Varázslat
Amikor nem félünk egyedül maradni a természettel és a saját gondolatainkkal, annak megvan az a veszélye, hogy átalakulunk…
Amikor nem félünk egyedül maradni a természettel és a saját gondolatainkkal, annak megvan az a veszélye, hogy átalakulunk…
Beismerhetnénk már végre, hogy alig tudunk valamit. Vírusról, magunkról, bármiről…
An adventureless tale, történettelen mese az életünk.
Egy 20 éves egyetemista miért nem találkozott a barátaival egy hónapja, és miért marad otthon? Mit gondol a kialakult helyzetről?
Vadnövényekkel kísérletezem jó pár éve – most eljött az ideje, hogy megosszam a tapasztalataimat a DRÓT olvasóival.
Nagyjából a kilencvenes évek sokkját követően, miután szembesültem azzal, hogy az úgynevezett rendszerváltás vagy rendszerváltozás alig jelentett többet, mint hogy az orwelli disztópiából átléptünk a huxley-i disztópiába, számomra bizonyosnak tűnik, hogy az, amit nyugati civilizációnak nevezünk, régen túljutott a zenitjén. „Fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme”, mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Amíg egy belső vagy külső katasztrófa lehetetlenné nem teszi ezt a ragaszkodást. A magam részéről nem hiszem, hogy a Covid-19 ez a katasztrófa. De nincs már messze az sem. Hogy aztán a − fukuyamai terminológiával élve − nagy szétbomlást követi-e nagy egyesülés, azt nagy valószínűséggel egyikünk se fogja meglátni a saját szemével.
Nemcsak bennem, hanem más utazókban is visszatérő kérdés, hogy az Ibériai-félszigeten, az egymással több mint ezer esztendeje békességben élő Portugália és Spanyolország, amely kulturális és politikai történelmét tekintve is hasonló utat járt be, az ott élő lakosság antropológiai jellegeit tekintve, miért különbözik ennyire egymástól? Lehet, hogy képzelgés az egész? Egy lehetséges magyarázat következik…
A család és karrier között egyensúlyozó tragikomikus kötéltánc ijesztőbb és röhejesebb is lett egyben.
Nagycsütörtök van. Mindannyian úgy vagyunk, „mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit.” Mindannyian szeretnénk „szót váltani jó, meghitt emberekkel”, de „nyirkos” és „hideg sötét” van, senki sem figyel. Ez az egyik legnagyobb magyar vers. Nem. Ez az egyik legnagyobb vers.
Vagy ha nem értesz hozzá, menj be a kocsmába, lobogtass meg egy tetszőleges címletű papírpénzt, és rögtön lesz vállalkozó, mondogatják a pálya széléről. Egy darabig, persze csak gondolatban, a padlásra hordtam fel a jótanácsokat. Végül a padlás, éreztem, megtelt. Azóta csak morgok valamit az okoskodásra, olyasmit, hogy ja tudom, tudom, és megyek a dolgomra. Nehezen hiszik el, hogy itt már a kocsma is bezárt, alkalmi munkára pedig rég nem vár senki.