„Az égben van az egyik felem, a másikat lenn vonszolom.
Talán bizony szómát ittam?”
(Ridvéda X. 119. – Schmidt József fordításában)
Terence McKenna:
Ősi újjáéledés
Atrox, 2022. 455. o.
Terence Mckenna egy igazi underground legenda, aki briliáns elbeszélő, spirituális kalandor és tudatmódosító növények tapasztalt szakértője.
„Ősi Újjáéledés” című könyvében a pszichedelikus gombákról, az Amazonasról, a virtuális valóságról, az UFO-król, az evolúcióról, a sámánizmusról és az Istennő Újjáélesztéséről való gondolatait szedi egy csokorba.
A szerző a kötetben található esszékben, interjúkban és elbeszélő kalandokban egy hipnotikus utazásra invitál bennünket, mélyen az Amazonas menti esőerdőkbe, egyben az emberi psziché rejtett zugaiba is elkalauzolva. Rámutat kultúránk külső határaira, megdöbbentő látomásokat nyújtva a Múltról és Jövőről egyaránt.
A könyv a bemutatón megvásárolható.
Könyvbemutató:
2022. augusztus 20. 16:00,
Lumen Kávézó, Budapest, Horánszky utca 5.
Terence McKenna ‘Ősi újjáéledés’ című könyve csodálatos válogatás olyan ínyenceknek, akik nem elégednek meg a sablonos elképzelésekkel és közhelyekkel, többre és érdekesebbre vágynak. Olyanoknak való ez a könyv, akik kíváncsiak, hogy mi minden lehet az „érzékelés kapuin” túl. McKenna írásaiból, interjúiból, előadásaiból ad ez a könyv elég erős válogatást, tehát nem olyan koherens egész, mint például a pár éve megjelent ‘Istenek eledele’ című műve. Utóbbi nekem személy szerint nagy kedvencem volt, s egyébként van átmenet az itt olvasható szövegek és McKenna talán mondhatom, egyik fő műve között. Az ott olvasható kerek-egész elképzelések itt még inkább, sokszor még radikálisabban megjelennek. Például az, hogy McKenna az emberi evolúció egyik sarokpontjának tartotta a különböző hallucinogén szerekkel, különösen a pszichedelikus látomásokat előidéző gombákkal való találkozást, sőt az emberiség „majomtestből való kilépésének” nélkülözhetetlen eseményeként tekint arra, hogy őseink (és mi) (m)ilyen szereket fogyasztottak már kiderül az ‘Istenek Eledele’ című könyvéből is, itt azonban a pszichedelikus hullámvasút nem állt meg.
A gomba, a DMT és az Ayahuasca fogyasztását nem csupán, mint kulturális antropológiai érdekesség tárja elénk, hanem mint kaput az ismeretlen és a több felé. Úgy írja le őket, mint a meditáció inverzei.
McKenna nem csinál nagy titkot abból, hogy maga is „pszichonauta” volt, s ezeknek a szereknek a segítségével jutott egészen elképesztő elméleteinek megalapozásához. Valószínű azonban, hogy „szoftverhez kellett a hardver is”, azaz nem lesz mindenkiből Terence McKenna, aki gombát eszik. Mégis megfontolandó mindaz, amit ő maga így ír le:
A pszichedelikumok korai megközelítése volt a helyes út. Azaz intelligens, gondolkodó embereknek kellene pszichedelikumokat fogyasztani, és aztán megpróbálhatnánk megérteni, mi is folyik itt valójában. Nem raboknak vagy végzős diákoknak, hanem érett, intelligens embereknek kellene az élményeiket megosztani. Túl korán van még egy ilyen irányú, új tudományág létrejöttéhez. Amire ebben a pillanatban szükségünk van, az a felfedezők naplói. Sok ilyen naplóra van szükségünk ahhoz, hogy elkezdjünk ráérezni a terepre.”
Ilyen naplóként tekinthetünk szerzőnk beszámolóira is, amelyek beszámolók az élmény és esetleírások között vannak egészen magával ragadóak és egészen elképesztőek is. McKenna ezen írásaival is szorosan felzárkózik Blake, Poe, Baudleaire, Huxley és Oliver Sacks „érzékelés kapuit” feszegető gondolataihoz, és mondhatjuk, hogy bátorságával és elképzeléseinek merészségével még messzebbre is megy.
Ahhoz, hogy McKennát megértsük nem elég csak McKennát olvasnunk, s nem árt ha szélesebb kontextusba helyezzük gondolkodását, akár elhisszük neki amit mond, akár elutasítjuk. E könyv olvasóinak erősen ajánlom az említett szerzők mellett ismerjék meg Oliver Sacks ‘Hallucinációk’ című könyvét, vagy még inkább Richard Rudgley írásait, aki az oxfordi egyetemen tanít. Kiváló könyveket írt, néhány megjelent magyarul is, mint például ‘A kőkor elveszett civilizációi’, amelyben főleg a neolitikummal foglalkozik, de ír a védákról és a védákban emlegetett pszichoaktív italról: a szómáról. Ennek különös jelentősége van, mert a Védák valójában kulcsok az őshagyományhoz, a legrégebbi forrásaink közül valók. Kulcsok, ahhoz a tudáshoz, ami nem ebben az értelemben jelentett civilizációt, mint ahogy most mi-itt felfogjuk, hanem valami teljesen más volt. Mégis előzmény. Ezt Richard Rudgley tudja, s erről ír említett könyvében, és a „The encyclopedia of psychoactive substance” című művében is. Írásai és nyilatkozatai alapján Rudgleyról elmondhatjuk, hogy azon kevés tudósok közül való, éppen úgy, mint McKenna, aki a neolitikumot, a több ezer évvel ezelőtti társadalmat és civilizációt, az „ősembert” magát: nem írja le, nem nézi le. Az őskorban élt embert nem primitív „előembernek” állítja be, aki egy nagy bunkóval leütötte a feleségét és a hajánál fogva beráncigálta a barlangba. Hanem azt állítja róla, hogy majdnem ugyanolyan volt mint mi, ugyanazokkal a képességgel volt megáldva, ugyanazokkal a gyengeségekkel megverve. Sőt – az élet megélésének szempontjából –, talán még kivételesebb helyzetben is volt. Mindezek után nagyon alaposan és kiváló módszerrel végigmegy a feltárásokon, mindazokon az adatokon, melyeket tudunk egyáltalán a régészet és más tudományok jóvoltából a neolitikumról. Végül mindezt összegzi enciklopédiájában, amelyben megtette azt a kijelentést, amit szerintem nem mert esszéiben, könyveiben, bár sejtette az antológiájával, melyben a világirodalom rengeteg szerzőjétől – beleértve természetesen Poet és Baudelairet is – merített különböző drogokkal kapcsolatos írásokat. Megtette tehát azt a kijelentést, melyet sok tudós nem nagyon merne megtenni, mert félnek, hogy kirúgják őket az egyetemről, vagy a tudományos életben hitelüket vesztik. Szép sorjában az összes, vagy majdnem az összes drogot, például a dohányt, a hasist, az ópiumot, a pszichoaktív szereket és növényeket végigvette, majd leírta rövid történetüket, hatásukat, a kapcsolódó tapasztalatokat, beszámolókat, forrásokat, különböző kultúrtörténeti megjelenésüket. Mindeközben pedig kimondta azt a feltételezést, amit korábbi könyvében talán csak érzékeltetett, ami talán nem több, mint egy prekoncepció, s amit mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az emberiségre hatással volt mindaz, amivel a tudatát befolyásolta. Azt a kérdést teszi fel ő is, hogy
mégis mi is történhetett olyan tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt, amikor az emberiség nagyon nagy ugrást tett?
Ugyanezt kérdezi McKenna, csak éppen Rugdleyval ellentétben – vagy párhuzamosan – mintegy „belülről”:
Függetlenül attól, honnan jöttek a gombák, az emberelődök táplálkozásában a pszichedelikus anyagok jelenléte számos változást idézett elő az evolúciós állapotunkban. Kis mennyiségű pszilocibin elfogyasztása például javítja a látást. Valóban élesíti a látást, és ez annyit jelent, hogy az az állat, amelyik a gombát a táplálkozása részévé teszi, sikeresebben vadászik, ami több táplálékot jelent, ez pedig sikeresebb szaporodáshoz vezet, ami az evolúció lényege tulajdonképpen. Az az élő szervezet mondható sikeresnek, amely nagyobb létszámban képes reprodukálódni. Korai hordákban vadászó főemlős őseink pszilocibin- fogyasztása élesítette a látást. Ugyanennek kicsit magasabb adagja szexuális izgalmat és erekciót okoz és minden mást, ami a központi idegrendszer felfokozottságával jár. Ez tovább növelte a reprodukció sikerét.” (294. o.)
De persze ennél sokkal többről van szó! Közvetlenül az utolsó jégkorszak utáni időszakról beszélünk, aminek következményeként később megjelennek a civilizációk, a mezőgazdaság, az írás, aminek végkifejlete a mai technikai civilizáció és globalizált társadalom. Rudgley is – ahogyan McKenna – közöl az enciklopédiában olyan barlangrajzokat, ahol gombákkal a fejük fölött láthatunk táncoló alakokat. Ő azt sejteti, de például Terence Mckenna és Aldous Huxley – és sokan mások is, akik sámáni szertartások világával behatóbban foglalkoznak – már állítják, hogy az ősi társadalomban tudatosan használtak szerte a bolygón pszichoaktív szereket, legfőképpen gombát.
Ezt a gombát sejti sok kutató úgy, hogy az lehet, amit a Védák szómának neveznek. Ahogy a Rig Védában olvashatjuk:
Indra, sárkánykígyó-ölő,
szóma-italt nálunk igyék,
találjon benne új erőt
az új hőstettre készülő.
Áradj Indrának, szóma-ár!”
(Szómához – Rig Véda IX. 113. Weöres Sándor fordításában)
Rudgley enciklopédiájában természetesen több és más szer is le van írva. Például, ahogy a népmesékben találkozhatunk azzal, ahogy a királyleányka a békát megcsókolja, az az antropológus számára egyértelműen abból fakad, hogy van egy bizonyos békafaj, amelynek ha megnyalják a hátát látomásokat okoz. De nem akarok a példákban messzire menni, hiszen Terence McKenna és az ő „ősi újjáéledése” az, amiről most szó van. Arra szerettem volna csupán figyelmeztetni – igaz nyugodtan lehetett volna még más kutatók munkáit is idézni, (pl. Huxley, Claude Levi Strauss, stb.) –, hogy
mindennek, amiről most és itt szó esik, létezik egy rendkívül komoly kortárs kontextusa. Mindezen téma, ráadásul kényes és érdekes, de nem lezárt ügy.
Olyan, amely a neolitkumig nyúlik vissza, vagyis az, hogy Baudelaire és Ady szereket használt a tudat befolyásolására, sokkal messzebbre vezet, mint elszívni egy füvescigit vagy meginni egy üveg bort. Másról van itt szó. Az emberiség történetéről, amelyben a fejlődést befolyásolták különböző növényekből nyert szerek, jobban, mint bárki korábban gondolta volna, vagy még inkább be merné vallani.
Talán tudjuk, hogy mit jelent a búza megjelenése a történelemben, de vajon tudjuk-e mit jelent az LSD megjelenése? Valóban „nagy ugrás” az, hogy az idők során milyen szereket kezdtünk el használni? Milyen különbség van szer és szer között?
Ez az a pont, amikor – mielőtt tovább megyünk –, el kell utasítanunk azt a kétféle szélsőséges gondolkozást, amely a tudatmódosító szerekről, vagyis az úgynevezett „drogokról” való beszéd során érvényesülni szokott.
Az egyik azt állítja, hogy minden drog által tapasztalt látomás kábulat és illúzió, ennek szélsőséges megnyilvánulása, hogy minden drog rossz és büntetendő.
A másik szélsőség tipikus megnyilvánulása például az, hogy azért olvasnak drogokkal kapcsolatos írásokat, hogy saját züllésüket igazolják, és a drogoktól várják a megvilágosodást. Hipokriták és lótuszevők nem vezetnek az igazsághoz, csak elterelik a figyelmet a lényegről.
Erőfeszítés nélkül nincs valódi siker. A siker pedig valójában nem más, mint a személyes üdv. Ha némely drog fel is dob a hegy tetejére, nem mindig, vagy ritkán mutatja meg a felfelé vezető utat, amely előfordulhat, hogy fontosabb, mint a kilátás maga. Mindenféle szélsőséget tehát érdemes elutasítanunk, ugyanakkor meg kell értenünk Baudelaire és Ady tanításának lényegét, vagyis a jogot az extázishoz, mely a neolitikum óta, az emberiség szómával való egyesülése óta alapvető jussunk.
Lássunk tisztán:
a drog nem csak az vagy egyáltalán nem az, amit a mindennapi mainstream média tol az emberek arcába.
Vagyis, hogy drog az, amit beszúrnak és meghalsz, hanem drogokkal vannak tele a mindennapjaink.
Drog a cukor, a kávé, tea, korsó sör, a dohány, a pohár bor, de ne felejtsük el, hogy drog mindaz, amit a hatalmas gyógyszerpiacon, elképesztő médiaháttérrel fejfájásra, bánatra, gyengeségre, és torokfájásra – folytathatnám – el akarnak és el is adnak minden áldott nap.
A kérdés az, hogy ez miképpen jelenik meg az irodalomban és hogyan befolyásolja azokat az eleve érzékeny elméket, akik művészetet és életet teremtenek. Külön figyelmet érdemelne a kínai és japán költészet történetében a tea fogyasztás – hiszen a tea hatóanyaga is drog –, miképpen befolyásolja a költőket, hogyan jelenik meg, ugyanígy a magyar irodalomban – talán nem véletlenül – világosan láthatjuk a bor hihetetlen hatástörténetét.
Az igazi kérdés, hogy
mikor lesz egy drogból mesternövény?
Mikor és mitől lesz például a bor a kis géniuszokat életrekeltő varázsszer, avagy „az ateizmus halálugrása” ahogy Hamvas Béla mondja? Mikor és mitől lesz a DMT, vagy a pszichedelikus gombákból rekreációs partidrog helyett az emberi érzékelés kapuit kitáró tapasztalat? Tényleg ennyire fontos a kulturális és spirituális kontextus, vagy a „set” és „setting”? És ez csak egy nagyon kis része mindannak, amiről szerzőnk gondolkodik.
Terence McKenna szerint ugyanis:
…csak egy geológiai pillanat telt el azóta, hogy sámáni őseink elkezdtek gombát rágcsálni, és megpillantották az emberi lények sugárzó kivetülését a galaxisban, mint tökéletessé vált, szuperintelligens életerőt. A posztindusztriális történelmi idő egy tizenöt körös bunyó, ami eldönti, hogy ez megtörténik-e, vagy sem.”
És itt lépünk át azokba a tartományokba, amelyekbe már nem mindig és nem feltétlenül lehet követni szerzőnket, akár a kis „robotmanókról”, akár az „űrlényekről” gondolkodik, akár az idegenekkel való szexuális kapcsolatról, akár a gombák földönkívüli eredetéről. Egyébként még utóbbi a legérdekesebb elképzelése számomra, akár igaza van, akár nem. Terence McKenna elméleteit én amúgy is úgy olvasom, mint inspiráló elképzelések a megismerés peremvidékeiről, s nem feltétlenül gondolom azt, hogy mindenben igaza kell, hogy legyen. Ugyanakkor egy XXI. századi magára valamit is adó ember nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket az elképzeléseket, akár egyetért velük, akár nem. Ezért ajánlom mindenkinek.
Weiner Sennyey Tibor (1981) költő, író, a DRÓT online művészeti és társadalomkritikai magazin főszerkesztője, méhész. Legutóbbi könyve ‘Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve’.