A méhészet múzeuma – Adam Zagajewski két verse

Pár szó Adam Zagajewskiről

Adam Zagajewski 1945-ben született Lwówban (német nevén Lembergben, ukrán nevén Lvivben, régi magyar nevén Ilyvóban), de szüleivel együtt kisgyerekként áttelepült Krakkóba, itt járt középiskolába és tanult a Jagelló-egyetemen. Én harmincéves korában ismertem meg őt, miután pár versét már korábban lefordítottam, mert úgy éreztem, Barańczak mellett ő az úgynevezett. „Új Hullám” vonulat legtehetségesebb költője. Adam költészetében szerencsésen egyesíti az újklasszicizmus hagyományait a posztmodern sokféleséggel, sokat utazik, gyakran ír mediterrán városokról és zenéről, alkalmi pillanatokról, léthelyzetekről, mindig valami csöndes örömmel és rejtett nosztalgiával. Egy olyan festőre emlékeztet, aki kevés színnel, de kiváló formaérzékkel alkotja meg képeit. Lehet, hogy lírája kevésbé intellektuális, mint mestereinek, Czesław Miłosznak és Zbigniew Herbertnek a költészete, de egy-egy sorával olyan atmoszférát tud teremteni, amire sokáig emlékezünk.

Zagajewski 1979-től vagy húsz évig élt önkéntes emigrációban, amerikai egyetemeken tanított, csak évekkel a rendszerváltás után költözött vissza Krakkóba. Közben nemzetközileg elismert lett, 2004-ben megkapta az amerikai Neustadt-díjat (belépett a Nobel „előszobájába”), több kötete jelent meg angolul és más nyelveken, így magyarul is: pár éve Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat kapott, meg ahogy nekem írta, Szőcs Gézától egy kitűnő üveg pálinkát. Költőként tehát mindenütt elismerték, bár hangsúlyozottan liberális nézeteit, „kozmopolitizmusát” volt, ahol nem verték nagydobra. Adam Zagajewski tavaly, 2021-ben hunyt el, verseit az alulírotton kívül (Új Forrás,1749, Pannonhalmi Szemle), Zsille Gábor fordította, dicséretes hűséggel és szorgalommal.

Gömöri György