Kafka képekben – 23. rész – Emberbarát jelenség

Kafka képekben – Huszonharmadik rész

Emberbarát jelenség

A szag emberbarát jelenség. Helyet és időt jelöl, a fizika nyelvén szólva, bármire rámutat a téridőben. A szagot hordozó akármi emléket ébreszt, előhívja a szép és a tiszta, a fájdalmas és a szörnyű emléket. Szagot a képzelet is kiválthat, ha annyira könnyű és éteri, mint a szitakötő szárnya. Alattunk a poggyásztérben bernáthegyi utazik és nyűszít. Gazdája trófeákkal utazik az utastérben. Sajnálatot érzek az állat iránt, aggódom, mert dinamit szaga szivárog a padló alól. Játékos ifjúkoromban a dinamit elbűvölt a cukorka szagával. Megelevenedik körülöttem az utastér és apró drónok raja zümmög a szemem előtt. Szükségállapot. A képzelet könyörtelen, akár a sósav orrfacsaró szaga, melytől viszontlátom a diáklabort, az egyetemi múltat. Ezek őszinte, szókimondó szagok. Ilyen az édeskés aroma, a halálos simaság. Csak az alattomosság szagtalan.

Az ember árnyéka

Hasonló természetű jelzés az ember árnyéka. A Zohár könyve szerint a képmás és az árnyék fokozatosan gyengül a halál közelségében. Halványuló arccal csalni is lehet, befesteni, napoztatni, de a halvány árnyéktól legfeljebb aggódni lehet. Ha gyengül az árnyék, azt jelenti, hogy hamarosan meghalsz, majd elhasznált csontjaidból fa nő, miközben a virágos réten szarvascsorda legel. Ünnep előtt feszültnek látszol, és megnyugvással tölt el, ha a felebarátaid jót kívánnak. A King George út közepén egy öreg, nagy fekete könyvvel a hasamnak bök és azt mondja, tsuve, ami azt jelenti, hogy „tessék megtérni.” Titkos ujjak szerkesztik a világ képét, leírják és magyarázzák. Az én böngésző ujjam keres, válogat és gyomlál. Ha csúfolni akarnak, kormosnak neveznek vagy egyszerűen árnyéktalan kutyának. Az egészséges ember sötét árnyékot vet, de ügyet sem vet rá. A fák sem figyelnek az árnyékukra. A természetben csak Isten figyel. Szeme az árnyékot követi, kozmikus füle pedig a beszédet. Azt akarja, hogy minden nap ugyanazt elmondjam, kétszer és fennhangon. Mark Rothko évek óta árnyéktalan. Közel az istenhez, csupasz színeket tesz egymás fölé, akkordokat a szív hangulata szerint. Ha engem ilyen színpárokra hangolnának, egyszerre kerülnék a mélybe és a magasba, az ismeretlen elnevezésű térbe.

Ne keress történetet

Az írók, Kafkával az élen ugyanazt mondják: ne keress történetet! A világban nem történik más, mint az óramutató szerinti váltakozások, napkelte és napnyugta, csillagok közelednek, csillagok távolodnak, sok csend és mozgás, többnyire nézők nélkül. Mit jelent embernek lenni? Felfogni ezt a hallgatást. A hatodik emeleten, a kiégett lakásban a lebontott téglakályhát nézegettük. A padlóra fektetett kályhából kilátszott a vörös alapzat. Kiállító terem vagy szimpla nagyvárosi porond, vagy elvetélt forradalom? A szőke Matula lógó karja revolverben végződött. A leheletéből ital érződik. Mi lesz, ha a lábamba lő? Kirohantam a lépcsőházba, a korlátra feküdtem, és lefele siklottam, gyorsabban, mint bármikor. Féltem, hogy a korlátok közti résbe zuhanok, fékeztem, de még ez is túl gyors volt, az emeletek fájó fordulatát éreztem a karomban. A bejárati kapu, a sarki Lottó üzlet elrepült mellettem.

A kapu előtt a hóban öregasszony feküdt fejkendőben az oldalán. Hajlott orra körül szezámmagok. Alig több, mint papírvékony maradvány, hófehér alapon. A szomszéd kiskocsmában senki se tudott róla: Egyszerre beszélt az asztal körül a sok ember, – kiálló metszőfogukkal – olyan elfelejtett nyelven, amit már senki nem ért. Az arcnélküli hajlott ajánlkozott, hogy eljön hozzám vasárnap a misna olvasáshoz. Halk szavú ember, a saját élén, hajladozik, tűz van benne, tudásvágy. Magáról nem tud semmit, pedig nincs benne más, csak tudás. Alacsony testét fekete kabát és imasál borítja, utóbbi a kabáton kívül. Olyan, mintha egy lábon járna. Aztán ő is eltűnt a hóolvadással borított utcában a villamos sínek között. Nem félt senkitől, mégis eltűnt. Utána néztem, féltettem, hogy az idegenek kigúnyolják és bántják. De már rég nem volt sehol. A halottak ötven év után közénk jönnek, de csak a hajnali órában. Öltözéküket nem cserélhetik tetszés szerint, elolvadnak, mint a kézbe vett hópehely, eltűnnek. Mosolyognak, mindent megígérnek, de nem lehet a szavukat hinni. Épp olyan rejtély, hogy hol laknak, mint az, hogy mi lesz a lélekkel a halál után. Félve kimondom azt, ami engem zsákutcába vihet: a sakálhangú szél. Szégyellem magam a kövek előtt. Ha elhagylak Jeruzsálem, a kövekkel szemben követek el árulást? Itt van három kinyújtott kéz, őket is megkérdezem. Az ember épít, ugyanakkor rombol, a torony félretolja a fénysugarat, mint az ágat. A zsinagóga mozaikpadlóján ámulok.