‘csak’ nyílegyenesen kell felfelé menni. Innen a neve: szuperdirektisszima. Ezt próbáltuk követni. Próbáltuk. Legtöbbször bejött. UIAA IV-es majd V-ös erősségű mászóutak jöttek. (Akár gondolhatják azt is, hogy koca-mászok simán megmásszák…) Ezek nem nehezek, ha az ember hozzá van szokva ahhoz, hogy nincs előre beépített ‘nitt’ és bízik abban a köztesben, amit maga rakott be. Nincs kijelölt útvonal, itt már tudni kell olvasni a sziklát és a topot (falrajz). Ha eltévedsz, nagyon megszívhatod.
Az idővel küzdünk (meg persze magunkkal, magunkban). A kb 30-40 méteres kötélhosszokat, amiket mindketten megmászunk, nem kéne, hogy több ideig tartson, mint 30 perc. Ebben benne van a cucc átvétele a másiktól, a topo ellenőrzése, az út keresése, mászás, jó pár köztes berakása, ‘ellenőrzése’, tovább mászás a megfelelő helyen, ha kell újból a topo ellenőrzése, mászás egészen addig, ameddig a megfelelő helyet nem találjuk a stand építésére, megépíteni a standot, ahonnan a másikat felbiztosíthatjuk. És még ebben a 30 percben benne kell hogy legyen társunk felmászása is, miközben az elhelyezett eszközöket kiveszi a falból. A ‘könnyebb stílusú’ mászásból van kb. 7-8 kötélhossznyi. Aztán ott lesz a ‘létrás’ mászás, ahol szintén olyan 7-8 kötélhosszal számolhatunk. Ez a létrás mászás az előbb leírtakhoz képest sokkal bonyolultabb. Ott egy kötélhossz megmászása eltarthat simán egy 45 – 60 percig. Jobb esetben, de persze függ a tapasztalattól. Több cucc kell, méterről méterre pakoljuk a közteseket, haladgatunk, ellenőrzünk. Ahhoz, hogy tartsuk magunkat a út idejéhez, aktívan kell cselekednünk és tudni kell a dolgunkat. Ide már nem gyakorolni jön az ember.
Remélem.
Az útban most jön egy kéményes rész. Tetszik nagyon, mert ha a lábam alá lenézek, akkor lelátok egészen az út aljáig. Függőleges és kitett ezen a tízen pár méteren. Néha szórakoztatom magam az ilyen lenézős szitukkal. Régen tériszonyos voltam, ma már attól félek, hogy nem félek. Van mit fogni vagy nyomni, kéményből nem esünk ki. Kellő könnyedséggel kúszok feljebb és feljebb. Kész. Stand. Lekiáltok:
– Dávid, indulhatsz!
Dávid felér, nézzük a topot és lassan véget ér az a rész, amikor ezeket a ‘könnyebb’ kötélhosszas időket tudjuk hozni. Az idővel és időjárással -, ‘szerencsére’ – jól állunk. Valahol itt fordultak vissza múltkor Dávidék. Utána van az, hogy nincs vissza, mert majdnem a tetejéig minden áthajlik. Eddig tudtunk jönni ‘gyorsan’, ezután már szöszölés és pepecselés lesz.
Lesz?
Belevágunk!
Előkerülnek a cuccok, amiket eddig nem kellett használni. Újabb csecse-becsék díszítik az ‘Eiger’ szoknyát (ahogy hívni szoktuk a derekunkra akasztott mászócuccok sokaságát). Dávid megy tovább, tovább, tovább… (egyre halványabb)
Találunk a falban közteseket, szögeket, amit régi mászások során hagytak itt. Ezeket fenntartással ‘használjuk’ – ha tudjuk. Csak annyi, hogy ott van. Mennyit tarthat az ilyen? Jogosan vetődhet fel a kérdés. Például ennyit: egy ilyen szöget Dávid a két ujjával kihúzott a falból. Egy másikat nekem sikerült meghajlítani csak a testsúlyommal. Annak ellenére, hogy mesterségesen mászunk (létrás módszer), egész jól haladunk. Gyakoroltam egy-két jó otthoni mászóiskolában, de volt rá példa, hogy külföldön, párszáz méteres útban is
Most itt, sok kötélhossz van egymás után. Az egyik standban csoda történik. A nap véletlenül besüt. Ha kellőképpen kidől az ember a falból, akkor az arcát érheti a napfény. Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra…sá-lá-lá). Nagyon örülünk ennek az ajándéknak. Nem is számítottunk ilyen nagy dologra: süt a nap ránk. (délután 15:37) Most mászunk megállás nélkül 9 órája.
Téli időben, amikor a ködtől, felhőtől napokig nem látni a napot és hirtelen egyik nap mégis van napfelkelte…. ennek mennyire örül az ember? Nagyon! Kb. így örültünk mi is!
De ez a kis ‘hüllőzés’ nagyon jól esett. Újból top-on voltunk. Jó kedvvel, bőséggel, ha esetleg küzdeni kell a sziklafallal, szinte vágtattunk tovább. Kitart még a következő 16 óráig. Dávid tolja a következő szép hosszt. Felér, biztosít, közben tud fotózni: lekapja, ahogy közelítem a faltól elváló sziklatömböt, ami még az alján valami különös módon a falhoz tapad. Én is lefotózom, amikor rajta állok.
Izgis.
Meddig tart ki?
Ki tart meddig?
Ki tart ki?
Az elváló sziklatömb után valamikor jön a topo szerint a jó kis kunsztolós hely. Nem mintha eddig nem kellett volna légtornázni. Most egy kicsit ügyesebben kéne. Az egyik legtetszetősebb szitu az volt, amikor a létra valamelyik felsô fokán kellett megfeszítve törzsemet az ellentétes irányba (át)nyúlni, messzire egy sziklaszűkülésbe betenni egy fém eszközt, erre rátenni a másik létrámat, majd úgy átlépni ide, hogy ne billenjek ki, bízva abban, hogy az eszköz tart és nem esek. Minden felesleges mocorgásnak ára lehet.
Szééép mozdulat.
Jól ki lett ez találva.
Az utolsó hosszainkat másszuk.
Az utolsó előtti hossznál még azt éreztem, hogy ki tudnék mászni a világból. Annyi energiám volt, hogy szinte feltéptem magam a falon. Szerintem nem tartott tovább az a kötélhossz, mint 5 perc. Ekkor több mint 13 órája másztunk.
Aztán Dávid mászik, felteszi a fejlámpáját.
Utána mászok, beakad a létrám.
Felérek.
Mászok előre.
Az utolsó hossz.
Látom a végét.
Egy lépés, még egy…
majd megérkezem.
Itt vagyok.
Dávid mellémér.
Mosolygunk,
de még tartjuk magunkat. (Azaz még mindig koncentrálni kell.)
Keressük a helyet, ahol le tudnánk jönni. A Német létrán nem tudunk lejönni. Nem látjuk az ösvényt. Marad a félig ismerős Stanislawsky kémény. Ott fogunk leereszkedni, az ereszkedő standokon.
Ekkor már sötét volt.
Világított a fejlámpánk.
Még mindig keressük a helyet, ahonnan elkezdhetjük az ereszkedést.
Megtaláltuk.
Elkezdődött egy igen hosszú procedúra.
Dávid ment előre, fejlámpája nagyon erőteljesen világított, kereste a láncokat, ahonnan lehetett ereszkedni. Nagyon ügyes volt. Próbáltam addig nem elaludni. Utána ereszkedtem. S húzzuk le a kötelet. Legtöbbször ez sikerült is, de háromszor beakadt a sziklába, így vissza kellett mászni…. Nem kívánom senkinek, hogy a Stanislawsky kémény kunsztjait pruszikolva mássza ki, mert beakadt a kötél. …
Hajnali 5:00 felé készült a csoportfotó, miután már nem kellett se mászni, se ereszkedni. 25,5 óra múlva visszaértünk az ágyikóba.
A háznál találkoztunk az első túrázós csoporttal.
Ők indultak, mi érkeztünk.
Tegnap látták a mászásunkat -, mesélték.
Meséltem 😉
