Kafka képekben – 5. rész – Szomjúság

Kafka képekben – Ötödik rész

Szomjúság

Mi az, hogy eredendő bűn? Ha nem gondolok rá, akkor is ott van bennem, mint a farokcsont, a farok emlékezete. Az eredendő bűn azonban nem tűnik el az evolúció által, hanem emberről emberre száll. Az eredendő bűnhöz kellett az ember, a könnyelműség, a kíváncsiság, a szórakozottság, kellett az asszonytárs meg a Sátán, aki a tudásról nem hazudott, csak a halálról. Az Édenkertből való kiűzés során az embernek azonnal megmondták, hogy meg fog halni. Az eredendő bűn legsúlyosabb következménye a halál. Az eddig ismeretlen halálfélelem elködösítette az ember elméjét és fájó szívvel gondolt a saját múlandóságára:

Ő tudja, miből vagyunk. Emlékezz, hisz porból vagyunk. Az ember napja, mint a fű. Kibukkan, mint vadvirág. A szél átmegy rajta, és nincs többé. A hely se emlékezik rá. (103. zsoltár)

E lehangoló képtől üldözve, az ember lehetőség szerint berendezte a világát, ahol meghúzta magát, városokat épített, benne utcákat és házakat. De a házak legrejtettebb szobáiban is utolérte őt a halálos szél, mely erősen és kitartóan fúj, mint egy tűzérségi előkészítés a végső pillanat előtt. Minden reggel ezt kérdem magamtól: Miért nem öltesz magadra tiszta fehér inget? Miért nem teszed ki ismertető jeleidet, miért nem vagy közlékenyebb, ha valakivel szóba elegyedsz? Szavak nélkül nem az vagy, akit látnak. Örökre két világ között maradnál, álomszerű sóvárgással? Nagy a csábítás, hogy ettől a bizonytalanságtól örökre megszabadulj. Saját magad elől rejtezel, az időt húzod. Az a baj, hogy túlságosan távol élsz, nyelvi és földrajzi akadályok kötnek a szürke város mélyvízű kikötőjéhez, melynek gyönyörűséges utcáin lopózkodva jársz, hangtalan lépésekkel, idegenek között. Magad vagy a szél, magad vagy az íratlan ítélet. Ezen dolgok felismerésének köszönhetően, sokan Kafkát olvasnak. Ez a szomjúság. Vajon Franz Kafka a rokonom?

A határon át vezet az út

Azon a helyen köd volt, csak a tanya szélessége látszott a két fenyő között. Ismert, közeli rajz, abból is annyi, amennyit a tejes köd látni enged. A két fa között álltam, nekik feszültem és a testemmel hidat képeztem. Ág voltam, a fának és magamnak, buzdításul. A köd nem szólt, nem adott fel. Irigyeltem a fák nyugalmát és a vakságukat. A fák nem látták az ijesztő vizet a sötétben, mely mellettem hullámzott. A vakság megóvta őket a hátamon kiálló lapockák bizarr integetésétől is, jól tudtam: a fából hajó lesz, a vakság és a néma bizakodás a hullámok közé kerül, valóságos hullámok közé. A fa az emberek között, nemre való tekintet nélkül hidat képez és mindenkit hazavisz.

Ugyanaz a kopásig emlegetett kép. Csak a kitartásra emlékszem, mellyel makacsul visszatér. A félig ébren lévő agy fazekaskorongjára, ahogy az agyag (a mindenkori anyag) közömbösségét és türelmét próbára teszi. És a végén nem marad belőle semmi. Az ablak előtt szégyellős szarka hangoskodik, érzem, ahogy ügyetlenül megáll a földön. A lopott eső viharossá válik. Innen loptam, hogy hazavigyem, ahol az emberek annyira áhítják. Az emlegetett képen az eső tovább esik, ekkor többnyire lágyan. Éjfélkor hirtelen széllökés rázza meg az ablakot, aztán folytatódik ugyanaz a céltalanság. Minden nap elölről.

Dobozban vittem, melynek fedele félig zárva van. Ő bent, valaki közülünk, gyermekünk, magzatunk, gyíkká soványodva, sebesülten, súlyos betegen. Alig fél méteres és vékony, mint egy vonalzó, azt se tudjuk, hogy él vagy halott. Át kell jutnunk a határon, közel kell vigyük az élet forrásához, hogy ember lehessen. A villamosra is felvittük, mely csak a nevében villamos, valójában óriás lepke vagy sátor. Mindvégig nagy veszélyben voltunk, azok miatt, akik felismerhetnek. A kezemben tartottam a gyermekünk földi dobozát.

Kerülni kell az álmot

A pogrom olyan, mint amikor Káin elindul. Fekete vérfolyam, amely csak magától áll meg. A boka magasságából kiinduló vérpatak, amely mindenkiben ott lappang. A kiontott vér a föld alá jut, és ebből mások születnek. A pogrom a mélyben megláncolt feketeség, amitől túl sokat tudunk. A szentírás a pogrom tiltása. A szentírás minden betűje tiltó szó.

A lépcsőházban mindenki könnyedén közlekedik. Két lépcsőház közé zárt udvarban állok és keresem a fogózkodót. Egy nagy társaságból hozzám szegődik egy fehér ruhás lány, aki Görögörszágba szeretne utazni. Majd magától eltűnik a főbejárati lépcsőházban. Milyen könnyen ment, pedig az udvar padlója horpadt és olajos. Megcsúsztam, nem lehet innen kijutni. A fehér ruhás lány haja fekete, arca nincs, vagy annyira jellegtelen, mintha nem lenne. A mellén gyümölcs zselé szív, a fehér színeiben. A halottak szokása, egysíkú ékszer. A padlón már nem lehet megállni. Úgy horpad, ahogy akar. Az udvar közepe felé csúszom, akár egy mosogatóban. Az egyetlen kiút a lefolyónyílás. Közben ezt a zenét hallom:

confutatis maledictis,
flammis acribus addictis,
voca me cum benedictis.

Sir Thomas Browne

Éteri víz és Sir Thomas Browne

Josef K és Sir Thomas Browne jól megértették volna egymást, de soha nem találkoztak. Az angol orvos teleírt, fehér lap volt, aki a létező síkja alá fordult és onnan makacsul jeleket küldött, mondván, hogy ő még nem süket. A szükség világossága a víz. Esőcseppekbe zárva szállnak a lelkek, így Sir Thomas Browne, a szőrmesapkás fejével, fél profilban. Láttam, ahogy esőcseppbe zárva elszállt az ablak előtt. A vízen keresztül láttam. Kontúrja volt, mint az egysejtűeknek. Víz a vízben, emeletek között éteri, égi víz. Az éter vezeti a fényt, mint a víz a hullámot, vagy a levegő a hangot. Ma már tudjuk, hogy az éter kudarc abban a szerepében, hogy a levegő paradigmája. Az éter kiöregedett misztikum, de így is eljut majdnem mindenhová, mint a fény. Javára legyen mondva, az ember kedvéért világít. Az éter Sir Thomas B elé járul. Kopogtat a két hatalmas, csiszolt üvegből való szemén, és könnyedén megérinti a felmerülő fejét. Sir Thomas B kedvessége a kitárulkozás, vagy a többnyire mosolygó szótlanság. Arcán a vékony szakáll, akár a haj. Talán betérni kívánt, mert orvos létére Mózes hitét csodálta és az anatómiában is a teremtés valódi szándékát látta. Hitt a Biblia igazában.

A Sechina, felületesen szólva az isteni jelenlét. Mindnyájan tudjuk, hogy az embertől különbözik. Például, a Sechinának sehol nincsen oldala. Ha a Sechina az ágyban fekszik, nem tudja, hol a lába, hol a feje. Nem tud semmit magáról, csukott szemekkel alszik. Álmában ezt gondolja: „Semmi nem ér hozzá(m) oldalról semmi, (senki). Nincsenek határaim. A fotelben állok. Ülve, mint aki áll. A gyökereim nem foglalkoznak velem, én sem velük. Nincs szívem, nem tudok a levegőről, se a lélegzetről, de a fényről igen, mert az magától értetődő, hiszen abból vagyok. A felkelő és lemenő nap váltakozásától napról napra erősebb leszek, de az igazi otthonom a holdfény. Az emberek közül jövök, akiknek az érdeklődése egyhangú, szürke alaktalan sóhaj.”