Ez az esszé nyomtatásban a Magyar Hang 2025. május 9-i lapszámában jelent meg. Az írásra válaszolt Szijj Márton („Hol van Prága?”, Magyar Hang, 2025. július 15., 17. o.) és Vörös István („A giccshatár áthelyezése” – korábbi Prágáról szóló írásainkhoz szól hozzá vendégszerzőnk, Magyar Hang, 2025. augusztus 15., 22. o.).
Fotó a lídben és a lap alján: A szerző a prágai csillagászati órával a prágai polaroidok sorozatból. A teljes sorozat látható lesz a Polaroid Workshop kiállításán a Budapest Photo Festival 2026 programjában április 25-én, szombaton este hattól az Art Print Galériában.
—
Kafka elveszett
És Prága is elveszett. És Közép-Európa is elveszett. És én is elveszek ebben, most már biztosan tudom.
Várj, messzebbről kezdem, hogy közelebb jussak.
Az elmúlt évszázad végén tanultam egy hansági középiskolában sajtkészítőnek, ahol kiskamaszként végigolvastam Kafkát (is) és szerettem, elvarázsolt, akárcsak a tizennégy esztendős Kunderát. Majd az egyetem előtt elutaztam Palicsra, Tolnai Ottót kerestem, a Pionirska utcában előbb feleségével találkoztam, aki beinvitált otthonukba. Tizennyolc éves voltam ekkor. Tolnai Ottó engem is, mint oly sok mindenkit, bizalmába fogadott, hosszasan beszélgettünk, majd búcsúzóul – bár Kafka nem került szóba – Kafka naplóit adta nekem ajándékba. Mostanáig nem tudtam, hogy miért. Mindenesetre elolvastam azt is. Több mint negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy eljussak Kafka városába, Prágába. Feleségem még „lánykorában” többször is járt a varázslatos városkában barátaival, és szép emlékei voltak róla.
Már az a Prága is elveszett, amire ő emlékezett.
Engem nem a sörök, nem annyira – az egyébként izgalmas – kortárs cseh irodalom érdekelt, hanem Kafka, a legendás Lőw rabbi és a Gólem. Mindháromhoz szoros kötődésem van, bár különféleképpen.
Milyen Prága 2025 májusában?
Nekünk szerencsénk volt, mert korán kelők vagyunk és a prágai hajnalok szépek, őriznek még valamit abból a Prágából, ami eltűnt. Szerencsénk volt azért is, mert barátaink vannak Prágában, akik a külvárosban adtak nekünk egy szép lakást, ahol meghúzhattuk magunkat, s aminek a környéke kedves, derűs, szép és mentes mindattól, ami elönti Prágát napközben.
Mi önti el Prágát?
A globalizált turizmus hömpölygő tömege, a fogyasztói lét kritikátlan áradata.
Kafka – akárcsak Lőw rabbi és a Gólem is – termékek lettek, ahogy maga Prága is.
A legjobb esszében, amit Prágáról olvastam: James Howes jegyzi meg, hogy
„Az írókat valójában a városok tették híressé, és nem pedig fordítva. (…) Bár a riadt tekintetű Kafka-ikonnak, a „Sápadt és Érdekes” dolgok védőszentjének az író valódi énjének semmi köze, Prága jól jár vele.”
Az a Prága, aminek – mint az összes közép-európai városnak – sok takargatnivalója van, de talán a legtöbb. Prága teli van elfojtással és az aranyos máz alatt az érzékeny ember ezt megérzi, de legalább mindez „önazonos”. A felszínen túl, hogy a prágaiak „jól élnek”, hogy egyértelműen „Európa lett”, hogy minden közintézményen most ott az ukrán zászló – vagyis, hogy nem felejtették el, hogy mit jelent Oroszország ölelése –, hogy szépek, természetesen szépek a prágai nők, ezen túl ott van a sötét Prága is.
A sötét Prága pedig a túlzott alkohol fogyasztás és a leplezetlen prostitúció melegágya, akárcsak a sötét Budapest. Prága nem ilyen lett, hanem ilyen volt mindig is, talán csak annyi különbséggel, hogy száz évvel ezelőtt – vagyis Kafka idejében – többnyelvű, többnemzetiségű, multikulturális város volt, ami elsősorban a német-nyelvű zsidóságnak volt köszönhető. Ennek a prágai német zsidóságnak volt jellegzetes képviselője Kafka, aki saját, bántalmazó apjától szenvedett leginkább, amely szenvedése aztán poétikai koncepcióvá érett, ahogy Kundera írja:
„A híres levél, melyet Kafka megírt és soha nem küldött el az apjának, jól mutatja, hogy Kafka a családból, a gyerek és az istenített szülők hatalmának viszonyából merítette a bűntudatgerjesztés technikájának ismeretét, regényeinek egyik fő témáját.”
Egyébként Borges szerint Kafka elbeszélései jobbak, mint regényei:
„Kafka műveiben mindig gyengébb a kidolgozás, mint az ötlet. Csak egy ember szerepel a műveiben: az a nagyon zsidó és nagyon német homo domesticus, aki valamilyen helyet foglal el – bármilyen szerényen – egy tetszőleges Rendben: a világegyetemben, egy misztériumban, egy őrültekházában, a börtönben. A lényeg mindig a cselekmény és a környezet: a történet kibontása és az emberi lélek feltárása nem olyan fontos. Ezért jobbak a novellái a regényeknél…”
– persze ezzel lehet vitatkozni. Mindenesetre Kundera és Borges Kafkát még Kafkáért olvasta, ma azonban Kafka már pólókon, zoknikon, s mindenütt ott van Prágában, mert Kafka nem csak világsztár, hanem termék lett. Bár ez csak részben igaz. Valójában sokkal több mindennél Kafka.
Kafka próféta lett, az elidegenedett és kiszolgáltatott társadalom prófétája.
A legjobb hely Prágában a Kafka múzeum, számomra legalábbis, egy olyan hely volt, amiben nem csalódtam, pontosan olyan nyomasztó és kegyetlen, amilyennek lennie kell, bár még belefért volna, hogy a végén a legjobb Kafka novellában megismert – a Fegyencgyarmaton – alkalmazott kínzóeszközzel véssék bele a látogatók bőrébe a „K” betűt.
Kafka műveinek befejezetlensége visszatérő témája a „kafkaológiának”, amire anno még Uri Asaf hívta fel a figyelmem, holott nyilvánvaló, hogy ez a befejezetlenség az egyik legfontosabb eleme írásainak. Nincsenek befejezve, mert nem is lehet őket befejezni, ahogy Kafka életműve sincs befejezve, mert nem lehetett befejezni. Ahogy Kafka élete sincs befejezve. Kafka életének utolsó szakasza jól ismert, de talán azt kevesen tudják, hogy Kafka utolsó nagy szerelmével, a nála húsz évvel fiatalabb Dora Diamanttal komolyan gondolkodott azon, hogy úgymond „alijázik” és paradicsomot termel a Szent Földön. Mindebből azonban semmi sem lett, utolsó időszakában szerelme és egy kiváló magyar orvos, Klopstock Róbert gondoskodott róla. Klopstock később kezelte Babits Mihályt és Thomas Mannt is, utóbbi és Albert Einstein segített neki, hogy elhagyja Európát, még éppen időben, a náci rémuralom, s az ebből fakadó zsidóüldözés előtt. Kafka testvérei nem voltak ilyen szerencsések. A három lánytestvér – Elli, Valli és a legfiatalabb, egyben Kafka kedvenc húga, Ottla – a holokauszt áldozata lett, koncentrációs táborokban haltak meg. Ha Kafka nem hal meg 1924-ben, mindössze negyven évesen, akkor valószínűleg őt is megölik. Visszatérve Kafka utolsó írásaira, jelentős része Dora Diamantnál maradt, akitől a Gestapo egy házkutatás során elkobozta mindet.
Mik lehettek ezek az írások?
Mik voltak Kafka utolsó és elveszett írásai?
A különféle kutatások szerint naplójegyzetek, levelek, töredékes esszéváltozatok és elbeszélések, és talán egy megkezdett regény. Bár többen, Max Brodot is beleértve – aki Kafka legjobb barátja volt, hagyatékának gondozója, immár Izraelben –, megpróbálták ezeket visszaszerezni, a kortárs kutatás szerint a Gestapótól a keletnémet titkosszolgálathoz, a Stasihoz, onnan pedig Moszkvába kerültek ezek az írások és most is ott vannak. Hol máshol lennének? El sem tudok képzelni ennél szimbolikusabb sorsot nekik.
Miről szólhattak Kafka utolsó, elveszett írásai?
Miről szólhatott Kafka, az elveszett Európa prófétája?
Milan Kundera szerint
„Kafka nem vallási allegóriákat ír, de a kafkai (akár a valóságban, akár a fikcióban) elválaszthatatlan teológiai (vagy még inkább: álteológiai) aspektusától.”
Kafka egy olyan vallás prófétája, amely nincs, amely mégis nagyon is létezik. Zarándokok ezrei viselik pólóikon Kafka arcképét és isszák reggeli kávéjukat „kafkás” bögréből. Mondhatnánk, hogy „kafkai”, hiszen éppen ezt adta Kafka a világnak, hogy az ilyen különös, kifacsart valóságra éppen az ő nevét használjuk. Olyan ez, mint amikor egy vétek keresi a büntetést, vagy a büntetés végül megtalálja a vétkest, vagy a vádlott keresi a bűnét.
A kafkai világban a császár üzenete éppen úgy nem érhet célba, mint ahogy a nagy fal építése sem érhet véget soha és az sem derülhet ki, hogy miért ítéltek el valakit. Kafka a totalitárius állam bürokratikus gépezetének értelmetlen és embertelen nyomasztó működését írta le, s ezért volt próféta. Ebben a gépezetben mindenki „szem a láncban”, nincs, mert nem is lehet függetlenség, bármilyen foglalkozása van alkalmazott és függő lehet csak és kizárólag, végül pedig ez a totalitárius állam az, amely felszámolja a határt a közélet és a magánélet között. Ahogy Kundera írja Kafka-esszéjében:
„A totalitárius társadalom, kivált szélsőséges változataiban, arra törekszik, hogy eltörölje a határt közélet és magánélet között; az egyre átláthatatlanabbá váló hatalom megköveteli, hogy polgárai élete minél áttetszőbb legyen. A titok híján lévő életnek ez az eszménye a példás család eszméjének felel meg: az állampolgárnak nincs joga bármit is rejtegetni a párt vagy az állam előtt, mint ahogy egy gyereknek sincs joga, hogy anyja vagy apja előtt titkolózzék. A totalitárius társadalmak propagandája idilli mosolyt sugároz: „egyetlen nagy család” szerepében tetszeleg.”
Ami nem sikerült a huszadik század nagy diktatúráinak, az a digitális diktatúráknak már könnyedén összejön, hiszen mi magunk szolgáltatjuk ki magánéletünk minden pillanatát, s ahelyett, hogy a világhálót „bábeli könyvtárként” vagy „homokkönyvként” használnánk, engedjük, hogy az használjon ki minket, és így kiépülhet a globális megfigyelőállam saját beleegyezésünkkel.
Kafka prófétai parabolái valójában csak száz évvel halála után lettek hátborzongatóan érvényessé, talán ezért is válhatott ő maga popkulturális ikonná, sőt többé, mint ami egy író valaha lehet: prófétává. Persze ott van az a különös, kevesek számára érzékelhető, kafkai-humor is, ami nem egyszerűen torz és nem csupán groteszk, valami, ami ezt az egészet sötét komédiává teszi. Például az, ahogy ott állok Prágában és megdöbbenve nézem 2025 májusában, hogy egy hadseregnyi kínai turista ugyanolyan Kafka-pólókban ömlik be Lőw rabbi Óúj-zsinagógájába. Eszembe jut Kafka kínai császára, akinek üzenete soha sem fog már eljutni ahhoz, akinek szól. Megfordulok és elindulok másfelé.
Igen, Kafka elveszett, Prága elveszett és Közép-Európa is elveszett és én is elvesztem ebben és keresem magamat. Talán Európát megtartják majd a kínaiaknak egyfajta érdekes skanzennek és lehet ez még a legjobb változat, mi pedig, közép-európaiak, olyanok leszünk, mint a bennszülöttek, vagy az indiánok, akiket mutogattak a gyarmatosítók uralkodóiknak, legalábbis addig, ameddig még „mások” és „érdekesek” vagyunk számukra.
A totális globalizáció elmossa majd az árnyalatokat, hogy mindenki ugyanolyan lehessen végre, s ne idegesítsenek az olyan különös próféták, mint Kafka, aki azt mondta, hogy
„a Messiás csak akkor fog eljönni, ha többé már nem lesz szükségünk rá.”
– és én már abban sem vagyok biztos, hogy ha a messiás eljönne, egyáltalán észrevennénk, vagy őt is elfelejtenénk, akárcsak Kafka írásait, akárcsak az egész irodalmat, akárcsak emberi mivoltunkat, akárcsak önmagunkat.
—
