London ma már sok tekintetben magyar város. Olyan metropolisz, amiben élénk színnel vannak jelen a magyarok: kürtöskalácsot kapni a Finchley Roadon, lángost árulnak Camdenben, a piacon. Ezen a Brexit sem változtat túl sokat. De hatvan éve még más volt a hangulat Londonban: a legtöbb angol fenntartások nélkül, szeretettel fogadta a magyar menekülteket.
Az alábbi vers régi, de talán újratöltve is él. Első angliai karácsonyunkról írtam, arról az időszakról, amikor már tudtuk, hogy emigrációnk hosszú évekre, talán egy egész életre szól. A versben szereplő „Andris” (András Sándor költő és esztéta) ugyan hazatért a rendszerváltás után, de előtte velem együtt tanult évekig Oxfordban, majd tanított az Egyesült Államokban. Én meg maradtam Cambridgeben, majd újabban Londonban, s bár elég sűrűn hazajárok, nem kívánok hazatelepedni. Ennek nem csak családi okai vannak.
Ezt a verset most Szabó Zoltán és Révai András emlékének ajánlom: mint régi emigránsok, sokat segítettek nekünk abban, hogy mint a távolkeleti banjan fa, heteken belül léggyökerekkel kapaszkodhassunk Anglia talajába.
Ötvenhat karácsonyán
Sejtjük még csak, pedig már tudhatnánk:
nincs vissza út. Az újságok sivár
kihalt városról írnak, ahol a hó-
vattázott éjben néha fegyver ropog.
Itt meg a Regent Street egyetlen óriás
ékszerüzlet és a fényes utcakőre
angyalhajként ömlik „a csendes éj”.
Meg vagyunk híva Andrissal Eppingbe,
angol családhoz. Pattogó kandallótűz
fogad és pulykasült, meg zanzás-ódon
puding (bár ehető, mert szesszel öntözik).
Táncolunk később és a félhomályban
hosszan csókolózunk a két formás házilánnyal.
(De nem velük alszunk, hanem melegvizes palackkal),
Otthon még nem kezdődtek meg a nagy
lefogások, még van Irószövetség, de rosszak
a jelek, nem tudni (csak sejteni), mi várhat:
ránk Oxford, otthon maradt barátainkra
Fő-utca, Vác, segédmunkási státusz;
csüggedt, sötét karácsony ez, az utolsó,
amit fél-lélekben még Magyarországon töltünk.
