Kafka képekben – Tizennegyedik rész
El Greco felhősáljai
Országunkban bekötött szemű ciklonok futkároznak. A levegő hamar felmelegszik, még inkább a kedély. Harmadik napja tart a vihar. A falban egymáshoz érnek a vezetékek, szikrák pattannak elő, érezni a gyötrődést. A kisülés színe néha fehérarany. A homlokom mögött feloldódik a rejtettség, átlátszó lesz a csont, a levegő szabadon átjár, a mester El Greco felhősáljai felszabdalják az eget. Az álom nem egyoldalú tükrözés, ennél bonyolultabb. Álomban a lélek parancsot teljesít, a Zohár szerint „mikor az ember éjjel ágyba bújik, tiszta szívvel magára vállalja a mennyei királyság igáját és sietve zálogba adja néki a lelkét.” Ezt úgy magyarázzák, hogy éjjel mindenki megízleli a halál ízét, mivel a halál fája a világ fölé borul. Az emberi lélek előjön és felmászik a fa lombjai közé, de mivel „zálogban van”, később épségben visszatérhet a helyére. Az álom, ha ideje lejár, darabokra törik. Engem zsákutcába visz a szél, a bekötött szemű ciklon. Valahol temetnek. Egy nap kiesett a lapok közül. A varjút hallom, a varjúnak halfeje van. Rettenetes, ahogy megáll a sivatag határán.
Simon Srebrnik
A holdat ködgyűrű fedi. Maga a hold olyan mint a selyemgubó, selymes és fehér, kontúr híján. A holdat a fényudvar nélkül is kézbe lehet venni. Ez a jelenség legalább olyan megdöbbentő, mint a „Levél apámhoz” orákuluma Ottláról: „Ottláról alig merek írni, tudom, hogy ezzel kockáztatom levelem egész remélt hatását. Rendes körülmények között, tehát ha nem kerülne különös bajba, vagy veszélybe, csak gyűlöletet érzel iránta…” (Szabó Ede ford.)
Húsz évvel később megtörtént a „különös baj”, amiről Kafkának rossz sejtelmei voltak. Ma már mindent tudunk Ottla mártíromságáról, az önként vállalt küldetéséről Benjamin Murmelsteintől, Theresienstadt zsidó tanácsának utolsó, életben maradt elnökétől, akivel Claude Lanzmann beszélgetett a „Le dernier des injustes” (Az utolsó nem igaz ember) c. fimben, (2013). Ottla két nővére, Elli és Valli a chelmnoi mezőkre kerültek, arra a szép patakpartra, ahol néhány száz évig csak csend lesz, érdemes madarak és halak világa. Erről szól Simon Srebrnik éneke Claude Lanzmann korábbi nagy filmjéből, (Shoah 1985).
Az én nagyszüleim soha nem fogják elmondani, mégis elképzelem azt a pillanatot, amikor a házukból útóljára kilépnek, és még hasonlítanak arra a fényképre, amit én is ismerek. Nem sejtik a jövőt, miközben felpakolnak a szekérre. Egyelőre csak annyit tudnak, hogy Nagyváradra kell menni. Nagyvárad, melynek a neve nélkülük is szépen cseng és amelyhez annyi emlék köti őket. A fejük forrón lüktet az aggodalomtól. Mi lesz a hátrahagyott házzal, a bolttal, ki ügyel majd rá. Nincsenek egyedül, Ilonka, a lányuk és Tibi, az unokájuk is velük tart. Megbeszélték, hogy mindig együtt maradnak. A váradi gyűjtőtáborból tovább kellett utazni északnak, és a végén, amikor a vagonokból kihajtották őket, azonnal sorba állítottak mindenkit, és egy óra alatt végeztek a teljes rakománnyal. Nagyszüleim nem pihenhették ki magukat a tébolyító utazás után és nem is rendezkedhettek be a táborban, még egy napra se. A sínek közelében, ott, az épület mögött, a nyírfák között vártak a sorukra. Ők ekkor már nem számítottak, csak a hajuk és a levetett ruháik.
A homokban éltem
Az ember léte a földön, vagy akárhol a csillagok között, hiátus a végtelenben. Az életre kiszabott időtartam nem átruházható és megismételhetetlen. Saját létünk rövid paradicsomi hiátus, annak minden lehetőségével együtt. Többször kérdezték tőlem: Öltél–e embert? A válaszom: Embert nem, de macskát igen. Ez főben járó bűn? Nem tudom. Akkor történt, amikor katona voltam és a homokban éltem, beásva az ismeretlen várossal szemben a Szuezi csatorna mellett. A sivatag szélén fű is alig nő, tücsök sem él, csak tetű. Ebben a világban úgy tűnik, mintha a képzelet és a valóság közti csatornát örökre elvágták volna. Szomszédomat is, a táplálékgolyót görgető skarabeus bogarat minden színétől megfosztották. Ez a bogár sok évezredig szent volt a vidéken, a türkiz és az arany színei boldogan váltakoztak a testén. Kíméletből, egy közönséges szarvasbogár hátán beléptem a ház kapuján. Mi történt velem, hogy elviselem ezt a lassúságot? Ilyen a létem, melynek idővonala érinthetetlen. Az időnek a mozgás ad teret. Ha semmi nem mozogna, a Nap és a Hold egy helyben állnának, akkor is lenne idő, mert a tárgyak atomi részecséi örök mozgásban vannak. Vajon az atomnak is van saját ideje? Sokféle idő létezik, eközben a saját létünkről kérdezünk. Saját létünk ideje az ember személyi kísérője. Az ő mozgatója az akaraton túl keresendő. Létünk kezdeti pontja éles és határozott, de ugyanígy van a végső ponttal, mert a halálunk éppolyan saját, mint a létezésünk. Saját halála van annak is, akit megölnek. Gyorsan behunyom a szemem, hogy ne érezzem, ha a szívembe szúrnak. Most felébresztem magam. Micsoda megnyugvás. Egy nagy kivetítőn látom, hogyan fogynak az emberek. Párosával, egymás felé fordulva szúrnak, mint Josephusnál, a Zsidó háborúban, nem lehet kivédeni, mindenki le lesz szúrva, aki tovább él az másokat szúr meg. Miért halunk meg éppen így? Mert a kések hosszúak. Ilyen kést soha nem láttam. Meleg a testem, senki nem segít. A homok szőkeségébe kell belefulladnom, rablánccal a nyakamban.
Kafka képekben sorozat
- rész – Az új zsidó temető, Prága
- rész – Paul Celan és a megrontott nyelv
- rész – Jakob von Gunten és a semmi
- rész – Az éhezőművész és Oszlopos Simeon
- rész – Szomjúság
- rész – Szentföld
- rész – Leíró lélektan és a lélek
- rész – Rilke haja
- rész – Georg és Gregor
- rész – Vajon Kafka titkos kabbalista volt?
- rész – A mi költőnk nem várta be az özönvizet
- rész – Josef K. és az angyalok
- rész – A festő portréja
- rész – El Greco felhősáljai
- rész – De profundis
- rész – A képmás belső oldala
- rész – A diaszpóra talaja
- rész – Kabbala és talmud
- rész – Az apokrifek legkiválóbb ismerője
- rész – A csoda és a szombat
- rész – Ánizs és vízüveg
- rész – Erénytelen Hold
- rész – Emberbarát jelenség
- befejező rész – A Talmud
