„A színház a figyelem megszervezésének művészete...” - nagyinterjú Formanek Csabával

„A színház a figyelem megszervezésének művészete...” - nagyinterjú Formanek Csabával

2022. 04. 09., szo - 06:53
0 hozzászólás
„Semmilyen módon nem rögzíthető, de még csak nem is modellezhető pontosan, hogy mi történik egy színházi előadáson a közönség tagjai és a játéktérben dolgozó színészek között.” - Formanek Csaba rendezővel Magyary Ágnes készített nagyinterjút a DRÓTra. Csaba 2022 április 9-10-11-én adja elő nagyszabású "Hádész" című monodrámáját a Kettőspontban.
Formanek Csaba
Magyary Ágnes interjúja

LIKVIDÁTOR a Kettőspontban

2022. április 21-22-23án, csütörtökön, pénteken és szombaton ismét érkezik a Likvidátor, a felszámoló!

A Kettőspont Színház bemutatkozó előadása 10 kiváló szereplővel, 3 felvonásban, 5 órás időtartamban egy monumentális vállalkozás, melyben feldolgozzák korunk és önmagunk tudathasadásos állapotát.
Úgy hat mélyre, hogy közben végig rendkívül humoros és szórakoztató. Az 5 óra (2 szünettel együtt) szinte elröppen!
Ilyet - manapság - biztosan nem láthattok máshol 🙂

(A 22-dikei, pénteki előadásra már csak 4 jegy maradt, a többire most még akad több is.)
Itt a link amin még lehet jegyeket venni: http://ujalkotomuhely.jegy.hu

 

MAGYARY ÁGNES, DRÓT: A Kettőspont Színház programkínálatát szemlélve, visszatértetek a megszokott kerékvágásba a két szűk, pandémiás időszak után. Hogyan lehetett a közönséget megőrizni, illetve visszacsalogatni?

FORMANEK CSABA: Minden teljesen felborult. A művészek és a közönség vagy a néző és néző közötti bizalmi kapcsolat megrendült, ugyanakkor – ezzel párhuzamosan - meg is erősödött. Az online fogyasztás a klasszikus, élő színházat bizonyos értelemben régimódivá tette sokak szemében, s valóban, a színház – sok színház – régimódi, korszerűtlen, s talán nem is igényel (onnan belülről) személyes jelenlétet a közönségtől. Akik viszont kitartanak, szerintem még ragaszkodóbb, még hálásabb, még kihegyezettebb érzékű közönséggé válnak.

A mi esetünkben igazából nincs is megszokott kerékvágás, mi 2020. novemberében költöztünk a Ráday utcába, és ekkor alapítottuk meg a színházunkat. Rögvest jöttek a lezárások, így csak a következő év júniusában tudtunk kinyitni a Likvidátor, a felszámoló című előadásunk ősbemutatójával. Nehezen tudom megítélni, hogy a korábbi helyszínünkről, a Patyolatból, ahol 2019-ben játszottunk utoljára, mennyi nézőt sikerült magunkkal hoznunk, és mennyi új érdeklőt találtunk itt.

A közönség eleinte a vírus miatt hullámzott, érezhető volt, hogy sokan félnek még közösségi terekbe menni. Kevés programmal, néhol sok, néhol kevés nézővel, de nagy lelkesedéssel a nyarat így végigbicegtük. Ősszel pedig mindenki elkezdte bepótolni a járvány miatti elmaradásait, s így a hihetetlen programdömping miatt észleltük a hullámzást. Most azt látjuk, hogy teljesen kiszámíthatatlan a közönség érdeklődése vagy ráérése: vannak sorozatban teljes teltházaink, a minap viszont három nézőnek játszottunk. Talán az lehet emögött, hogy

egy ilyen kicsi, független, alternatív színháznak a nézői is jóval érzékenyebbek az átlagnál, erőteljesebben reagálnak bármire, legyen az óraátállítás, ledolgozandó szabadnap, az időjárási körülmények, a vírushelyzet, a háború, a választások körüli hangulat, a benzinár vagy az új sorozat a streaming-szolgáltatón.

Voltaképpen szeretnivaló ez a pulzálás, meg lehet szokni, el lehet fogadni, sőt, még talán tanulni is lehet belőle.

MAGYARY ÁGNES: Mi volt az elmúlt évek legkatartikusabb és legszomorúbb (szakmai) pillanata számodra?

FORMANEK CSABA: Nehéz egy-egy pillanatot megragadni, annyi minden történt és annyira folyamatszerűen, hogy inkább két nagy ellentmondó küzdelmet mutatnék fel: a legjobb dolog, hogy megalapíthattuk a saját színházunkat (és az utcában még egy kis galériát is, a Kispontot), van épület, nézőtér, színpad, kiszolgálóterek, ahol azt csinálhatunk végre teljesen szabadon, amit szeretnénk. Vannak színészek, alkotók, önkéntes segítők, előadások, születnek új barátságok, sokaknak második otthona lett a Kettőspont. El tudtuk érni, amit megálmodtunk, s ez szerintem manapság ebben az országban viszonylag nagy csoda.

A legnehezebb dolog mindezt fenntartani és működtetni, s megpróbálni stabilizálni: gazdaságilag, szervezetileg, alkotóilag, ráadásul úgy, hogy ne őrülj bele a fenyegető pénztelenségbe, a végtelennek látszó feladatmennyiségbe, az olykor elkerülhetetlenül kiéleződő konfliktusokba.

Elég furcsa dolog ez: egyszerre éled meg a hatalmas szabadságot, és a végtelen rabságot. A szabadság ára talán éppen ez, egyféle börtön, amibe a lényed egy része bezárja magát, hogy a másik szárnyalhasson. Bolond ellentmondás ez, ami olykor komikus, máskor őrjítő.

MAGYARY ÁGNES: Alternatív vagy független? − ez itt a kérdés. Mi is valójában a Kettőspont Színház és Spirituális Ügynökség?

FORMANEK CSABA: Mindkettő és egyik sem. Függetlenek vagyunk, mert senki se szól bele az alkotásunkba, a műsorpolitikába, a helyszín kialakításába. A magunk fenntartói vagyunk, így csak belső elvárásainknak kell megfelelnünk. Azért pedig szívesen megdolgozunk. De nem vagyunk függetlenek a pénztől – a pályázatok, a jegybevétel, az egyéb támogatások tekintetében, tehát mégis meg kell felelnünk bizonyos pályázati kiírásoknak, mutatószámoknak, a közönséget be kell vonzanunk, meg kell tartanunk, terjeszkednünk kell, így az ember kénytelen marketingelni, folyamatos jelenlétet produkálni a közösségi médiában, tartalmat gyártani, voltaképpen folyamatosan kampányolni, mint valami porszívó-ügynök vagy politikai vámpír, aki megállás nélkül szívja magához az emberek figyelmét.

Ebből nagyon nehéz kiszállni, mivel mindenki csinálja, így ha te nem, el fogsz tűnni a napi hírfolyamból, s olyan lesz, mintha nem is léteznél.

Ebben a tekintetben tehát nem vagyunk függetlenek, és – egyelőre − nincs alternatívánk sem, el kell juttatnunk a hírünket az emberekhez. Amúgy alternatív színház vagyunk, mert teljesen más az alkotói alapállásunk és ebből következően a színházi formanyelvünk is, mint a mainstream színházaké. Úgy is mondhatnám, hogy

mi olyan nézőkhöz próbálunk szólni, akiket a konvencionális színház és színjátszás elriaszt, vagy csak egyszerűen untat.

Vagy akiknek olykor jólesik a szokásosnál valami különlegesebb − de egyben kockázatosabb! − ízvilág. Annyiban azonban abszolút tradicionálisak vagyunk, hogy a katarzist keressük, a néző élményét a formai kísérletek elé helyezzük, nem akarjuk megregulázni, lefröcskölni, meztelenre vetkőztetni a közönséget, nem adunk a kezébe fegyvert, amivel megsebesítheti a színészt, nem tesszük ki végtelen hosszú, reménytelenül unalmas vagy szándékoltan rossz jeleneteknek csak azért, hogy szembenézhessen saját szenvedésével.

MAGYARY ÁGNES: Hol áll a magyar színház ma művészeti értelemben?

FORMANEK CSABA: Nem tudom. Nagyon sok színház van szerte az országban, Budapesten pedig különösen. Ha minden nap premierekre járnál, akkor se láthatnál mindent. Én magam nagyon kevés helyre jutok el, mivel jó része nem is igazán vonz, más részét nem tudom összeegyeztetni időben, rengeteg dolog pedig, ami egyébként izgatna, elkerüli a figyelmem. Szóval a kevés tapasztalat alapján nem hoznék ítéletet. Annyit érzékelek, hogy széles a paletta, mindenféle műfaj és minőség megtalálható. Igazán katartikus, letaglózó vagy magasra felemelő előadást nagyon régen láttam. Nagyon hiányzik valami olyan, ami után át kellene gondolnom és szívesen is gondolom át az egész életemet, az emberiség vagy a világ sorsát.

MAGYARY ÁGNES: Mi érdekli a magyar drámaírókat? Milyen témák vonzzák őket? (Bánki Éva azt állítja a vele készült interjúban, hogy a magyar prózaírókat nem érdekli a magyar társadalom https://drot.eu/van-e-meg-ertelme-verset-irni)

FORMANEK CSABA: Erről a magyar drámaírókat kellene megkérdezni. Amennyire érzékelem, sok minden érdekli őket, de elsősorban az, hogy ki és hol és mennyiért mutatja majd be a műveit, hogy lesz a szerződés, és lesz-e jövőre is megbízatás. És végül is ezzel semmi baj nincs, az írónak is meg kell élnie valamiből.

A nagy probléma, hogy a színházak összességében még mindig kevés kortárs magyar szerzővel dolgoznak, s ha mégis, akkor keveset kockáztatnak.

A drámáknak nincs igazi terepük, piacuk megmutatkozni, a fiataloknak még ott van a Nyílt Fórum vagy az Örkény ösztöndíj, de utána semmi épített út nincs, kezdődhet a nagy egyéni kalandozás. Izgalmas dolog az Okuláré Projekt, de mintha egy bizonyos körön kívül nem érne el. 

Nagyszerű lenne irodalmi és színházi folyóiratokban drámamellékleteket közölni (A Látó szépirodalmi folyóirat minden augusztusi száma drámamelléklet. - Megj. a szerk.) a kortárs magyar irodalmi élet mintha teljesen megfeledkezett volna a harmadik műnemről, a drámáról.

Egy jó egész estés drámát megírni nem kevés idő és energia, de közel sem kecsegtet akkora sikerrel, mint egy regény.

Szóval úgy tűnik számomra, hogy kevés darab születik, azoknak sok része megbízatásból, vagy pályázatra, kevés belső szükségből, és ezen belül is különösen kevés az olyan, ami nyelvileg is izgalmas. A költők sokszor túl költői, a prózaírók túl prózai nyelven szólalnak meg, mintha csak párbeszédbe tördelnék az amúgy is megírandó szöveget. A legrosszabb, ha a hétköznapi nyelv imitációját érezzük egy drámai műben. De ha például Székely Csaba, Pintér Béla vagy Tasnádi István műveire gondolunk, akkor láthatjuk, van ma magas színvonalú, hiteles, a társadalmi problémák iránt is érzékeny dráma, és mindig felbukkannak új, izgalmas tehetségek, akik miatt a remény folyamatos.

MAGYARY ÁGNES: Te is drámaíró vagy. Szóval mi érdekli Formanek Csabát, amikor nekiveselkedik az írásnak?

FORMANEK CSABA: Olyan hősöket szeretek teremteni, akik a saját önmeghatározásukkal, önképeikkel küzdenek. Ezért a monodráma, vagy a monológ nagyon közel áll hozzám. Korunk egyik hiteles műfajának is mondhatnám, hiszen egyetlen ember néz szembe az egész világgal, és azon belül önmagával. Nincs kibúvó, nem lehet a másik mögött vagy valamilyen virtuális platformon elrejtőzni. A szerző, vagyis a beszélő rögtön a főszereplő is, egyszerre alkotója és témája saját művének. De még ennél is több: ő maga a látvány is, a megfigyelhető fizikai valóság, már amennyiben színházi megvalósításra szánjuk drámánkat (én mindig arra szánom), és ez egy újabb réteg, amiben az emberi létezés titkait kutatni lehet.

A főszereplőim általában – tudatosan vagy tudattalanul – a megvilágosodást keresik, ehhez azonban számos transzformáción kell átmenniük, ami kockázatos dolog, a személyiségük megsemmisülése a tét, az őrület, az apátia, a szenvedélyekben való elveszés fenyegeti őket.

A többi emberhez nehezen tudnak kapcsolódni, mert már egy másik világ felfedezésében vannak, ahová alig lehet őket követni. Ezért fordulnak a színház nézői felé, mert ebben a perspektívában, a színházi fénytörésben küzdelmeik értelmet nyernek.

MAGYARY ÁGNES: Abban igazad van, hogy úgy tűnik, a színház és az irodalom, mintha szétvált volna egymástól, de nem arról van szó, hogy aki a színháznak ír, az saját magát meg is rendezi (te is ezt csinálod, Kárpáti Péter, Pintér Béla is stb.)? Vagyis nem lehet a színháznak kívülállóként írni.

FORMANEK CSABA: De lehet. Csak az írók – tisztelet a kivételnek – nem szeretik megismerni a színházi dramaturgia törvényeit, vagyis inkább lehetőségeit. Maradnak az irodalmi kánonokok, szokások vagy egyszerűen a spontaneitás mezején. A színház nyelve sok mindenben eltér a költői vagy elbeszélői irodalomtól, ehhez nem árt némi tapasztalat, színházi praxis. Hogy mit tud kifejezni egy színész, s emiatt mi az, amit nem szükséges leírni. Vagy hogy a színház minden esetben a jelenben játszódik (még akkor is, ha ez éppenséggel a történelmi múlt), vagy hogyan lehet elrejteni színházi szakemberek számára szóló információkat a dialógusokban. Rengeteg ilyen konkrét fogás van, amivel élni lehet, s ezt gyakorló színházi alkotók a saját maguk ízléséhez, témájához, mondanivalójához sokszor könnyebben és mélyebben meg tudják fogalmazni. De ez nem feltétel. Bárki írhat jó drámát, ha megfigyeli a környezetét, az embereket, vagy saját magát.

MAGYARY ÁGNES: A színház a pillanatnak szól. Hogyan lehet aktuálisnak lenni és közben maradandót alkotni?

FORMANEK CSABA: Alkotok-e maradandót, ha minden nap felkelek, és a kávém elfogyasztása mellett írok egy verset, aztán felolvasom mondjuk csak az Istennek, és elégetem. Soha többé senki se fogja hallani, s még én magam is elfelejtem nagy eséllyel. Sőt, még az is lehet, hogy Isten nem is létezik, így aztán tényleg a semmibe vész minden egyes napom minden egyes verse, pedig számomra akkor és ott (onnan nézve: itt és most) annyira aktuális, mint egy ima. Mi a maradandó? Ha a múzeumban kiállítják majd a laptopomat, mert azon írtam egykor a műveimet, az jó lesz nekem? Vagy bárkinek? A művek fizikai valósága, örök élete nem fontos.  A nyom fontos, amit maga után hagy, a nyom eltűnése fontos. A felejtés, vagyis az átalakulás, a változás az időbeli művészetek alapanyaga, egyúttal filozófiai gyökere is.

A színház a figyelem megszervezésének művészete. Semmilyen módon nem rögzíthető, de még csak nem is modellezhető pontosan,

hogy mi történik egy színházi előadáson a közönség tagjai és a játéktérben dolgozó színészek között. Ha például minden egyes nézőt felveszek egy-egy külön kamerával, és a színpadi eseményeket is rögzítem minden egyes nézőre felszerelt külön kamerával, ami ráadásul még valami csoda folytán pontosan úgy mozog és zoomol, ahogyan az adott néző figyelme járkál az eseményeken, majd ezt a – tegyük fel − több száz felvételt mind archiválom, akkor birtokába kerültem-e az aznap estének? Rögzítettem-e a színházi előadást? Megörökítettem-e az eseményt?

A valóság nem rekonstruálható. Az eseményekben részt kell venni, a személyes jelenlét nem megkerülhető. Ezt állítja a színház (és a tánc és a zene is), mert ami létrejön, az minden pillanatban meg is hal, és te vagy az egyetlen, aki észlelheted, aki előtt létezésének csodája kibomlik. Te vagy az az Isten, akinek valaki minden reggel imát küld. Lehet-e ennél maradandóbbat kitalálni?

MAGYARY ÁGNES: A jó színház bekapcsol vagy kikapcsol?

FORMANEK CSABA: Kinek mi a jó. És éppen mikor jó. És mit kapcsol be. És miből kapcsol ki. Például kikapcsolja-e azt a kényszeremet, hogy percenként nézegessem, mi történik a Facebookon? Bekapcsol-e esetleg egy mélyen alapvető érdeklődést a másik ember létezése felé. Vagy kikapcsol végre a mély és alapvető vizsgálódásaimból, amivel egész nap gondterhelten figyeltem a világot és önmagamat, s most bekapcsol egy kellemes felszíni társasutazásba, s kimasszírozza a görcseimet? Vagy…

MAGYARY ÁGNES: Van még katarzis a XXI. század magyar színházában?

FORMANEK CSABA: A katarzis végül is egy végtelenül pontos, megrendítő felismerés a létezésünkkel kapcsolatban. Megrendítő felismeréseket naponta kapunk például a médiából, katarzisnak mégsem neveznénk. Miért nem? Mert egyáltalán nem pontosak, vagyis túl sokféle kiterjesztéssel rendelkező felismerések – vagy még inkább ismerettöredékek ezek. S az értelmezésük súlyos teherré válik. Folyton arról kell beszélni, véleményezni, kiegészíteni, újra- és újrafogyasztani. Mondjuk a politikát.

Egy katartikus mű után nem fecsegni van kedved, hanem csendben maradni. Nagy, telített csend az, amiből kis idővel termékeny beszélgetés is kinőhet. Tehát persze, van katarzis, csak meg kell keresni, s némileg megkülönböztetni mondjuk a győzelmi mámortól, az önittasultságtól és a kalandos kábaságtól.

MAGYARY ÁGNES: Mitől lesz valamiből sikerdarab?

FORMANEK CSABA: Gondolom attól, hogy sikerül elhitetni a sokasággal, hogy az egy sikerdarab.

MAGYARY ÁGNES: A nézők mire vágynak, amikor színházba mennek?

FORMANEK CSABA: A színház a legegyszerűbben fogalmazva azt mondja: Íme, az ember! Itt van, közvetlenül, a maga észlelhető, megfigyelhető valóságában, tulajdonságaival, emlékeivel, vágyaival. De a színház azt is mondja: vigyázz, a látszat csal! Az érzékeid becsapnak. Az emberek illuzionisták, elhitetik magukról, hogy ilyenek és olyanok, de valójában ez csak trükk, szerep, színészkedés, valami hátsó szándékuk van veled, s most besétálsz a csapdájukba. Ennek megfelelően a néző az illúzióra és az illúzió leleplezésére vágyik. Akár úgy, hogy a színész belesül a szerepébe. Valójában nagyon mélyen erre vágyunk, erre a lelepleződésre, besülésre. A maszk leesésére. És ezzel párhuzamosan a tökéletes illúzióra, vagyis az azonosságra. Aki azonos, az nem tud kiesni a szerepéből, mivel mindig önmaga. Önmagunk azonban a legnagyobb teher, amitől próbálunk megszabadulni, így aztán arra kényszerülünk, hogy keressünk valami jó kis szerepet, ahol nem kell teljesen azonosnak lennünk. És ez forog tovább, azonosság, azonosulás, szerepjáték, lelepleződés, azonosság, stb…     

MAGYARY ÁGNES: …és akkor jön Formanek Csaba, és ötórás darabbal támad a gyanútlan nézőre… 

FORMANEK CSABA: Ha ezt a rendszert jól forgatod, akár még egy 5 órás előadást is úgy néznek végig az emberek, mintha csak elröppenne az idő. A Likvidátorban, nézőként, folyamatosan fülön akarjuk csípni a főhősünket, vagyis kiismerni, leleplezni, s a körülötte lévő többi szereplő is mind-mind a testéért-lelkéért harcol. De ő mindig kisiklik a kezünk közül, úgy, hogy közben mindenki mást leleplez. Rendkívül izgalmas fogócskához lehetne ezt hasonlítani, egyféle macska-egér játékhoz, ahol mindenki macskának képzeli magát, de végül mindenkiről kiderül, hogy valójában egér. Ez rendkívül szórakoztató, mulatságos és emberi. Az előadásban van két szünet, szándékoltan pár perccel hosszabbak, mint kellene. A nézők már alig várják, hogy folytatódjon a kergetőzés.

MAGYARY ÁGNES: Lehet nevelni a nézőket?

FORMANEK CSABA: Szerintem a nézők nevelik saját magukat, ha szükségesnek ítélik. A színház nem iskola, itt egyenrangú tudású (vagy nemtudású) embereket kell feltételeznünk, különben nem nyílik ki a játszótér. Legalábbis olyan dolgokra, amik engem érdekelnek, biztosan nem.

MAGYARY ÁGNES: A rendezői színházban a rendező amolyan atyaúristené vált, nem nyomasztó ez?

FORMANEK CSABA: Az életünk számos területén próbál valaki atyaúristenként viselkedni, a magánéletünkben éppen úgy, mint a közéletben vagy a kultúrában.

A Hádész című monodrámámban – ami mégiscsak az Alvilág istenéről szól, idézem Hamvas Bélát (aki valószínűleg szintén idéz valakit, már nem emlékszem): „Ha megtanultál engedelmeskedni, akkor fogsz tudni uralkodni.”

A rendezőnek uralkodnia kell, no nem a munkatársain vagy a közönség pillanatain. A rendezőnek a káoszon kell uralkodnia, az előadás összes elemét, beleértve saját magát is, össze kell hangolnia, rendet kell teremtenie. A rendezőn emiatt hatalmas nyomás van, és ezt a nyomást némiképpen feladata is „lefelé” közvetíteni, átadni a többi alkotó felé, s végül a közönségnek. Hogy ez a felelősség mennyire válik nyomasztóvá, az sok mindentől függ, alapvetően ennek így kell lennie, hiszen a rendezői, vagyis az egy tudat által teremtett vagy egységessé formált színház az egyén felelősségét és egyszerre magányát is mutatja fel a közösség felé.

MAGYARY ÁGNES: A Kettőspontnak szerinted hova kell vagy kellene fejlődnie, azaz quo vadis, domine?

FORMANEK CSABA: Egyre jobb előadásokat kell létrehoznunk és befogadnunk. Megkerülhetetlen, hogy egyszersmind szellemi műhelyként is létezzünk, produkciók, alkotók és nézők között átívelően, így aki és ami ennek nem felel meg, nem találhat hosszabb távon otthonra nálunk. A szellemi munka mellett sok dolgunk van az anyaggal, vagyis mindennel, ami test, ami teher, és mindennel, ami anyagi értelemben stabilitást ad. Végül is másra egyelőre nincs szükség, illetve út közben majd meglátjuk.

MAGYARY ÁGNES: Mit írsz, mit rendezel, mit szervezel épp?

FORMANEK CSABA: A Hádész – Látomások az Alvilágból című monodrámámat újítom fel éppen, ezt írtam, rendeztem és játszom is egy személyben, sőt, a látványt és a díszletet is én csinálom. Még 2017-ben született, és három éve nem játszottam, úgyhogy van vele meló, és van bennem elég sok kétely meg drukk is, tehát inspiráció, hogy vajon mennyire aktuális a darab, tényleg mond-e valami érvényeset például a háborúról, s hogy a Likvidátoron és legújabban a Farkasok című előadásainkon edzett közönségünk mit szól majd hozzá, illetve hogy én magam tudom-e hozni azt a színvonalat, amit elvárok magamtól. Április 9-10-11-én kiderül!

Utána pedig rögtön belevágunk egy sokszereplős színdarabom, a Túlélők és tanítványok próbafolyamatába, mely terveink szerint június elejére készülne el. Közben el kell indítani még egy új előadás a The Walking Trash alkotói munkálatait, a repertoárt pedig jó arányban műsoron tartani. Lesz bőven feladat ebben a szabadon választott szolgaságban, amibe meginvitáltam önmagam.