Hamvas, akárcsak Kosztolányi, szerette a színes tintákat. Nem csak a füzetei, jegyzetei, kézzel írt levelei árulkodnak erről, hanem a Babérligetkönyv egyik esszéje is. Az Íróasztalkultúra című szövegben a következőket olvashatjuk:
„A szép stílus adomány, amit nem lehet megszerezni. Az emberrel együtt születik, és az illető talán nem is tud róla. Van úgy, hogy méltatlan hozzá. Tudunk arról, hogy szép stílusa volt egy iszákosnak, egy rablógyilkosnak és egy félig idiótának. Szépen írhat az ember csomagolópapírra, az újság szélére vagy papírszalvétára, kölcsönkért ceruzával, vagy a postahivatalból lopott tollal. Mindez nem fontos, mert a stílus szép.
Amit mindenki megszerezhet, az a választékos stílus. A választékos stílus első feltétele pedig a nemes papíros és íróeszköz.
Lehet, hogy nem részesültem a szép stílus adományában, de mindig súlyt helyeztem az emberileg elérhető legmagasabb fok, a választékosság előfeltételeire. Az írás külsőségeire gyakran komikus gonddal ügyelek. Kedves foglalkozásom a papírkereskedések kirakatai előtt álldogálni, lelkiismerettel az újabb írószerek fölött szemlét tartani. A civilizáció előzékenysége számos esetben boldog percekben részesített. Ha újfajta ceruzavédőt, tollszárat, hordozható tintatartót láttam, főként ha ízléses volt, ki kellett próbálnom. Az új papírminőségekről nem is szólva. Hogy a dosszié gyengém volt, az természetes. De nem kevésbé a tinta, s mindaz, ami az íróasztalon helyet találhat.”
Hamvas ezután részletesen értekezik az íróasztalról, a papír minőségéről, a ceruza puhaságáról és egyéb gyakorlati kérdésekről ‒ mint például arról, hogy mennyi papírt és tintát érdemes magunkkal vinni, ha valamely alkalomból útra kelünk ‒, majd végül rátér a tollakra, és ekkor a következőket mondja:
„Hosszú tapasztalat alapján a birminghami Hughes-gyár készítményeit ajánlhatom, főként a gömbhegyűeket. Azt hiszem, ezek a világ legjobb tollai.”
Mivel a téma némileg érint, megpróbáltam utánanézni ennek a gyárnak, a Hughes-tollakról azonban sokáig nem sikerült semmilyen adatot találnom. Már kezdtem azt hinni, hogy talán soha nem is volt ilyen íróeszköz. (Hamvas egy időben olyan könyvekről írt különféle folyóiratokban ismertetőket, amelyek nem is léteznek: ő találta ki őket…) Végül azonban, évekig tartó, igaz, nem túl intenzív nyomozás után nemrég kiderült: a Hughes-tollgyár valóban létezett, az 1860-as évek végén kezdte meg működését Birminghamben, George W. Hughes vezetésével. Gyárról beszélni persze, enyhe túlzás, kis cégnek nevezném inkább, vagy tollkészítő műhelynek, ahol előbb tollhegyek, később töltőtollak is készültek. A munkájuk feltehetően precíz, pontos, magas színvonalú volt: néhány év alatt jelentős hírnévre tettek szert, a tollhegyeiket sokáig, még a 20. század első felében is a legjobbak közt tartották számon. Az üzemet aztán 1960 körül bezárták, hogy miért, arra nem sikerült rájönnöm… Könnyen elképzelhető, hogy a kis műhelyt felfalta valamilyen mamutvállalkozás.
Az épület, amelyben a tollkészítő műhely üzemelt, ma üres és elhagyatott. Ablakai helyenként töröttek, a falakról kívül-belül hull, szakadozik a vakolat, a festés. A padló burkolatát már régen felszedték és elhordták, a földön törmelék, szemét, közelebbről meghatározhatatlan hulladék maradt.
Ki tudja, nem arról szól-e itt minden, hogy épp a legjobbaknak kell eltűnni nyomtalanul.
