Kafka képekben – 24. befejező rész – A Talmud

Kafka képekben – Huszonnegyedik rész

A Talmud

A Talmud sui generis. A kutyák Campus Givát Rám felől ugatnak, de itt tizenöt fokkal hidegebb van. Fehér és barna szobában képzelődöm a mózesi törvényről, míg egy napon fekete szobában leszek, hanyatt fekve, saját magamnak.

Anyám, a víz, amit a tested a medencéből kiszorít, a fű, amelyen fekszel, a szilvafa, aki felülről néz rád, az örökzöld bozót a fejed magasságában, a régi szekrényfiók, ahol a fehérneműid szoronganak. Magad elé nézel, a csúcsfényt csak te látod, abban az irányban, ahol a kerítés fele nápolyi sárga, a fal felől ezüst, de nem hideg. A fejedet lehajtod, a varrásodra hajolsz, gyermekkorod a figyelmed alá gyűrődik. Lassan kifejtelek, senki nem siettet, te nem látsz engem, egyedül vagyok, a füled mögött. A hajad alatt látom a változatlan mosolyt. Az út keskeny, visszafordulni vagy bizonytalankodni teljességgel lehetetlen. A kényszer, a boldogságom forrása. Az emberi kód zálogcédula, a lélekről semmit nem tudhatsz meg.

A felkelő nappal akartam ébredni, elképzelni a várost, megfestve. A Ház fejjel lefele áll, a hegyek (a két hegy keleten) helyes irányban. A Damaszkuszi kapu felől látom a város labirintusát. Ez lenne a város? Miért kelt mindig haragot? Miért jó kívül lenni? Ha az ablakból nézem, kívül vagyok, ha nem látok rá, ugyanúgy kívül vagyok.

A türelmetlenség, mint főbűn

A tarlón fekszem és felnézek a napra. A tarló is napszerű, akkor is, ha hideg. A Ház a tarló illatában szunnyad, a kenyérben. A kenyér, közelről nézve írás. Az ismerős betűk helyenként csomósodnak, a korábbiakból új szavak képződnek, ez együtt érthetetlen nyelv. Nem közlésre való, nem akárkinek. A szavak feldarabolódnak, az egymáshoz nem tartozó szótagokból más és más szavak képződnek. Ilyen nyelvet alkot a tarló illata az anyanyelvemből. Próbálom kiolvasni a régit, kimondani az ismerős, buzgó gyomnövényként felbukkanó névtelen nyilakat. Ezalatt vendégsereg uralja a külső udvar határát, idegenek és még idegenebb rokonok. Milyen jó, hogy én nem vagyok idegen, mert ez a tábla áll az oszlopcsarnok előtt, (görög nyelvű) szövege így hangzik:

„Idegen nem léphet az oszlopokon túl a Ház belső terébe. Akit rajta kapnak csak magát hibáztathatja, büntetése halál.”

Megértem a türelmetlenség okát. Kafka szerint a türelmetlenség az emberi főbűn. És ez nem vallási türelmetlenség, hanem a Hely, (héb. mákom) féltése. Hogyne félteném a helyet, és az időt, a drága percet, amikor a Megnemértett felém nyúl, amikor vele lehetek és hallgathatom. Tudom, hogy közel van, és mindenek felett értékes, és csak azért élek, hogy halljam, ahogy hív. A megsejtett nagyságtól lúdbőrös minden porcikám, dermedt bőrrel járok, mint az alvajáró.

A varjú

A napsütötte ravatalt már rég kinéztem magamnak. Pontosan úgy, ahogy a Szanhedria ravatalozójában láttam, amikor még temettek ott. Elcsodálkoztam, milyen kicsi a testem az imasál alatt. Az ablakon beszállt a délután hűvöse, vele a szürke-fekete jeruzsálemi varjú. Ez nem volt igazán ablak, hanem csak falba vágott nyílás. Senki nem volt jelen, hogy búcsúztasson, hogy utoljára lásson. Ezért nem szégyenkeztem, nem hessegettem el a madarat, aki kíváncsiságból tette, amit tett. A héber számos falióra lassan lépegetett az időtlenség elé, mely szédítő gyorsasággal közeledett. A csúcsos fák imája hosszú siratódal volt, ahol egymáshoz értek az ágak, köztük a fényfonál, az utoljára felvillanó lepke, a galambbúgás, a fák mássága, a kerek tobozok, a nehézkedés megannyi homokszeme, egyetlen, szokatlan virág. A varjú mindenkibe lelket öntött, aki itt állhatott volna, aki hajlongani, csörögni és zizegni remélt, és abba, aki itt feküdt az élet mérlegén, balzsam nélkül.

Az utazás meleget hozott. Kerestelek, találkozni akartam veled, biztonságot kerestem, nem mozdulatlanságot, hanem való álmot. Füveket és koronát a földön, gyökeret az égben, hadd lássa ország-világ. Szép is lehet a halál: felvezetik az állatot az oltárhoz, a pap a fejére helyezi a kezét és megölik. Az elnyújtott sikítás hangjának két oldalán nincs semmi, a várt hang minden jóslatot vagy okoskodást maga alá teper, maga mögött hagy. Olyan zene ez, mint a szürke hajnal, mely órákig megőrzi a színét. A habzó szájú Kasszandrát sem lehetett megfékezni, ő csak annyit ért el, hogy fennmaradt a neve. A nevek sűrűjében kiismerem magamat, és mindenkihez van egy jó szavam. Az ebből fakadó eufória kevés ponton is megragad, legyen előtte kő vagy papír.