1.
Korcsula fölött, ha az ember túlmegy a temetőn, délkelet felé, nem nagy füves térségen áll a fügefa. Három vastag ága mindjárt a föld színén elválik háromfelé, azután fel- és visszahajlik. Augusztusban illatos, sötétibolya, zsíros, mézízű füge terem rajta. A füvet beárnyékolja, védelmébe veszi a teret s a lényt, aki a gyepre lép.”
– írja Hamvas Béla a Fák című esszéjében, ami egyébként mottója szerint inkább költemény, ahogy ez az írás is műfaji határokon mozog. Írtak róla, hogy magyar turistáknak mutogatják ezt a fát, de igazán nem sokan kíváncsiak rá. Kép nem született róla, pontos helyét térkép nem jelöli. Egyesek szerint csak legenda, hogy Hamvas Béla fügefája egy távoli, dalmáciai szigeten még megvan, mások szerint nagyon is lehetséges.
Bárhogy is legyen, gondoltam, a leghelyesebb, ha utánajárok. Vannak fák, amelyek fontosak számomra, mint az ezeréves tölgy Zsennyén, és ugyanott, a kastély ősparkjában a kilenc éves ginkófa. Szeretem Szent György-hegyen a Goldmann pince előtt álló öreg diófát, és Tagore hársfáját Balatonfüreden. Gyakran sétáltam a szegedi Mátyás tér fái között, s hét éven át igen gyakran heverésztem a Margit-sziget nagy fáóriásai alatt. Mégis, semmi sem annyira kedves számomra, mint a Búbánatvölgyben egy barátom háza előtt az öreg vadkörtefa, és a kis szentendrei kertben egy gyönyörű tölgy. Ezek a fák külön-külön megérdemelnék, hogy írjak róluk, most azonban a fügefáról, és különösen Hamvas fügefájáról van szó.
Hamvas Béla és az adriai tenger fontos – és szoros – kapcsolatáról, és az elveszett művekről, valamint a Fügefahimnuszról korábban írtam, de erről a fügefáról még nem.
Talán nem is kellene csodálkozni azon, hogy a mai ember ennyire semmibe veszi a fákat, és úton-útfélen pusztítja őket. Kivágják őket vidéken, hogy termelhessenek a helyükön, és kivágják őket a városban, ahol igazán fontosak lennének, hogy mélygarázst, vagy valami újabb betonkolosszust építsenek helyettük. Csak fát ne! – Mi lehet a fákban, hogy a mai ember annyira haragszik rájuk, hogy mindenütt irtja őket? Felgyújtja a fél amazonas-őserdőt, tarvágást rendez nemzeti parkokban. Mi van a fákban? – kérdeztem értetlenül régen, de ma már tudom – s ezért ez költői kérdés inkább, mint környezetvédelmi vagy klímapolitikai. A fákban ugyanis nemcsak profit van, a fák nemcsak ezért kell hogy elégjenek, és nem csak ezért akarják kivágni őket.
A fákban bölcsesség van.
Mozdulatlan és makacs bölcsesség, ami a mai embert valóban bosszantja. Persze vannak olyan emberek, akik újra és újra meglátják a fákban a bölcsességet, akik nemcsak profitot és felszántandó területet látnak, ha egy erdőre néznek. De ők még kevesen vannak, s ami a legrosszabb, amit senki se mer kimondani: hogy ők is okai és részei a rendszernek, ahogyan mindenki, aki a mai „fogyasztói társadalomban” él, amelyben megéri kivágni és felperzselni az erdőket. Láncszem mindenki a Föld elpusztításában, még akkor is, ha nem is értenek egyet vele, vagy valamilyen látszatcselekvéssel és marketingfogással elcsitítják másodlagos szégyenérzetüket, elhalkítják lelkiismeretfurdalásukat, amit a fák féktelen mészárlása miatt joggal éreznek. De ők is, én is, mindenki érintett a világválságban, amelynek egyik jele a fák kivágása, a mozdulatlan és makacs bölcsesség megsemmisítése. Ennek a minőségnek az eltűnésének katasztrofális következményeit már látjuk. A fák teljes eltűnésének apokaliptikus világa még várat magára.
Még vannak fák.
Egyre kevesebben, egyre ritkábban, egyre szórványosabbak és védtelenebbek az évszázados, öreg fák, de még állnak. Ezek között vannak kiemelkedő és szent fák, és olyan fák, amelyekhez kötődünk, s amelyeknek – akárcsak egyes embereknek – „története van”. E történetek a bölcsességet, a józan és normális embert ébreszthetik fel bennünk, amit nem árt folyamatosan éberen tartani egy eszét vesztett, nem normális korban. Nem feltétlenül kell nagy bölcseket olvasni – igaz, nem is árt –, elég csak egy ilyen, valamiért kiemelkedő fához elzarándokolni, együtt lenni vele, leülni mellé, és megpróbálni meghallani, mit suttognak levelei a szélben. Nekünk, folyvást mozgó embereknek különösen sokat kellene tanulnunk a mozdulatlan fáktól, nagyon is oda kellene figyelnünk arra, hogy mit suttog egy távoli kis szigeten egy fügefa.
2.
A Teremtés könyve kisgyermekek számára is jól érthető képekkel dolgozik. Képekben beszél, mint minden szent könyv. Azoknak, akik csak szó szerint szeretnék értelmezni, és számon kérik rajta a tudomány mai állását (ami holnapra megváltozhat) még nem sikerült a gyermek szintjét elérniük, hacsak nem egy dühös, hisztériás gyermekét, aki azt hiszi, hogy neki akkor jó, ha igaza van – bármit is jelentsen számára ez az „igazság”. Az azonban, aki tudja, hogy a Teremtés könyve képekben beszél, hogy ezeket a képeket látni kell, nem csak olvasni, az tudja jól, hogy az első emberpár éppúgy kép, mint a tudás gyümölcse. Amikor az első emberpár eszik a tudás gyümölcséből, valami egészen különös történik velük:
Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek.”
Vagyis éppen úgy, ahogy az állatok, nem tudtak róla korábban, hogy meztelenek. Miután azonban ettek a tudás fájáról, már észlelni tudták, hogy meztelenek: vagyis kiszolgáltatottak, elesettek, védtelenek, mert esetünkben talán ezt is jelenti a meztelenség. Ekkor:
Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak.”
Alighanem ez a fügének a legősibb kontextusban való említése, ahol nem kevesebbet állít a Szentírás, mint, hogy a fügefa levelei adták az első védelmet, az első ruhát az első bűn, a tudás gyümölcsének leszakajtásakor.
Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált.”
Talán ennek az ősfügefának egyik csemetéje lehetett az a hatalmas példány, amely alatt Gautama Sziddhártha megvilágosodott, buddhává lett. Buddha megvilágosodása többek között azt is jelenti, hogy megszabadult – vagy „kijött” – a nem-tudásból. Nem lehet véletlen, hogy Buddha ezt az állapotot éppen egy fa alatt és éppen egy fügafa-féle alatt érte el. Az érdem Buddháé, de a tisztelet a fának is jár, ezért máig zarándokhely e fa, pontosabban annak újabb hajtása Bodh-Gajában. A Bódhifa – vagy más neveken Bo, Peepul, Ficus religiosa – a Tipitaka szöveghagyományban Ashwattha a legegyértelműbb ősképe a fák bölcsességének, amely alatt az ember megvilágosodhat.
– akivel Aenonába is utaztam Hamvas hangját megkeresni – leleveleztük, hogy Korčula városának kikötőjében találkozzunk. Elhagytam hajnali komppal a bájos Krapanjt, busszal Splitbe utaztam, ott sétáltam egyet az óvárosban, majd hajóra szálltam, és három óra után – mely alatt ennek az esszének az első két részét írtam – megérkeztem Korčula városába.
Korčuláról és Marco Poloról évekkel ezelőtt írtam, elég az hozzá, hogy Davorral és ötéves kislányával – a csodálatos Lillával – végül a katedrálisnál találtuk meg egymást, majd megtekintettük Szabó Lőrinc emléktábláját – itt írta ugyanis a Beszélgetés a tengerrel című versét –, majd tanácsomra besétáltunk a központi információs irodába, ahol angolul és horvátul is feltettük a költői kérdést: „Hol találjuk Hamvas Béla fügefáját?”
Leírhatatlan volt az irodában dolgozók elképedt ábrázata. Gondolom egy nyár alatt igen sokféle kérdéssel megkeresik őket, de ilyet még senki sem kérdezett. „Mit?” – és ismét megkérdeztük, bevallom, ekkor már alig tudtam elnyomni nevetésem. „Ilyen nincs.” – mondták, mire én megneveztem a sajtóban Hamvas-fügefájáról nyilatkozó kollégáikat, kértem, hogy hívják fel valamelyiküket. Felhívták. Természetesen elutasító választ kaptunk, valami olyasmit, hogy „Elég sok fügefa van Korčulán, válasszunk egyet, ha akarunk.” Ekkora huncutsággal már rég találkoztam, úgyhogy kitört belőlem a kacagás. Már épp feladtam volna, amikor azonban horvát barátom és különösen a kislánya meggyőzött, hogy ha már itt vagyunk, legalább próbáljuk meg megkeresni mi azt a fügefát. Kövessük Hamvas Béla esszéjében leírtakat, menjünk fel Korčula városa felé, keressük meg a temetőt, s nézzük meg a mögötte elterülő délkeleti hegyoldalt az út mentén.
Nem tudom, hányan bóklásztak már harminc fokban, köves útszélen és a mediterrán szigetekre jellemző tüskés bozótban egy ötéves kislánnyal és egy költővel, de nekem elhihetik, hogy igen felejthetetlen kaland volt. Három óra keresgélés után, az új úttól kicsit beljebb megpillantottuk a fügefát egy ligetben. Elsőre bizonytalan voltam, de aztán ettem a terméséből, bebújtam alá, s megtaláltam a három nagy szétnyíló ágat.
Ez a nagy kotlóstyúk itt ül, szárnya alá bújhat mindenki, aki akar. Aki a fa közelébe jut, az anyai test közvetlen melegének terébe lép: védelemben áll, olyan védelemben, amit csak az tud megteremteni, aki az ember javát akarja.”
Hamvas Béla a harmincas évek végén járhatott itt, e fának lassan évszázadosnak kellett volna lennie, amit viszont találtunk ott, ahol az esszé írja, legfeljebb ha ötven lehetett, ha a lombkoronáját tekintjük. Igaz, hogy a fügefákat időről időre visszametszik, továbbá hozzátartozik, hogy alig néhány lépésre e fától találtunk egy régen kiszáradt, szélesebb rönköt is.
Elbizonytalanodtunk.
További két órán át le-föl mentünk a délkeleti oldalon, s más fügefát nem találtunk, amelyre a leírás illett volna, amelynek „három vastag ága mindjárt a föld színén elválik háromfelé, azután fel- és visszahajlik” és amely alá így be lehet telepedni. Visszamentünk, és arra jutottunk, hogy ha ez nem is pontosan ugyanaz a fügefa, de annak újabb hajtása kell legyen. Ahogyan Bodh-gajában is a Bódhifa újabb hajtását tisztelik, mi úgy döntöttünk – az öt éves kislány tanácsát megfogadva –, hogy ez lesz Hamvas Béla fügefája.
Ahogy a költők a legrosszabb színészek, úgy minden bizonnyal a legpocsékabb fotográfusok is, mégis, senki sem tudja úgy elmondani a verset, olyan képet készíteni témájáról, mint a költő. Davor barátom és én is sajátos technikákkal fényképeket készítettünk a fáról. Tíz részes polaroid sorozatomban képekben próbáltam elmondani e fügafa keresését és megtalálását.
Ami a képeken nem látszik, hogy a fa alatt nemcsak egy üres széket találtunk, hanem meglehetősen sok műanyag szemetet, lehetetlen rendetlenségben. A helyzetet korunkra nézvést kifejezőnek éreztük, többet erről felesleges mondani.
Végezetül csak annyit kellene elmondanom, hogy: mégis miért? Miért kellett megkeresnünk egy fát, amely egy hetven éve írott esszében szerepel? Talán csak azért, hogy megértsük, és megmutassuk, hogy mindez, amivel foglalkozunk, nem csupán irodalom, hanem nagyon is a valóság. Talán azért is, hogy nem csak a Hamvas Béla írásait kedvelő embereknek, de a magyar irodalom szerelmeseinek is egy távoli és távlati célt adjunk, ahová elzarándokolni érdemes.
A fák, Buddha Bódhifája vagy éppen Hamvas fügefája tanúi annak, hogy létezik ebben a világban bölcsesség; mozdulatlan és makacs bölcsesség, amely életben tartja a legszörnyűbb időben is a legemberibb érzések egyikét: a derűt.