Kafka képekben – 15. rész – De profundis

Kafka képekben – Tizenötödik rész

De profundis

Minden versnek ezekkel a szavakkal kellene kezdődni: „de profundis clamavi”: „a mélységekből hívtalak”. A zsoltárok szerzője Dávid, ekként fohászkodott a mélységekből, ahová az ember kerül előbb vagy utóbb, és végérvényesen.

Az élet fontosabb kérdései csak a figyelmünk elterelésére szolgálnak. Ilyen például az, hogy miért volt a 424-es gőzmozdonynak patája? Vagy miért nem vágyakozunk a 20. század után? Oktalan kérdésre oktalan válasz jár, mert abban a században az emberek kívánságai nem teljesültek, de rémlátomásaik mind valóra váltak. Az emberek mégis görcsösen kapaszkodtak a saját századukba, de ez nem segített, mert egyre inkább ritkult körülöttük a levegő. A negyvenes évek elején a Pusztító a hatalma teljében járt. Én 1942-ben születtem, és mentoromnak, Farkas Istvánnak, magyar festőművésznek akkor már csak két éve maradt az élethez, hogy aztán megőrüljön egy északnak tartó marhavagonban. Farkas Istvánhoz hasonlóan mások se tudták, hogyan kell a „mélységekből” segítséget kérni. A szavakra nem emlékeztek.

Lassan és késve, az évtized közepére a Pusztító végleg eltakarodott innen, de tevékenységének köszönhetően a Kárpátok északi lábainál ma is emberhamutól dús és gazdag a talaj. A fák mögött ritkán világít a téli nap. Ebben a természetes sírban az áldozatok többsége névtelen, beleértve az én nagyszüleimet. Ma már túl vagyunk mind ezen és a jóságos Isten busásan kárpótol minket a szörnyű idők után. Most bokáig állok a 21. században és rám ragyog a nap.

Kortárs ikonfestészet

A visszatérésre készülődő Messiás személye és külseje jellegtelen. Mégis, mi akadályozza őt a második eljövetelében? Vannak olyan egyszerű, törvénybe ütköző kérdések, hogy viselhet-e ruhát, vagy elkísérheti-e valaki az édesanyján kívül, de egy dolognak biztosan nem örül, hogy a passiónak nincs ma már semmiféle szerepe, nincs új passió, mindenkinek csak a régi számít. Mi erre nem gondolunk, hanem továbbra is ikonokat festünk az egykori passióról, mások figyelmét elterelve a későbbiekről, vagy az éppen a soron lévőről, úton útfélen megszegve a második parancsolatot. Most is a vászon előtt állok, a tubusból felitatom a felesleges lenolajat, hogy tisztán lássam a festéket születése pillanatában, és érezzem a bizsergető színáramokat, melyek láthatatlanul belefonódnak a lélegzet ritmusába, a berlinikék, a cinóber, a nápolyi sárga és a malachit zöld pompáját. Még tart az igénytelen béke, és a passió ismét elmarad, én meg új műterembe költözöm. A festők fokozott érzékenysége gyakran próbára tesz egy ilyen havas napon, a tűzfalon keresztül is megérzem a vakító fehérséget, és ettől kezdve hánykolódom a záporban a nyugtalanság gyötrelmei között. Hiába minden nehézkedés, a hóban elvész a hang, kifakul a szín. A fenyők ideje lejárt, én mégis ikont festek, közeli és távoli passiókra gondolok, arra is, amelyre a Nagy Boldogasszony katonái már nem emlékeznek. Például a nagybátyám, Székely Endre és társainak passiójára. Erre csak én emlékszem, hiszen Dorosics ezerkétszáz kilométerre van Budapesttől és semmilyen emlék nem áll meg ilyen nagy távolságon. Bandi bátyám a tífuszban szenvedő négyszáz munkaszolgálatos társával együtt tűzhalálra volt ítélve. Lázas betegen, útban a kivégzés színhelyére, – hiszen az út mindig része a passiónak – véletlenül leesett a szekérről, de ezzel senki nem törődött. A többieket tovább vitték és rájuk gyújtották a dorosicsi magtárat. Korunk történészei szerint okkal tették, mert a visszavonuló magyar seregnek nem volt ereje és ideje a mozgásképtelen betegekkel foglalkozni. Bandi bátyámat megtalálta egy környékbeli román paraszt és feltette a szekerére, hazavitte és életben tartotta. A társai mind elpusztultak, de Székely Endre ezután még sok évet élt. Én most helyette és a kérésére leírtam ezt a történetet, mely számára szerencsés véget ért.

Jaffa ősi kikötője

A távoli domb széle épp olyan sárga, mint az ég. Ég és láthatár egybeolvad és az enyészpont nem vehető ki tisztán, mert útban vannak az ágaskodó hullámok, és a hullámok tetején villózó csillagok. Köztem és a távoli domb között tengeröböl, néma, sötét víztömeg. Ha ágaskodom és a szememet a hullámokkal egy magasban tartom, a tenger felületét súroló tekintettel is látom a dombot, ahogy kibukkan az öböl felett, de nem tisztán. Ahogy az igazság is néha felvillan, de soha nem mutat összefüggő képet. Ennek oka a felszín örökös mozgása, a hullámvonalak cifra, ruganyos taraja, ingadozása. Ha a tekintetemet leeresztem, ennyi se marad.

Valahol beindítanak egy motort, kaput döngetnek, a hajó oldala a parthoz ütődik, vagy a parthoz közel lévő Andromeda sziklájához. Itt van az ősi kikötő, ahol Jónás szökni próbált Isten szeme elől. A hangok is kikötőről vallanak, a sós vízcseppek és az ismert kikötőszag nélkül. Miből áll a kikötőszag? Döglött halak, kátrányos deszkák, savanyú kender, kötélzet és sör keverékéből. Partot érve újra megnéztem a tegnapi képet. A csipkebokor ott várt mozdulatlanul a két egymást érintő hegy között. Az egyik hegy fekete, a másik malachit zöld. Az évezredek óta használaton kívül álló és mozgásképtelen csipkebokor, idegen nevén rubus sanctus, gazdag emlékű, tüskés növény. A bokor héber neve „sz’ne”, mely az előbb említett híres hegyek egyikével azonos nevű: Sz(i)ná(j). Ma már nem idegen számomra, pedig kiszállt belőle a lélek, és soha nem lángol.

A mélyebb emlékeket hártyapapír fedi. A parti fenyves illatának okozója a gyanta. A gyantához ismeretlen fűszer járul, erős hangú méregzöld adalék, kapor vagy inkább ánizs, kiket korábban külsőjük szerint egyenlőknek hittem. Lehet, hogy a félbeszakított gyermekkor szól hozzám, a fényképalbum hártyapapírjához hasonló fedél libben, apám onnan kivesz engem és máshová állít. Az új világban hűséges gyomnövényekre bukkanok. Köztük a mai napig elkápráztat a csalán és a kamilla. Ezzel kezdődik a magyarországi életem, az álombéli mediterrán hajóút után.