„Mi van a békében, hogy nem vágyik maradandóságra, és hogy alig, alig hagy mesélni magáról?” [1]
Amikor Hamvas Béla és a háború, az első és a második világháború, illetve a mindenkori háború és az aligvolt béke kapcsolatáról kívánok beszélni, akkor egy nagy levegőt kell vennem, mert az egyik legjelentősebb XX. századi magyar gondolkodó kapcsán a mostanság legörvénylőbb vizekre evezek.
Tudom, hogy nagyon kevesen fognak megérteni. Tudom, hogy még kevesebben fogják elfogadni mindazt, amit most mondani fogok, éppen ezért igyekszem Hamvas írásaiból, naplóiból és leveleiből gondolataimat alátámasztani.
Igaz, meg kell jegyeznem, hogy egy ilyen hatalmas és sokszor valóban önellentmondásoktól sem mentes életműben könnyen találhatunk önigazolásra vagy éppen mások cáfolatára alkalmas idézeteket, ahogy ezt sokan teszik is. Én mégis, a filológia jólismert eszközeivel, megpróbálok valami végtelenül egyszerű lényegi dolgot felmutatni. Mégpedig azt, hogy Hamvas Bélát − aki 18 évesen önkéntes hadapródként került az első világháborúba és 42 évesen hívták be újra a második világháborúba, aki így átélte mindkét nagy háborút, éretlen gyermek és érett felnőtt fejjel − a háború meghatározó élményként az összeomláshoz, az apokalipszishez, a revelációhoz, és végső soron az ön- és világ feltáráshoz közelebb vitte, a létbe emelte. Egymás után volt a háború irányába rajongó, elfogult, majd pedig elutasító. Naplóiból, leveleiből, az életrajzból, s Hamvas életrajzával foglalkozó művekből mindezt lehet tudni, azt azonban már kevesen jegyzik meg, hogy mindez nem valamilyen jobb-, vagy később baloldali politikai álláspont mentén alakult, nem világnézet volt Hamvasnál, hanem maga az élet, és az azzal járó kegyetlenül valóságos tapasztalat. Hiszen én magam is máshogyan látok most – hogy ezt írom -, harminchat esztendősen majdnem mindent, mint huszonnyolc vagy huszonegy évesen, és alighanem máshogyan fogok látni hét, vagy tizennégy év múlva, ha lesz rá esélyem, hogy lássak. Mégis vannak fogalmak, amelyek ugyanazok voltak korábban és ugyanazok maradnak később is, s amelyek egyre inkább kikristályosodnak életünkben, amint tapasztalunk, tanulunk, haladunk az időben. Végül pedig semmi de semmi sem olyan fontos, mint hogy nyugodt lelkiismerettel haljunk meg, hiszen, ahogy Hamvas Béla maga írja naplójába 1958 november 10-én Tiszapalkonyán:
„Az ember fölött saját lelkiismerete ítél − a túlvilágon.”[2]
Nekem nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha úgy írtam, beszéltem volna Hamvas Béláról, írásairól, barátságairól – Weöres Sándorral, Szepes Máriával -, szentendrei házáról – amely bár nem az ő háza volt, de mégis ott írta a Karnevált -, úgy harcoltam volna nevének tisztaságért, beszéltem volna a politikáról, 1956-ról alkotott véleményéről – más esszéimben, hogy nem tisztáztam volna éppen a háborúhoz és a békéhez, és ezáltal az emberi közösség legfontosabb kérdéseihez vonatkozó viszonyát, igazát és tévedéseit.
„A gyanútlanság, amelyben a háború előtti emberek éltek a hülyeség felső foka volt.” [3]
– írja Hamvas a Karneválban, s ha valakinek, akkor ezt neki pontosan tudnia kellett, hiszen ugyanilyen gyanútlanul, önkéntesként sétált bele az első háborúba, került ki a keleti frontra, pontosan ugyanoda, ahová a nála négy évvel idősebb Békássy Ferenc is került. Csernovic melletti Dobronucznál esik el Békássy 1915-ben, s Babitstól máig mindenki a be nem teljesült tehetséget siratja benne, de Hamvasról még annyit sem tudtunk volna, mint Békássyról, ha elesik. Jól jegyezzük meg, nincs Magyar Hüperión, Öt Géniusz, Karnevál, Scientia Sacrra, nincsenek sem az esszék, sem a fordítások, ha Hamvas 1916-ban a keleti fronton nem „ússza meg” az éles bevetéseket egy idegösszeomlással. De hát éppen ez az, hogy „nem úszta meg”, és ezek a remekművek, akkor sincsenek, ha ő mindebből kimarad.
Ahogy Békássy Ferenc fogalmazott naplójában 1915-ben:
„Ha a háborúra gondolok, szeretném megmérhetni mennyit ér egy ember…” [4]
ugyanekkor azt írja angliai barátjának, John Maynard Keynesnek, a későbbi Nobel-díjas közgazdásznak levelében:
„Azt nem tudom leírni, hogy mit gondolok a háborúról, vagy ha le is tudnám, undorodnék tőle, benne akarok lenni és feledni amit gondolok.”[5]
Nem csak azért idézek Békássytól, mert Hamvas kortársa volt, hanem mert ugyanazt érezte, élte meg, amit a fiatal Hamvas, csakhogy kevesebb szerencsével, hiszen Békássy 22 évesen elesik, Hamvas pedig túléli, mind a keleti, mind az olasz frontot. De ez a háborúban való benne lét – központi gondolat lesz Hamvasnál is, mely szerint az első nagy háború során az anyaországi kimaradt valamiből, ami végérvényesen elválasztja a frontkatonát tőle.[6] A második világháború azonban egészen más helyzetet teremtett.
Békássy és Hamvas gondolatai a háborúról végzetesen hasonlóak.
Talán mert mindketten annak a régi Magyarországnak a gyermekei, amely éppen a Karneválban megírt gyanútlanságból fakadó hülyeség legfelsőbb fokának következményeként egyszer és mindenkorra, végérvényesen elveszett. Ezt mindketten átélték. Ennek a vereségnek csak az egyik eredménye volt Trianon. Valójában a magyarság önnön magától belső vereséget is szenvedett, azért mert nem akart felébredni, nem akart saját magával szembenézni, mint oly sokszor korábban a történelem során. Ennek az ébredésnek a megvalósítására és megértésére végül nem volt sem lehetősége, sem alkalma. Talán máig sem.
Az első világháború utáni korszakot Hamvas így írja le a második világháború kitörésének pillanatában írott esszéjében:
„A háború leleplezett: kétségtelenül és szemtől szemben megmutatta minden dologról, hogy micsoda. Egyszer s mindenkorra eltörölte a hazugság lehetőségét. De azóta húsz szörnyű év telt el. Ebben a húsz évben nem az volt a szörnyű, hogy valamiképpen dupla világban éltünk. Volt egy hazug, ál, hamis világ és volt egy leplezetlen és igazi és valóságos. A hamis világot senki sem vette komolyan. Szószerint így: senki. A hároméves gyermek éppoly kevéssé, mint a paraszt, vagy a városi ember, vagy a bennfentes. Még az sem, hogy néhány ezren éltek belőle, megvetett, de irigyelt életet. Nem: – a szörnyű az volt, hogy senki sem hitt benne, sőt csaknem mindenki küzdött ellene és mégis itt volt. Csak úgy itt maradt. Mint egy holttest.”[7]
Ez az idézet abból az esszéjéből való, a Szellem és háborúból, amelyet, akárcsak a Szellem és hatalom[8] és A háború nagysága és az ember kicsinysége címűeket szokás úgy beállítani, mint amiből jól kiolvasható Hamvas akár háború-pártisága, jobboldalisága, politikus-volta. Hamvasról azt állítani, hogy politikus volt, éppen olyan agyrém, mint azt állítani, hogy apolitikus. Azt állítani róla, hogy jobboldali volt a mai sekélyes és kirekesztő politikai elképzelések szerint, éppen olyan hülyeség, mint baloldalinak titulálni. Azt pedig, hogy Hamvas háború-párti lett volna egyenesen marhaság.
Hamvas Béla egészen egyszerűen gondolkodó volt, aki valahogy – jól vagy rosszul, de mindenképpen érdemben és teljes lényével – igyekezett reagálni a világra, amelyben élt. Kritikai állásponton volt, akár a demokráciáról, akár a diktatúrákról beszélt. Jacob Burckhardttal teljes egyetértésben állította, hogy „Macht ist böse.” – a hatalom gonosz[9]. Nem ártana ezt nem csak elfogadnunk, hanem meg is tanulnunk tőle, ahogy oly sok minden mást is. Az idézett tanulmányát úgy fejezi be 1939 őszén, hogy :
„Beléptünk a válság szellemébe.”[10]
Ami ezután jön az valóban feltáró, avagy apokaliptikus lesz Hamvas Béla életében. Mai, a külsőségeket fontosnak tartó, éppen ezért felületes és a lényeget alig kapargáló szemléletek szerint a negyvenes évek első fele Hamvas számára igazi sikerszériát jelentettek. Ahogy saját maga számol be később erről Várkonyi Nándornak írott levelében:
„Hiszen, képzeld, a Láthatatlan történet első kiadása is elfogyott három ilyen év alatt (német megrohanás, bombázás, háború, ostrom, infláció!!) – persze miniszterünk nyomása alatt ez a második kiadás most nem jelenhetik meg, az Anthologia negyedik kiadása sem. A könyv egy év alatt (2000 pld) biztosan elfogy, és ha valami pozitív vagy negatív feltűnést kelt, még hamarább.”[11]
De ezek alatt az évek alatt nem csak A láthatatlan történet esszéi jelennek meg, hiszen ekkor írja Az öt géniusz földjét, az Ősök útja és az istenek útja című tanulmányait, a korábban említett esszéit, a Tao virágait és Kung mester beszélgetéseit, s ami a legfontosabb a Scientia Sacra első részét. Így tehát már láthatjuk, hogy az életmű kellős közepén vagyunk a háború alatt, ahogy magának a szerzőnek is a második világháború meghatározó életélmény lett.
Mindezt azonban leginkább az ezen időszakban szövődő legfontosabb barátság révén érthetjük meg, méghozzá a debreceni költő, Gulyás Pál barátsága révén. Hamvas elsősorban neki (és még néhány barátjának Dobes Lászlónak, Weöres Sándornak, Várkonyinak) ír a második világháború alatt olyan leveleket, melyekből kiderül, hogy mi minden játszódott le benne. Gulyás Pál talán a korszak egyik legizgalmasabb költőjének igérkezett, azzal együtt, hogy kevésbé jó verseket is írt[12], de fordította a Kalevalát, remek tanulmányt írt róla, sőt csodálatos Homérosz esszét[13] is jegyzett. Sem korában, sem napjainkban nem igazán ismerik, sokaknak fogalma sincs, hogy kicsoda volt Gulyás Pál. Nekünk annyi sok tehetség adatott, hogy egy Kalevala fordító, zseniális debreceni költőt éppen úgy elfelejthetünk, ahogy az Akadémia által legutóbb kiadott Világirodalom című vaskos oktatási segédanyagból kimaradhatott maga a Kalevala is.
Hamvas előbb Gulyás Pálban, majd Weöres Sándorban remélte a várvavárt tanítványt, végül – különböző okokból kifolyólag – mindkettőjükben csalódott. Weöres és Hamvas termékenyítő és figyelemre méltó barátságáról máshol már írtam, most Gulyás Pálra kell figyelnünk, mert Hamvas hozzá írott levelei a legfontosabb és legőszintébb dokumentumai ennek a korszaknak. Hamvas így vall első találkozásukról 1940-ben:
„…nagyon jól emlékszem arra a téli napra, amikor először találkoztunk. (…) Olyan érintést kaptam, ami több volt, mint amennyit eddig legjobb barátom is adni tudott. Néha egész az őrületig barátságéhes ember vagyok. De értsd meg jól, az ilyen találkozás mennyivel több, mint a barátság. Hol voltunk együtt? Közösen vadásztunk a neolit erdőkben? Egymás mellett barangoltunk valamilyen pusztán? Együtt hajóztunk a tengeren? Vikingek voltunk? Tatárok? Kelták? Hunok? Görögök? Hol voltunk? Trójánál? Catalanumnál? Háború volt, ami összehozott? (…)”[14]
Alighanem a háború volt, ami összehozta őket. De ez az érthető lelkesedés, hogy végre egyszerre talált barátot – amit mindig is keresett másokban – és tanítványt -, ami legnagyobb becsvágya volt – a háborús évek során, ahogy megismerte Gulyás Pál kivételes tehetségét mindvégig fokozódott. Hogy a háború mégis kezdetben egyszerre volt komikus és tragikus Hamvas számára arról mi sem tudósít jobban, mint amikor azt írja, hogy
„A világháborúban részt vettem, hadnagy lettem, most ismét szükség van rám. Sok félszegség van helyzetemben, így az, hogy parancsnokom, az alezredes később vonult be katonának, mint én; más: csupa fiatal pilóta és repülőtiszt, s közöttük én. Olyan emberek, akik között 22 évvel ezelőtt éltem, de már akkor is filozófusokkal a zsebemben. Csak egyetlen dolog van, ami a helyzetet kötelezővé teszi számomra, egy sajátságos éthosz, amit azelőtt nem ismertem. Tudom, hogy ki kell tartanom. Egy hónapja már, hogy arra a kérdésre: mit keresek én a repülőhadnagyi egyenruhában a repülőtéren, holott még autót se tudok vezetni, és soha gépben nem ültem, azt se tudom, milyen a motor, már a vezényszavakat se tudom – minderre csak azt tudom válaszolni, hogy ki kell tartani, szépen és egyenesen.”[15]
És itt rövid kitérőt érdemes tennünk, amely a háború szellemiségéről vall, az egymással szembe kerülő nemzetekről, s arról, hogy mi, magyarok, a többieket hogyan láttuk 1915-ben és 1940-ben. Békássy Ferenc a korábban említett levélben, 1915-ben azt írja John Maynar Keynesnek:
„(…) láttam a különböző nemzetiségű betegeket. A csehek nem bírják elviselni a fájdalmat, mindeközben egy végtag elvesztése nem okoz nekik mentális szenvedést (egy magyar inkább meghalna, mintsem hogy nyomorékként kelljen tovább élnie). Vannak még türelmes oroszok, különböző rutének és románok, akik olyanok, mint az állatok, és még sokan mások: lengyelek, akik egész szobákat szórakoztatnak. Egyikük például, akiről azt gondoltuk, hogy haldoklik, Karácsony este lengyel dalokat énekelt. Két hangon dalolt, az egyik nekem úgy tűnt: női hang – de hát minden lengyel különleges tehetséggel van megáldva! Vannak állhatatos németek és krautig osztrákok de természetesen a magyarok (a parasztok) kimagaslanak mind közül intellektusban. (…) Gondolom Angliában is ugyanaz az idióta gyűlölet dívik az ellenséges nemzetek iránt mint itt.”[16]
Hamvas – már sokkal nagyobb élettapasztalattal – miután leírja, hogy miképp érzi az északi hatalmak megerősödését, azt állítja 1940-ben, hogy
„(…) ne hidd, hogy németellenes vagyok, éppen úgy ne hidd, hogy németbarát vagy angolbarát vagy más. Éppen ez volt az, amiért annyit kínlódtam, és az utóbbi hetekben csaknem lázam volt miatta. Talán most tisztábban látok. Látom a titánok csatáját. Íme: a bestialitás (német), az aljasság (orosz), a kapzsiság (angol), a züllöttség (francia), az árulás (olasz), a félműveltség (amerikai) és az irigység (japán) titánjai küzdenek. Először felfalják a kicsinyeket, aztán egymásnak esnek.”[17]
Húsz évvel később a Németség című esszéjében már azt írja, elvetve mindenféle nacionalista gondolkodást:
„Ha ilyen kérdés, mint angolság, németség, felmerül, rendesen a nacionalizmus fogalmára szoktak utalni. A nacionalizmus általában azt jelenti, hogy a nemzeti vonás megerősödik, és az embercsoport a normális humánumtól eltér. Nemzet, vagy nép a torzultságnak valamely állandósult és tömegesen jelentkező alakja, s erre, akik eltorzultak, különösen büszkék szoktak lenni. Nemzethez tartozni annyit jelent, mint azonos módon deformáltnak lenni, ezt a deformáltságot dicsőíteni, a többit pedig megvetni. Ha a normálistól való eltérés kollektív arányokat ölt és stabilizálódik, minden esetben olyasvalami keletkezik, mint vallás, vagy faj, vagy nép, vagy nemzet, vagy osztály, belülről dicsőség, kívülről méreg, bosszúság és komikum.”[18]
Mindezek a kijelentései nem állnak egymással szemben, viszont egymásra épülnek. Hamvasnak élete során ugyanúgy alakultak nézetei, ahogy jó esetben nekünk mindannyiunknak is. De korábbi, Gulyás Pálnak még 1940-ben írott leveléhez visszakanyarodva, ott még sietve hozzátette:
„Ezek a démoni titánok azonban nemcsak kívül, a világban küzdenek. A legszörnyűbb a hatalmak küzdelmét bent, magamban érezni. Több: tapasztalni, tudni, átélni. És a legborzasztóbb ez: nem szabad részt venni és nem szabad nem részt venni. Jaj annak, aki pártot és állást foglal, mert az azonosítja magát az egyikkel, és a többi azonnal széttépi; de jaj annak, aki magát a küzdelemből kivonja. Benne lenni éppoly tilos, mint kívül maradni.”[19]
Ez az, amire korábban úgy hivatkoztam, hogy a háborúban való benne lét. Hamvas esetében is sokkal inkább – talán egy Heidegger lételmélete felőli – lét-megélésről, átélésről a lét-felől való kérdezés általi lét-értelmezésről van szó. Sem benne, sem kívüle. De végképp nem átszundikálni, nem megúszni, nem elmismásolni, nem elhazudni. Magát a létet akkor érinthetjük meg, ha kérdezünk felőle. Ha kérdezni tudunk a lét-felől, akkor meg tudjuk érteni. Ha meg tudjuk érteni a létet, akkor át is tudjuk élni. Ez a létezés, az egyetlen és hiteles létezés, az éber lét. Mindez nem elmélet, hanem gyakorlat. Adott esetben a háború gyakorlata, ami, ha szembe jön nem lehet kikerülni. Ez az, amit éppen úgy megértett Hamvas, mint például kortársa Stefan Zweig is, aki bár megpróbálta „úgymond” megúszni, kikerülni a háborút, de hiszen zsidóként menekülnie kellett, mégis végül végzetesen és tragikusan, megkerülhetetlenül és feldolgozhatatlanul átélte saját belső világában azt, s az öngyilkosságba hajszolta saját magát 1942-ben.
Ami Hamvas életében ezután jött az valóban mindennél sűrűbb és nehezebb. Ő maga csak a sötét esztendőnek nevezte. Ahogy Kerényi Károlynak írott leveléből megtudjuk:
„(…) az őskori emberiség szellemi hagyományáról írt könyvem (egyelőre Scientia Sacra a címe) 1944 március 19-én este fejeztem be, abban az órában, amikor a németek az országot megrohanták. Zsidóüldözés, bombázás, katonai behívás következett. Még nem tudtam feltárni, hogy milyen okokból, 44 őszén csaknem teljesen összeroppantam. Ilyen állapotban éltük végig az ostromot Katóval a pincében, mialatt mind a ketten öt hétig az éhhalállal küzdöttünk. Házunkat akna, bomba és tűz teljesen elpusztította. Bútoraink, ruháink, könyveink, kézirataink elvesztek.”[20]
Közben elvesztette barátját, Gulyás Pált 1944 májusában. Két héttel halála után Hamvas azt írja egy levelében:
„Előd volt és nem Utód – Utód lett és nem Előd. – Kedves Barátom, – szívemhez nőtt Gulyás Pál irodalomtörténeti sírfeliratát fentebb leírtam. Nem volt képes megérteni, hogy mi az a Nép, mi az ősi, az elementáris és a primer, szóval az, amiről a legutóbb olyan sokat beszélgettünk, és amely témáról kitűnő tanulmányát Veress Sándorról [*zeneszerző, 1907-1992] megírta, miután már előzőleg ösztönösen követte Bartókot ezen az úton. Gulyás Pál ezt az utat nem látta. Ahol véletlenül ráhibázott, csak ott tudott véglegeset írni. Egyébként csak utód volt, politikus, akinek ideálja a szereplő Petőfi – Ady – Németh László-féle elavult népiesség, a primitivizmus. Nem tudott elődje lenni azoknak, akik igazán a mélyre ástak, holott annak született; nem tudott elődje lenni Weöres Sándornak és mindazoknak, akik következnek. Epigon maradt. – Így az irodalomtörténet. Barátságom vele ettől független. (…)”[21]
Ez a kegyetlen ítélet szívbéli jó barátja, majdnem tanítványa felett, közvetlen annak halála után egy sokkal nagyobb kiábrándultságot jelez.
Valószínűleg Hamvas felesége, Kemény Katalin mondta el később Dúl Antalnak, mindenesetre több életrajzíró tudni véli, hogy katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Hamvasról sok mindent lehet állítani, csak éppen azt nem, hogy antiszemita lett volna, vagy nacionalista.
Mindezek után Németországba vezényelték, de megszökött a menetszázadától, dezertált tehát, és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló orosz alakulatok elfogták, más foglyokkal együtt Szibériába akarták hurcolni, ám Hamvas ismét megszökött. Erről az időszakról rendkívül megrázó naplóit olvasni:
„A lelkiismeret-furdalás nem hagyott nyugodni. Naponta sírógörcs fogott el. Rettenetesen féltem. Eleinte a légitámadásoktól. Később a tüzérségi tűztől és az igazoltatástól és elhurcolástól, és attól, hogy el kell mennem (…) Levonultunk a pincébe, és azt hittük, hogy a vihar pár nap alatt elvonul. Jönnek az oroszok és a béke helyreáll. Mindenki, mindenki egyetlen kivétel nélkül, mindenki hitt ebben az őrültségben. S amikor az ötödik héten az oroszok tényleg megérkeztek, még akkor is mindenki ebben hitt. Csak azért mondom, hogy a közhangulat alapját megjelöljem.”[22]
A béke azonban nem állt helyre. A rövid és forrongó időszakot, ami 1945 és ’48 között volt csak egy másmilyen háborút készített elő, amely nem nyílt frontokon zajlott, és nehéz másnak nevezni, mint hogy hidegháború és megszállás. Hamvasnak azonban a háborúról egyszer és mindenkorra kialakult a véleménye, hiába fogalmazta meg korábban így meg:
„A háború elemi katasztrófája, illetve a világválság, csak akkor enyhülhet és oldódhat meg, ha ezeknek az embereknek nagy része felébred. Hogy ennek módja és lehetősége mi, azt az idő mondja meg. Huszonöt évvel ezelőtt más volt, tíz évvel ezelőtt is más volt. Az ébredés nem absztrakt probléma, hanem konkrét egzisztenciális feladat. Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges.”[23]
A háború után azonban be kellett látni, hogy a háborúban való benne lét általi ébredés egyedül az egyes ember számára volt átélhető, a tömeg számára elmaradt. Ami maradt az inkább csalódás volt, kiábrándultság, romok, végtelen sok értelmetlen áldozat, majd egy újabb diktatúra, ami előtt kortársait úgy figyelmeztette Hamvas Béla, hogy Ne üljetek füstparipára![24] Ez azonban már egy másik történet.
Mégis mi van a békében, amely megakadályozná bárkinek is, hogy a békében való benne lét által ébredhessen? A pacifizmus és jólét tényleg csupán csak valamilyen „baloldali-ügy” lenne, amint és ahogyan azt Hamvas némely értelmezői láttatni szeretnék? Igaza lett volna Hamvasnak, abban, hogy a pacifizmus nem más, mint rettegés a háborútól, s a jóléteszme nem más, mint rettegés a szegénységtől?[25] Vagy Hamvas egészen egyszerűen ebben tévedett, amit később hiába is látott be, ezzel a tévedésével csak lehetőséget teremtett ahhoz, hogy rá hivatkozva lehessen a háborút (vagyis az élettől való rettegést) és az idegengyűlöletet (vagyis a tehetségtelenek útját a sikerhez és a hatalomba) megideologizálni.
Ma, amikor fejünk felett újabb zsarnokok, diktatúrák, újabb háborúk árnya lebeg, mindannyian tudjuk, hogy éppen olyan hibás mindebben benne lenni, mint mindebből kimaradni. Tudjuk, hogy „Macht ist böse.” – a hatalom gonosz, de éppen olyan tehetetlenek vagyunk, mint a maga korában Hamvas.
Az egyetlen reményünk abban lehet, hogy a közösséget alkotó egyének szép sorban, megértve, hogy benne vannak a létben, nem tesznek semmi mást, mint hogy felébrednek és nem hallgattatják el lelkiismeretüket. Ezek az egyéni ébredések nem fognak megmenteni semmitől, de életben fogják tartani a szellemet, s ezáltal az egyetlen életet, amit élni érdemes.
[1] Részlet a Berlin fölött az ég című filmből. Bővebben: „Hőseim ma már nem a katonák, királyok, hanem a béke dolgai. Még senkinek sem sikerült eposzt énekelni a békéről. Mi van a békében, hogy nem vágyik maradandóságra, és hogy alig, alig hagy mesélni magáról. Akkor most fel kell adnom? Ha feladom, akkor az emberiség elveszíti mesélőjét. És ha az emberiség egyszer elveszíti mesélőjét, azzal elvesztette gyermekségét is.”
[2] Hamvas Béla: Naplók II. Szerkesztette és válogatta Dúl Antal. A szövegeket gondozta. Danyi Zoltán. Medio. Budapest. 2010.
[3] Hamvas Béla: Karnevál. Magvető. Budapest. 1985. I. köt. 531. o. – Idézi Darabos Pál is. I.n.: Egy életmű fiziognómiája. I. köt. Hamvas Intézet. Budapest. 2002. 44. o.
[4] Békássy Ferenc: Egybegyűjtött írásai. Aranymadár. Budapest. 2010. 195. o.
[5] Békássy Ferenc levele John Maynard Keynesnek. 1915. 01. 03.
[6] V. ö.: Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége (1943): „A legjobb lenne bombabiztos spájz, ahová be lehetne zárkózni és csak akkor kijönni, amikor a békét aláírták. Ez lenne az élet maradéktalan megoldása. Ez jelzi, hogy a háború kitörése pillanatában az emberiség hol állt, mit gondolt, mit érzett, milyen Hatalmakat szolgált és milyen életet élt. (…) Aki ebből a légkörből kiesik és a tényleges, aktív, aktuális, reális háborúba lép, az hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó, de igen heves válságon esik át. Ezt a válságot kivétel nélkül minden katona átéli, aki a háborúban részt vett és az ellenség közelében elég ideig tartózkodott ahhoz, hogy a válság eredménye benne megszilárdulhatott, sőt határozott magatartássá lehetett. Ettől a pillanattól kezdve a katona az anyaországbelitől ezen az igen lényeges ponton elvált. És ez az a pont, ahol ketten egymást már nem értik. Az anyaországbelit a frontkatonától alapvető módon elválasztja és életük egész tartamára el is fogja választani, hogy az anyaországbeli a katonát nem érti többé. Miért? Mert a katona az ősi Rettegés nevű Hatalom bűvöletéből kiszabadult. Az otthoni ember alapvető magatartása az életben: az Ur-Angst; a katona alapvető magatartása, hogy az élettől nem retteg. Mindennemű biztosításból kilépett, a kamra-világszemlélet belőle eltűnt, a bombabiztos spájz ideálja értelmét vesztette.” – I.n.: Társadalomtudomány, 1943, 23. Évf. 1-2. sz.
[7] Hamvas Béla: Szellem és háború. Társadalomtudomány, 1939. július–december.
[8] Hamvas Béla: Szellem és hatalom. [1939]. In Hamvas Béla: Közös életrend. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Budapest. 1988.
[9] „Macht ist böse – a hatalom gonosz”, mondja Jakob Burckhardt. Mit ért ezalatt? Elsősorban nem azt, hogy éppen igenis hátsó gondolatai vannak, kétértelmű kijelentései, csapdát készít, megveszteget és megvesztegethető, gyanakvó és rosszhiszemű. Ennél többet, sőt egészen mást. (…) A hatalomban mindig van valami démonikusan romboló; az uralom ezzel szemben fölényes, megérinthetetlen és magas. Ez a természetük abból következik, hogy a hatalom szellemtelen, az uralom pedig szellemi. Ezért kell, hogy a hatalom cselekedjék, ezért van szüksége arra, hogy nagy szervezeteket építsen, szüntelenül dolgozzon, kössön, mozogjon, üldözzön, szolgaságot hozzon; de bármennyit épít, dolgozik, mozog, üres marad és terméketlen. Ezért démonikus és rombol és ezért mondja Burckhardt, hogy: Macht ist böse.” – I.n.: Szellem és hatalom.
[10] I. n. Szellem és háború. i. m.
[11] Levél Várkonyi Nándornak. 1946. III. 3. I.n.: Hamvas Béla: Levelek. Szerkesztette Danyi Zoltán. Medio. 2011.
[12] Gulyás Pál válogatott versei. Kozmosz. Budapest. 1971.
[13] Gulyás Pál: Homérosz 1936-ban. Debreceni Ady-társaság. Debrecen. 1940.
[14] Levél Gulyás Pálnak. 1940. 04. 03.
[15] Gulyás Pálnak 1940. VII. 5.
[16] Békássy Ferenc levele John Maynard Keyneshez. 1915. 01. 06. – Kéziratban. Balogi Virág fordításában. Angolul közli Gömöri György The alien in the Chapel. Skyscraper. London. 2016. 205. o.
[17] De ugyanebben a levélben azt is írja, hogy: „(…) Nem nemzetkérdések forognak kockán, nem is emberiségkérdések, nem is földkérdések. Kozmikus kérdések ezek, mert a titánok kozmikus erők. Néha egészen komolyan azt hiszem, hogy az apokalipszis előjátéka ez. Ezt hiszem, ha nem gondolok arra, hogy mindegyik titánnak van másik oldala, a belső és rejtett fele. A bestialitás belső fele a szellemi erő, az aljasság belső fele a szent, a kapzsiság belső fele a józanság (szóphroszüné), a züllöttség belső fele a finomság, az árulás belső fele a lendület, a félműveltség belső fele a tiszta gyermekesség, az irigység belső fele a szívósság. Milyen kozmológiai háború ez – a titánok egymással küzdenek, és ugyanakkor saját belső felükkel. Az ellenfelek egymásnak gonosz oldalukat fordítják, de a világ felé jó oldalukat. A franciák úgy tüntetik fel a világ előtt, mintha ők lennének a finomság, de tulajdonképpen ők a züllöttség, a németek úgy tüntetik fel, mintha ők lennének a szellemi erő, de ők a bestialitás, az oroszok úgy mutatják, hogy ők a szent, és ők az aljasság. És ez mind ebben a katlanban forr, ami most az idő. Voltam németpárti, voltam angolpárti, féltettem a franciákat – kínlódtam és szenvedtem. Most kezdem érteni, hogy szigorúan tilos. Látni kell és az idővel élni, de tudni. Az ember, mondja Nietzsche, olyan éhes a tudásra, mint az oroszlán a húsra. – Levél Gulyás Pálhoz. 1940. 05. 22.
[18] Hamvas Béla: Németség. Patmosz. Budapest. Medio. 2004. 81. o.
[19] I.n. i.m.
[20] Kerényi Károlynak.1947. január vége.
[21] Demény Jánosnak. 1944. V. 21.
[22] Hamvas Béla: Naplók és jegyzetek. Szerkesztette Dúl Antal. A szövegeket gondozta Danyi Zoltán. Medio. Budapest. 2010. 16. o.
[23] Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége (1943). I.n. i. m.
[24] Hamvas Béla: Füstparipán. I.n.: Diárium. 1945. 7. o.
[25] V.ö.: Horváth Róbert: Apolitikus volt-e Hamvas Béla? – Magyar Hüperión.
