Kafka képekben – Negyedik rész
Az éhezőművész és Oszlopos Simeon
Ezerhatszáz évvel ezelőtt, Bizánc déli tartományában állt Simeon lakhelye, az oszlop. Simeon, az éhezőművész őse, hithű, megszentelt aszkéta volt. Mindketten a megrögzött magamutogatók fajtájából valók, bár az éhezőművésznek még neve se volt. Oszlopos Simeon egy oszlop tetejére kötöztette magát, és a magasban böjtölt. Jószántából egyszer sem jött le az oszlop tetejéről, harminc év elteltével holtan vették le onnan. Lakhelyén az ég aljához simult, télben és nyárban kétrét görnyedve, karjait széttárva, mint egy kereszt.
Bizánc minden sarkából hívők zarándokoltak hozzá, papok, császárok, szegények és katonák. Az asszonyok nem mehettek az oszlop közelébe, még a saját anyja sem. Oszlopos Simeon sokat beszélt az emberekhez, az éhezőművész soha, legfeljebb a szemeivel. Simeontól mindig csodát vártak, az éhezőművésztől csak annyit, hogy minél tovább kínozza magát. Végnapjaiban a szalmán feküdt, soha nem csodálták és ügyet sem vetettek rá, és még a halála előtt elfelejtették.
Simeon lelke az oszlopról egyenesen az aranyozott mennybe került, az éhezőművészé a ketrecből nem tudni hova. Oszlopos Simeont még a sziklák és a fák is bámulták, gyakran elnéztek felette és az eget kémlelték. Tanácsot vártak tőle, akármilyen jelet. Nemsokára itt a tavasz, és én a havat már zöldnek látom. Az olvadás erőt ad ahhoz, hogy elkerüljem az aszkétákat.
Izsák és Kafka
Isten, a teremtés hatodik napján alkonyatkor, az utolsó órában, mielőtt megpihent, számos kevéssé ismert dolgot teremtett, például annak a nőstényszamárnak a száját, aki Bálámmal a hátán megtorpant az angyal láttán, valamint a kost, akit Ábrahám a fia, Izsák helyett feláldozott.
De mi történjék azzal, aki nem fogadja el maga helyett a kost? Kafka ilyen volt, bár rajta nem segített az állatok kímélete, mert az ötödik parancsolatot megszegte. Ezért volt rövid életű. Az ötödik parancsolat így szól: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked, (Kiv 20, 12). Ábrahám példája biztatóan hatott a világra. Az elsőszülött fiúgyermekek helyett azóta kost adnak a papok kezébe.
A papok az oltárok előtt áldoznak s az állatok kiontott vére megtölti az elmésen megszerkesztett csatornákat, úgy, hogy a körülállók csak a melegtől remegő olajos levegőt és a legyeket látják. És ahol még mindig embert ölnek, ott fűszál se terem. Ahol embert ölnek, vak betű sem marad a földön, csak üres állkapcsok és kivert fogak.
Az időtlen zelóta
Az élő számára az igazság áthatolhatatlan. Ennek jele, hogy mindenkinek lehet a fejbőrén egy kafkai seb. Ezt a hosszúkás, májszínű heget, amit haj se takar, az életben nem ismerjük fel. Szolgálatra várakozunk. Fegyveremet a fának támasztom. Fekszem az eukaliptusz tövében és negyven év van mögöttem. A város ünnepel, lankái között imasálas férfiak, kis csoportokban, – soha nem kevesebb, mint tíz, ha igen, a szám kiegészül. Lobogó hajfürtű gyermekek raja követi őket, egyszer hozzájuk tapadnak, majd leszakadnak róluk. A világ alkonyatba merül, és ettől olyan, mint egy akvárium, mely valószerűtlenül sárga. Egy lennék közülük? Ha tizediknek szólítanak, elbújok. Ma semmi nem vehet rá az imádságra. Ha tenném, elnyelne a tenger.
Erős férfi jár-kel a padsorok között imasálban, nyitott imakönyvvel a kezében. Ő a gábáj, másnéven sámesz. A hangjával játszik, kerek húsos száját sűrű bajusz fedi. Rám kacsint, imára bíztat. A hirtelen leszálló éjszaka mindenkit elnyel, elhalványul a csíkos imasál, majd a gábáj helyében feltűnik egy másik termetes alak, kékben és szürkében, világos szakállal, mintha nyírva lenne, akár a haja. Ezzel az emberrel nem lehet tréfálni, mert neki mindig igaza van. Ő az időtlen zelóta. Tekintetének gyújtópontjában áll a bizonyos szikla, az alapkő, amely alatt Ádám csontjai nyugszanak. Itt születik minden, beleértve az elemi részecskéket, itt kezdődik a mi pályánk, itt gyorsulunk fel, annyira, hogy ettől az arcunk is eltorzul, és körülöttünk az idő össze-vissza görbül.
Én a napszemű virághoz létrát támasztok, és pohárral kimerem belőle a mézet.
A Kivonulás ünnepe
Az Egyiptomi Kivonulást minden tavasszal megünnepeljük. A Kivonulás nemcsak a szabadságot jelenti, hanem a törvényadást. Ezért ünnep este a gazdagon megterített asztal alá nézek. Ha ugyanígy a szavak közé látnék, megsejteném Mózes magányos perceit, félelmeit és azt, hogy hol jár, ki van mellette, látja-e valaki. Hatalmas torkából a magasba törnek az ismert szavak, és azok is, amelyeket eddig elhallgattak. Mindnyájan a Teremtő keze műve vagyunk, vagyis erről a helyről valók. A „hely” kifejezés egyértelmű. A hely, Ő maga. „És monda az Úr, Íme, van hely én nálam; állj a kősziklára.” Mózest ebbe a sziklahasadékba ülteti, befedi a szemét és csak akkor szabad nézni, amikor már átment felette, és akkor is csak a hátát láthatja, vagy a nyakszirtjét, ahol az imaszíj a dálet betű képletét rajzolja ki, (Kiv 33, 21).
Ablak és fenyő. A fenyő rásimul a kivilágított házra. Erre a helyre embereket képzelünk, otthont. A lap szélén, szakállként felkunkorodó sorvégeket, ahogy az írás folytonossága minden lapon, minden sorban megszakad. Ebben merülök el, míg az egyik kép kemény kézzel megtart, szigorú tekintetétől mozdulni se merek. Van valahol a testemben egy titkos kapcsoló, amely kioltja az életet, mint a lámpafényt. Keresem, megtanulom kitapintani. Kis fekete csengő.
Kafka képekben sorozat
- rész – Az új zsidó temető, Prága
- rész – Paul Celan és a megrontott nyelv
- rész – Jakob von Gunten és a semmi
- rész – Az éhezőművész és Oszlopos Simeon
- rész – Szomjúság
- rész – Szentföld
- rész – Leíró lélektan és a lélek
- rész – Rilke haja
- rész – Georg és Gregor
- rész – Vajon Kafka titkos kabbalista volt?
- rész – A mi költőnk nem várta be az özönvizet
- rész – Josef K. és az angyalok
- rész – A festő portréja
- rész – El Greco felhősáljai
- rész – De profundis
- rész – A képmás belső oldala
- rész – A diaszpóra talaja
- rész – Kabbala és talmud
- rész – Az apokrifek legkiválóbb ismerője
- rész – A csoda és a szombat
- rész – Ánizs és vízüveg
- rész – Erénytelen Hold
- rész – Emberbarát jelenség
- befejező rész – A Talmud