Érdekes szöveget olvastam a napokban Krasznai Tamástól a Dróton: a Lukács Györgyöt támadó cikkről beszélek. Ez elég jó vitaindítónak, de a cikk közepe táján belebotlottam egy mondatba, amitől felszisszentem: ejha!
A jeruzsálemi múzeum feljáró a Nílus istenével üdvözöl, akinek térdén ül a kis Odüsszeusz, mozaikmadarakkal körülvéve. A hatalmas mozaikpadló Bét Seán városából ered, a Jordán völgyében. A mozaikból egyszer életre kelt a zöld kanárimadár és az ablakomba szállt. Majd feltette nekem a kérdést: Milyen régi a mindenség mítosza?
Talán mások számára is nyilvánvaló a férfi energia túlsúlya a kortárs irodalmi életben. Az irodalmi lapok túlnyomó többségben férfi szerzők műveit közlik, a szerkesztői székekben kilencven százalékban férfiak ülnek. Ha úgy tetszik, egyensúlyeltolódás figyelhető meg a jang irányába. Éppen ezért nagyon nagy szükség van akár a prózában, akár a magyar kortárs lírában a női, anyai látószögre és energiákra. A jang energiát kiegyensúlyozó oldalra is.
Szepesi Dóra Pirosmadár című kötetéből olvashattok részleteket a DRÓTon.
Heinrich Heine egyik hőse, a bachrachi rabbi, a terített asztal alá néz, de arról, amit az asztal alatt lát, vendégeinek egy szót se szól, fiatal feleségével kioson a házból, és lehajózik a Rajnán egy biztonságosabb város felé. A pászka ünnepe veszélyes időszak. Ha menekülésre kerül a sor, a zsidók egy másik fejedelem szárnyai alá kérezkednek, és szó nélkül újra kezdik.
Ez a történet tehát máig hat és tart. A lényeg a szemlélet-különbség, amely Hamvas és Lukács személye és filozófiája között feszült. – Lukács György szobrát elbontják a budapesti Szent István parkból. A Fővárosi Közgyűlés döntése nagy vitát váltott ki, ennek a vitának apropójából közöljük újra Weiner Sennyey Tibor alábbi esszéjét, amely a szerző 2015-ben megjelent kötetében Az elveszett királyságban publikált elsőként.
1989 óta a Magyar Kultúra Napja az az évforduló – január 22. -, amikor Kölcsey letisztázta a Himnuszt, de vajon csak az az egy Himnusz létezhet? Jó-e nekünk az, hogy azt a programot olvassuk magunkra minden Szilveszterkor, minden rendezvényen, minden sporteseményen? Alternatívát javaslunk. Íme a Himnusz, ahogyan még soha nem olvashattad.
Tudom, ezeket a szavakat senki nem veszi komolyan. Hiába költök álmomban olyasmit, amitől szikrázik a kifényesített görög drachma, vagy a gyémánthoz hasonló törött üveg. Legjobb, ha hallgatok és magamba szívom az eső utáni konyhakert illatát. Ha látom a teremtés színeit, a kedvesem mozdulatait, vagy ha a szépségtől és a vágytól megnémulok, ott vár a jegyzetfüzet, a ceruza és vonalakat húzok, nagyon rövideket, melyek találomra irányt váltanak. Hiába, a rajz is csak apokrif, nem több annál. Mindent lekéstem, úgy látszik rosszkor éltem.
Kafkának megmutatkozó „mellette lévő csillag” azonos az Ésaiásnál megjövendölt hétszer hét nappal, amely negyvenkilencszer felülmúlja a nap fényét és gyógyulást és megváltást hoz a beteg, száműzetéssel sújtott nép számára. A próféták eme csillaga kegyesen a nap mellé áll, hogy megszűnjön az ősi szorongás, minden költő-próféta betegsége. Kafka jól tudta, hogy a próféták a jövőbe néznek, ezért csak jövőbeli boldogulásról tudósíthatnak. Mikor és hogyan?
hiábavaló minden eredmény és verseny
a teljesítmény miatt semmi remény
ha nem valami mást találunk ki éppen
eltűnik az erény