Kafka képekben – Hetedik rész
Leíró lélektan és a lélek
A páncélos a merkává névre hallgat, és mintha szórakozásból tenné, vigyázatlanul felkapaszkodik a lejtőn. A parancsnok derékig kiemelkedik a tankból és gondtalannak látszik. Nem tudja, hogy a dombtető mögött ellenség rejtőzik. Mihelyt előbukkan, az arcába csap a tűz, melyet a szemben álló ágyúk és a géppuskák okádnak. A kívülállók, – akik ezt élő adásban látják – ujjonganak, és magukon kívül vannak a lelkesedéstől. És hogy az öröm általános legyen, cukorkát osztogatnak a gyerekeknek. Ezt próbáld megmagyarázni!
A leíró lélektan, úgy egészében antropomorfizmus, alkalmasint a „határok rágcsálása”. Kafka szerint a belső világ csak élhető, nem leírható. A lélektan a földi világ tükröződése az égi síkon, pontosabban: a tükröződés leírása, ahogyan azt mi, akik teleszívtuk magunkat a föld lőporos szagával, elképzeljük, mert a tükröződés sehol nem következik be, nem, mi csak a földet látjuk, bármerre fordulunk.
A kékszemű lány bánta az életét, és kiimádkozta magát a világból. A kijáratot egy pamutgombolyag közepére tették. Az új világ szürke és színtelen, ahol a lélek érzékelhetetlen hosszúságú ideig tartózkodik, voltaképpen addig, ameddig akar. A lélek soha nem sodródik az idővel, hanem akarata, helyesebben, vágyai is vannak. A kékszemű lány azonban elveszettnek érezte magát. A másvilágon csak a régi reggelizőasztalnál feltálalt málnalekvárra gondolt és a meglévő szüleire. A Zohár könyvének számtalan előírása van arra az esetre, ha a lélek meg akarná őrizni testbéli gondolatait. Ennek a tudata boldoggá tesz. Keresem a pamutgombolyag titokzatos átjáróját, erdőben és félhomályban kutatok.
A Pusztító
Ha a Pusztító közöttünk jár, el kell rejtőzni, – ezt tanítja a Zohár könyve. A földmérő ezt tudja, ezért a söntésben bujkál a sörszagú padlón, a pult mögött. Ott várakozik, ameddig nincs kimondva a mások ítélete. A Kastély szereplői csak látszatra emberek, akárcsak a szerző, aki papból lett angyal. A Pusztító szeme előtt csak a jelenlét számít. Én egyszerre érzem a régi és a mostani jelenlétemet ezen az idegen helyen. Egy vagy két barátom szívdobogása kivehető az enyém mellett az embertelen csendben. A csendet legjobban kifejezi a megtalált szag, mely soha nem vész el, csak gyakran elfeledkeznek róla. A szag, melyet oly sok évvel ezelőtt itt hagytunk. A szürke házak között, különösen abban a sarokházban, a Nagyenyed utca sarkán. Ez a ház, megkísérelve a lehetetlent, visszalopakodott és most bennem élősködik. Ilyesmi már az álomban sem létezik.
A Bunsen égő lángja
A kolibri minden virágtölcsér előtt egyhelyben tartja magát a levegőben, könnyedén, fáradhatatlanul. Az embernek még egy borsószemet is nehéz a padlóról felemelni. Az ember járása bizonytalan ebben a világban, de ha olyan otthonosan mozogna, mint a kolibri, soha nem hagyná el ezt a világot. Súlytalanul nehezedik rám az ezüstös kolibri madár: míg engem a Pokol fényei a földhöz szorítanak, a kolibrit nefelejcskék lámpások tartják a magasban. Most álom közeledik, melyet egyedül kell fogadnom. Ez az én reggelem, az üzenetét az ablakban fészkelő kolibri hozza. Behunyom a szemem és hagyom, hogy minden egyes szó épüljön, növekedjen. Ismét ez a tömör, nehézkes és vigasztalanul gyötrő kép. Nem hagyja, hogy kapaszkodjak, egyszerre eltaszít, és nem enged. Gonosz és fénytelen, csak a halandóságra és a halált követő bomlásra emlékeztet. Olyan ez a reggeli kép, mint a gyilkosság, vagy mint amikor a vízbe fojtanak. Az asztalon álló Bunsen égő kárminvörös lángjából felszáll az emlék. Józan és éber állapotban ez a lámpás a színképek forrása. A füstnélküli lángból, sziszegő hangok kíséretében színtelen emlék fakad, melyben az ismerősök sorba állnak: Heródes Szibériába megy száműzetésbe Maszlovával és én hallom, hogy mit beszélnek. Biztos találtak közös nyelvet. Hiába cserélek vizet a vázában, a szavak elmúlnak. Ha iszom, a szavak visszatérnek, és mielőtt új napra ébredek, ott áll a kelet, egészen a Japán Tengerig, és mindez elfér a párnán. Ott van a fenyvesek borzongása, a tél és a nyár váltakozása, mely felnagyítja a bűnöket. Bádogdobozba szedem a szavakat, és az életemre gondolok. Józanul és nappal ítélve, bűnöm vajmi csekély, ezért van, hogy a szavak szabadon járnak bennem.
Heródes király síremlékének egyik darabja. A képen látható régész Ehud Netzer, akinek édesanyja, Puah Menczel volt egykor Franz Kafka héber tanára Prágában. (Forrás Wikipedia.)
Kafka képekben sorozat
- rész – Az új zsidó temető, Prága
- rész – Paul Celan és a megrontott nyelv
- rész – Jakob von Gunten és a semmi
- rész – Az éhezőművész és Oszlopos Simeon
- rész – Szomjúság
- rész – Szentföld
- rész – Leíró lélektan és a lélek
- rész – Rilke haja
- rész – Georg és Gregor
- rész – Vajon Kafka titkos kabbalista volt?
- rész – A mi költőnk nem várta be az özönvizet
- rész – Josef K. és az angyalok
- rész – A festő portréja
- rész – El Greco felhősáljai
- rész – De profundis
- rész – A képmás belső oldala
- rész – A diaszpóra talaja
- rész – Kabbala és talmud
- rész – Az apokrifek legkiválóbb ismerője
- rész – A csoda és a szombat
- rész – Ánizs és vízüveg
- rész – Erénytelen Hold
- rész – Emberbarát jelenség
- befejező rész – A Talmud