Ha a művészetnek vége, akkor az értelmes emberi életnek van vége

Ha a művészetnek vége, akkor az értelmes emberi életnek van vége

2022. 02. 19., szo - 16:13
0 hozzászólás
„Mindig azt éreztem, hogy a szavak pontatlanok, és nem alkalmasak arra, amit a képek tökéletesen el tudnak mondani. Aztán valamikor az egyetem elején elhatároztam, hogy ha már úgy alakult, hogy a bölcsészkarra járok, ideje lenne megtanulni beszélni, és elkezdtem mindenféle stílusú szövegeket olvasni, hátha rájövök, hogy csinálják, akik értenek hozzá.” - Spanyol műfordító, művészettörténész, irodalomtörténész. Ki is valójában Kutasy Mercédesz? Magyary Ágnes interjúja a DRÓTon.
Kutasy Mercédesz

Kutasy Mercédesz

Magyary Ágnes interjúja

Magyary Ágnes, DRÓT: Spanyol műfordító, művészettörténész, irodalomtörténész. Ki is valójában Kutasy Mercédesz?

Kutasy Mercédesz: Egy történettel válaszolok. Van egy anekdota az öreg és már vak Borgesről, aki a Buenos Aires-i nemzeti könyvtár igazgatója volt. Ahhoz, hogy eljusson a munkahelyére, minden nap át kellett kelnie a 9 de Julio sugárúton, ami a város legszélesebb és legforgalmasabb autóútja, ezért rendszerint segítséget kért a járókelőktől. Egy nap a fiatal művész, Federico Manuel Peralta Ramos vezette át a túloldalra, és Borgesnek az volt a szokása, hogy amint átértek, megkérdezte, hogy mivel foglalkozik alkalmi kísérője. Peralta Ramos azt felelte: „Nos, Borges, én költő vagyok, filozófus, képzőművész és színész.” Erre Borges, aki legendásan gyors észjárású volt, így válaszolt: „Jó magának, bárcsak én is lehetnék valamelyik ezek közül.” Peralta Ramos utána évekig mesélte a barátainak, mennyire megleckéztette őt a nagy író. Amióta egy argentin barátom elmesélte ezt a történetet, mindig nevetek, ha megkérdezik, mit írjanak a nevem alá. Műfordító, irodalomtörténész, művészettörténész – bárcsak lehetnék valamelyik ezek közül!

A Párduc márványlapon (Barangolások a latin-amerikai irodalom és művészet határterületein) című kötetet, amelyet 2020-ban Erdődy Edit-díjjal tüntettek ki, én azzal a várakozással vettem kézbe, hogy irodalomtörténeti értekezéseket fogok olvasni XX. századi és kortárs latin-amerikai szerzőkről. De ez a kötet nem erről szól. Miről is szól?

Ezt elég nehéz lenne egy rövid bekezdésben összefoglalni, de nagy örömömre elég sok recenzió született róla, és azokból kiderül, hogy ki hogyan értelmezi. Dióhéjban: szó van benne sok B betűvel kezdődő nevű művészről (pl. Borges, Bolaño, Banksy), képzőművészetről, irodalomról és elsősorban a köztesség sokféle tapasztalatáról.

Te magad Borgesre hivatkozva (aki szerint teljesen felesleges megírni a regényt, elég az arról szóló ismertető) úgy tartod, hogy tulajdonképpen tizenegy recenziót hoztál létre.   

Valóban így van, a számomra legérdekesebb témákat vetettem fel a könyvben, ám jó sok kötetre lett volna szükség ahhoz, hogy ezeket alaposan körüljárjam. Felvázoltam tehát néhány lehetséges utat, és nyitva hagytam a kérdéseket abban a reményben, hogy valamelyik olvasó egyszer majd megírja azokat a könyveket, amelyek szeretném, ha léteznének. Ebből a szempontból elég formabontó a könyvem, mert nincs minden fejezet végén nagy bibliográfia és egy rendes, kerek konklúzió. Ám a választásom, hogy nyitott, vagy ha úgy tetszik, vázlatos könyvet írok, nem jelenti azt, hogy ne olvastam volna hozzá rengeteget. Azonban az egyik legfontosabb célom volt, hogy senkit ne riasszak el az öncélú szakmázással, hogy tényleg csak akkora bibliográfiám legyen, ami feltétlenül muszáj, a többit pedig elrejtettem, hogy bárki, aki szívesen együtt gondolkodna velem, megtehesse. Úgy tűnik, sikerült valamennyire, mert Láng Zsolt egy interjúban azt mondta, ez volt 2019-ben a kedvenc könyve, ugyanakkor például a nagymamám – aki kilencvenéves és egyáltalán nem filológus – is elolvasta, és tetszett neki.

Mi volt előbb: a te művészettörténészi érdeklődésed, amihez kerestél irodalmi párhuzamokat, vagy fordítva?

Furcsa, de azt hiszem, egyik sem. Legelőször a képzőművészet iránti érdeklődésem volt, de nem történészi szempontból érdeklődtem a képek-szobrok iránt, hanem sokkal zsigeribb módon. Sokáig csak képekben tudtam gondolkozni, rajzolva jegyzeteltem,

mindig azt éreztem, hogy a szavak pontatlanok, és nem alkalmasak arra, amit a képek tökéletesen el tudnak mondani. Aztán valamikor az egyetem elején elhatároztam, hogy ha már úgy alakult, hogy a bölcsészkarra járok, ideje lenne megtanulni beszélni, és elkezdtem mindenféle stílusú szövegeket olvasni, hátha rájövök, hogy csinálják, akik értenek hozzá.

Szóval a vizualitás mindig is volt, a szavak később jöttek, mostanra pedig azt hiszem, hogy legjobban a gondolat érdekel, amely aztán számos módon ölthet testet, akár irodalmi, akár képzőművészeti formában.

A könyv egyik kritikusa szerint ez az esszékötet „utazással felérő gondolati lebegés egészen varázslatos létmódokban”. Szerintem inkább a művészet, a művek, valóság és fikció kényes viszonyáról szól. Vége van a művészetnek? Pál apostol szavaival élve: „Elmúlik e világnak ábrázatja”?

Remélem, hogy Pál apostol nem a művészet végéről beszél. Persze sok művész sokszor jelentette már ki, hogy vége, de emlékeim szerint ezekben az esetekben nem a művészetet végezték ki általánosságban, hanem egyfajta művészi kifejezésforma ért véget, és lett helyette valami más. Akkor gondolnám, hogy vége a művészetnek, ha ezek a művészek a világhoz való esztétikai viszonyulással szakítanának, és mondjuk elmennének bankárnak vagy könyvelőnek. Persze érzékelem, hogy errefelé megyünk, hogy termelni kell meg innoválni, de egészen komolyan gondolom, hogy

ha megszűnünk metaforikusan gondolkodni, ha a művészetet nem tekintjük életbevágóan fontos ügynek, akkor nem a művészetnek van vége, hanem az értelmes, emberi létezésünknek. 

Image

Az esszékötetedet olvasgatva az a benyomásom támadt, hogy a kortárs latin-amerikai irodalom Borges köpönyegéből bújt elő, de a két kihívásokat is magába rejtő regény-fordításodat tekintve (Roberto Bolaño 2666 című regénye több, mint 800 oldal; Guillermo Cabrera Infante Trükkös tigristrió című műve közel 600 oldalas), meg úgy vélem, hogy talán inkább mégis csak Ulysses köpönyege lesz a ludas. Roberto Bolaño bevallottan Joyce-fanatikus, a Cabrera regény első oldalai után nem lehet nem az Ulyssesre asszociálni azonnal. Borges vagy Ulysses tehát?

Azt hiszem, túlságosan leegyszerűsítő volna egy kontinens irodalmi hagyományát egyetlen köpönyeg alá kényszeríteni. Bolaño és Cabrera Infante amúgy is elég távol állnak egymástól, talán csak annyi bennük a közös, hogy mindketten vonzódnak a paródiához és a halmozáshoz. Ami az Ulyssest illeti, biztosan megkerülhetetlen, de Bolaño ugyanígy sokszor kivatkozik Borgesre, és gyakran él borgesi eszközökkel a műveiben. A latin-amerikai újregény egyik legfontosabb előzménye az észak-amerikai próza, elsősorban William Faulkner; ha pedig a kortárs latin-amerikai irodalom egyéb szerzőire gondolunk, számos további hatást is találhatunk, sokféle realizmust például. Az esszékötetem sok tekintetben vázlatos, nem is lehet másmilyen, hiszen nem irodalomtörténeti monográfiát írtam, tehát a teljesség igénye nem merülhetett fel. Azonban a távolság rövidülésében hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy csakugyan egy kontinens irodalmáról beszélünk, ami értelemszerűen sokféle, színes, és nagyon gazdag irodalmi előzményekre vezethető vissza.

Ulysses kapcsán maga az irodalomtörténet sem jutott dűlőre, hogy ez most komoly vagy egy jó kis irodalmi hecc. Azonban a latin-amerikai irodalomban az iróniának, játékbank szabad asszociációnak komoly hagyományai vannak. Konkrétan mondjuk Cervantes és Quevedo életművéből eredeztethetőek. Szóval ez most komoly, vagy csak egy jó kis irodalmi hecc?

Karinthy Frigyes azt mondta, „humorban nem ismerek tréfát”, és csakugyan, a humor szerintem is teljesen autonóm, létjogosult kifejezési mód a művészetben. A középkori spanyol irodalomban gyakori fordulat a „castigat ridendo”, s ezt a cukorral édesített orvosság példájával illusztrálták: könnyebb lenyelni a keserű pirulát, ha van, ami megédesíti, könnyebb komoly dolgokról gondolkodni, ha nevetünk néha. Az orosz sorstragédiák csodásak, de nem hinném, hogy csak a szomorú irodalom a szépirodalom. Sokszor hallottam tudós irodalmároktól, hogy Cabrera Infante másodvonalbeli szerző, mert túl sokat vicceskedik, de ha végiggondoljuk, miféle témákról és milyen irodalmi minőségben ír, az mindenképpen a legkiválóbb írók sajátja. Te Cervantest és Quevedót említed, és valószínűleg senki sem kételkedik benne, hogy az aranykori spanyol irodalom legfontosabb szerzőiről beszélsz. De Cabrera Infante kapcsán akár még régebbre is visszakanyarodhatunk: a menipposzi szatíra jut eszembe, amelynek minden jellegzetessége megtalálható a kubai szerző írásaiban. Tehát teljesen komoly, miközben teljesen komolytalannak látszik. Számomra a legnagyszerűbb párosítás.   

Ki írta a Trükkös tigristriót? Kutasy Mercédesz vagy Guillermo Cabrera Infante?

Cabrera Infante erre nyilván azt felelné, hogy „az írógépem”, és én egyetértenék vele. De nézzük meg máshonnan: ki írta az Isteni színjátékot? Babits Mihály? Vagy Nádasdy Ádám? Vagy Dante? Esetleg – ha már latin-amerikai irodalomról beszélünk – Borges, aki számos esszéjében beszél róla? Vagy én, aki elolvasom és valahogyan értelmezem? De természetesen értem a kérdést, csak azt hiszem, nincs rá jó válasz. Ha elfogadjuk, hogy nem létezik az a könyv, amelyet nem olvasnak el, abból az következik, hogy az olvasó ugyanolyan fontos, mint a szerző, vagyis fejben mindenki, aki elolvassa a kötetet, megírja a saját trükkös tigriseit (azaz a saját értelmezését).

A fordító pedig fura, köztes helyzetben van, mert egyszerre a könyv olvasója, és (át)írója is. Ha jó egy fordítás, akkor valószínűleg nem fontos, ki írja, és nem is lehet pontosan megállapítani.

Akkor válik húsbavágóvá a kérdés, ha az eredeti nagyszerű, a fordítás azonban csapnivaló. Azt sokkal könnyebben meghatározhatjuk, hogy hol csúszott félre az értelmezés lehetősége, ezért hasznos a műfordításkritika, ami az efféle kérdésekre sokkal pontosabb választ adhat, mint én néhány mondatban.

Bikfalvy tanár úr az egyetemen azt mondta, ha az Ulyssest lábjegyzetekkel kísérve adnák ki, több értő olvasója akadna Joyce-nak. Mit kezdhet a magyar olvasó a kubai Cabrera angol irodalmi hatásokat mutató és nyelvi játékokkal tobzódó regényével?

Nagyjából bármit kezdhet vele: elolvashatja és remekül szórakozhat, felbosszanthatja magát rajta, és a sarokba hajíthatja, vagy akár beteheti a zongora lába alá, ha nagyon billeg. De Bikfalvy tanár úrnak kétségtelenül igaza van abban, hogy ha az olvasót megtanítjuk olvasni, jobban élvezi az irodalmat. Cabrera Infante – Joyce-hoz hasonlóan – nagyon sok intertextussal dolgozik, vagyis sokkal viccesebb annak, aki felismeri, hogy épp melyik művet vagy szerzőt figurázza ki, nem beszélve arról, hogy az esetleges lábjegyzetek mindkettejük esetében arra is rámutathatnak, hogy nem vaktában lövöldözik a poénokat, hanem nagyon is ki van találva az egész. Cabrera Infantéval kapcsolatban egyébként azt gondolom, hogy az irodalom az ő esetében túlélési stratégia is volt: adva van egy zseniális író, aki nagyon hamar ráébred, hogy az országában uralkodó politikai helyzet hová vezet. Amíg még eljöhet, eljön onnan – emlékezzünk, hogy akik ott maradnak, milyen nyomorúságos véget érnek –, ám az a nyelvi és irodalmi közeg, amelyben a munkája értelmezhető volna, egyszeriben megszűnik körülötte, ő pedig életének a második felét Londonban éli le. Közben pedig ír, és „kubaiul” ír – ez az én értelmezésemben valami egészen forradalmi, egészen rögeszmés dolog, hiszen a közvetlen környezetében a feleségén kívül nagyjából senki sem érti. A logikus az volna, hogy megőrül, legalábbis eltemeti magában a fél életét; az a fajta irodalom azonban, amit ő ír, a legerősebb politikai állásfoglalás, egyszersmind a túlélés talán egyetlen, művészileg becsületes lehetősége. Visszakanyarodva a lábjegyzetekhez:

nyilvánvaló közhely, de az irodalomból (és a művészettől) elsősorban élni tanulunk.

A lábjegyzet pedig, különösen a nehezebb, összetettebb művek esetében olyan, mint egy értő kritikus vagy egy jó tanár: képes megszerettetni, megértetni egy adott (élet)művet. Gondolom, ezt nem kell magyarázni, kis szerencsével mindannyiunknak volt legalább egy-két olyan élményünk életünk során, amikor az utált olvasmányt, képet vagy zeneművet valaki értő kontextusba helyezte, és egyszeriben minden a helyére került: rájöttünk, hogy az utálat valójában a nem értésünket leplezte el.

A Trükkös tigristrió című könyv fordítása komoly szakmai vitákat váltott ki a műfordítás nehézségeiről, határairól stb. De mi a helyzet a mű recepciójával? Születtek kritikák, reflexiók magáról az irodalmi szövegről? Felfedezték az értő és értetlen olvasók ezt a regényt?

A kötet 2020 nyarán jelent meg, abból a szempontból elég rossz pillanatban, hogy a járvány miatt épp nem lehetett könyvbemutatót, nyilvános beszélgetéseket tartani, így valószínűleg kevesebb emberhez jutott el, mint amennyihez szerettük volna. A megjelent kritikák alapján azonban úgy látom, az értő olvasóit biztosan megtalálta, sok lelkes recenziót olvastam róla nagyszerű kritikusoktól, és sokan írtak ismeretlenül is üzenetet, hogy elmondják, mennyire szeretik a regényt. Mivel kifejezetten kísérletező szövegről van szó, feladja a leckét az olvasónak; sokat segítene, ha megjelenhetne magyarul legalább a párdarabja, a La Habana para un Infante Difunto. Ott sokkal lineárisabb a cselekmény, és a humor is egyértelműbb valamelyest, ugyanakkor nem kevésbé kiváló könyv; talán onnan egyenesebb út vezetne a tigrisekig azok számára is, akik nem Joyce regényein nevelkedtek. De összességében nem hiszem, hogy okunk volna panaszra – bár annak azért örülnék, ha Cabrera Infante is olvashatná ezeket a recenziókat.

Neked melyik mű áll közelebb a szívedhez és miért a két monumentális regény közül? Bolaño vagy Cabrera?

Mindkét írót zseniálisnak tartom, és mindkét regény nagyszerű a maga nemében, nagyon boldog vagyok, hogy az utóbbi időben ilyeneket fordíthattam, és bármelyiküktől gondolkodás nélkül nekilátnék a következő kötetnek. Ha mégis választanom kellene, Cabrera Infantét mondanám, jóllehet tudom, hogy Bolañónak Magyarországon is jókora rajongótábora nőtt. Hogy miért Cabrera Infante? Talán mert minden mondatával meg tud lepni, mert elképesztően szellemes, és mert a könyvei keletkezéstörténete ellenére süt belőle az életszeretet. Bolaño profi író, de sokszor kiszámíthatónak érzem – bár természetesen nem igazságos az összehasonlítás, hiszen rövid idő alatt megírt hatalmas szövegkorpuszról van szó az esetében.

Ha pedig a fordítót kérdezed, akkor tulajdonképpen arra keresed a választ, hogy kivel volt jobb együtt élni, Bolañóval vagy Infantéval, hiszen mindketten hosszú hónapokra beköltöztek a fejembe. Ha pedig ez a kérdés, akkor is egyértelmű, hogy Cabrera Infante kerül ki győztesen: fergeteges szórakozás volt a regényén gondolkodni hónapokig, „szédítő szószafari”, ahogy ő mondja valahol a könyvében.

Gondolkodtál már azon, hogy prózaíróként is megmutasd önmagad? Esetleg vannak már kész novelláid, regényeid?

Dehogy, sok nagyszerű prózaírónk van, nem hiszem, hogy nekem kellene szépirodalmat írnom. Ráadásul gondom van a terjedelemmel, regényt alkatilag is biztosan képtelen lennék írni. Gondolhatod persze, hogy ez marhaság, hiszen féltéglányi regényeket fordítottam, de ott éppen ez volt az egyik fő motivációm: ki akartam deríteni, hogy végig bírok-e ülni ilyen hosszú könyveket. Örülök, hogy végül sikerült, de saját magamat nem gondolom ennyi oldalon keresztül érdekesnek. Az esszé más, az olyan, mint hangosan gondolkodni; az azonban egészen valószínű, hogy silány író lennék. 

Min dolgozol éppen?

Mindig sokfélét csinálok egyszerre, ezt szeretem a legjobban a munkámban. Most épp többfélét fordítok (kis művészettörténeti szakirodalmat, némi szépirodalmat), és van itt pár cikk is, amit meg kellene írnom hamar. A legfontosabb azonban egy újabb ösztöndíjas projekt: tavaly Bolyai János-ösztöndíjat kaptam, és ez azzal jár, hogy három éven keresztül Borges és Cabrera Infante fordítással és nyelvvel kapcsolatos szövegeivel foglalkozom. Reményeim szerint egy újabb esszékötet lesz belőle, de ahhoz még jó sokat kell dolgoznom vele.