Kafka képekben – 12. rész – Josef K. és az angyalok

Kafka képekben – Tizenkettedik rész

Josef K. és az angyalok

Josef K. egy napon két világ határán ébred, ahol angyalok járnak – kelnek, akár Jákob létráján. Ezek az angyalok az Örökkévaló isten szorgos küldöncei, akiket már régről ismerünk. Ábrahámnál ezt olvassuk: „És megjelent neki az Örökkévaló Mamré terebintusainál, ő pedig ült a sátor bejáratánál forró napon. És fölemelte szemeit és látta, s íme három férfiú áll előtte; midőn látta, eléjük futott a sátor bejáratából és meghajtotta magát földig” (Ter 18, 1-2). Josef K.-nál pedig ezt: „Rögtön kopogás hallatszott, s egy férfi lépett be, K. sohasem látta még ebben a lakásban. Karcsú volt s mégis erős alkatú, testhez álló fekete ruhát viselt, olyan útiöltönyszerűt, sokféle redővel, zsebbel, csattal, gombbal s egy övvel, úgyhogy, bár nem lehetett tudni, mire jó, nagyon célszerűnek látszott. – Maga kicsoda? – kérdezte K., s tüstént fel is ült félig az ágyban” A Per, Szabó Ede ford.. Ketten, Ábrahám látogatói közül Lóthoz is eljutottak: „És eljutott a két angyal Szodomába este, Lót pedig ült Szodoma kapujában, s midőn Lót látta, fölkelt eléjük és meghajtotta magát arccal földig” (Ter 19, 1). Lót és Ábrahám pontosan tudja, ki áll vele szemben. Josef K. tapasztalatlan, vagy túlságosan fiatal, aki a hitét már rég nem gyakorolta. Épp ebben állt a vétke. A jövevények Ábrahámnak fiúgyermeket és azzal szép, máig tartó jövőt ígérnek, Lótnak menekülést Szodomából és Josef K.-nak pedig halálos gyötrelmet és meghurcolást. Josef K. nem különálló eset, K.-nak nincs tudathasadása. A Per során, ahogy kutatni kezd maga körül, belátta, hogy rajta kívül sokan élnek ebben az árnyékvilágban, melyet egy láthatatlan kéz forgat és közben áttekinthetetlen ködöt formál maga körül.

Mesés megnyílások

Uri Asaf: „Old meg a sarudat”

Tisztán hallatszik. A sziszegő hangfonalba nem vág bele fog, száj vagy fal a hegy felől. A belélegzett levegőben van a holnapi homokfelhő. Az izzadó félelemóriás párát bocsát ki a szájából, a nyugati félteke maradék fényét. A föld szája felett remegnek a lábaim, mióta Korahot és az egész nemzetségét elevenen elnyelte. Mi ehhez képest a kút nyílása, ahová Józsefet hajították a testvérei, vagy a szamár szája, aki Bálámnál emberhangon szólalt meg! Mindent éget a nap, minden atmoszférikus és minden az égből jön, vagy a vízválasztó felől, a Szkopusz hegyen túl. Kelet felé áll az Ázázel nevű szikla, ahonnan a bűnbakot évente a pusztulásba lökik. Fordul a fény, a nap a tengerbe bukik, mi itt maradunk a vörös földön a tó partján, melynek a vize ihatatlan. Régóta nem remegtem így. Itt rövidül meg minden élet, azok élete, akik egyszer a gyűlölet szemébe néztek. Méregtó, sós és csak a holtak isszák. Ez itt színháznak tűnik és nehezen állok helyt a szerepemben. Az ott, az idő rakoncátlan vad rohanása. Van olyan, hogy gondolati élet?

Akvitánia

A katharok földjén sok a kopár, szürke fal. Jól őrzött, érdes, üveges szemű falak. A várfalakon túl belső falrendszer, kavicsos süppedő udvarok sok virággal. Köztük a fűszernövények királynője a levendula és a verbénaillatú levegő, mely kihagy, mint a lélegzet. Ez a tejjel és mézzel folyó kathar, másnéven albigens föld. Biztonságból a szekrényekben is tej van. Mi lesz, ha kidől a tej a ruhák között? Az álmos kék falaknak és művirágoknak nem árt, de a boroknak, a sajtoknak és az egyetlen keresztény igazságnak sem, mely a galamb hangja, és amely mindenütt egyforma. Midőn Toulouse grófjának hadai elérték Carcassonne-t, a helybéliek megmentették a templomukat, de magukat, családjaikat nem voltak képesek megmenteni. Ez rosszabb, mint az inkvizíció, az egyház zsoldosai mindenkit elpusztítottak. Mennyire bánom, mennyire fáj! Tanulni akartam tőlük, közelről érezni, megismerni a tiszta gnosztikus lelket. Már meg is beszéltem velük, melyik ösvény vezet az ostromlott várba, hogyan jutok el hozzájuk. A rókáról szóló traktátust vettük tervbe, ezt a soha nem látott, apokaliptikus szöveget, de elkéstem.

Korábban Celan is kereste az életben hagyott maroknyi albigenssel a kapcsolatot, de hamar feladta. A német nyelv nem engedte, és annak erős szorításából előállt a végleges paradox helyzet: Paul Celan kényszerűen megrontott nyelven írt, és azt ábrázolta, amitől a nyelv tisztátalanná vált, a bűnt. Mi az a kritikus bűn, mikor egy nyelvet végleg a kútba vetnek? Mi az a levezekelhetetlen bűn, mi az a határ, melyen a nyelv nem juthat túl. Ez a kritikus ártalom állapota, melyet a nyelv elszenved, a kritikus bűn állapotában. Bűn és nyelv – köztük átjárás van. Nyelv nélkül nem születik meg és nem létezhet a kimondhatatlan bűn, mely a nyelv szavain áll és nyugszik.