A normális ember – Péntek Orsolya Hamvas Béláról

Ha úgy véled, hogy érdemes, köszönöm, ha kommentálod vagy megosztod.

Hamvas Béla nem dolgozott ki új ismeretelméletet. Minden törekvése arra irányult, hogy megértse, megértesse és a modern ember számára is érthetővé tegye a régit

Valljuk be: Hamvas Béla életműve beesett az irodalom és a magasabb értelemben vett szellemtörténet közé. Íróként majdnem rokontalan, szinkretista-tradicionalista gondolkodóként pedig a filozófiatörténet nem tud vele mit kezdeni, hiszen az ind, a tibeti vagy a szúfi hagyománynak és beavatásrendszernek az életműbe integrált elemei a legtöbbször kezelhetetlenek az európai kultúrtörténetnek, ráadásul saját gondolatrendszert Hamvas nem dolgozott ki – legfeljebb integrálta (noha nem keverte össze) a meglévő hagyományokat.

Ennek a tradicionalista-szellemtörténeti megközelítésnek a sem a magyar irodalomban, sem a magyar szellemtörténetben nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt doboza – noha ilyen szerzői Szentkuthytól Szepes Márián át Baktay Ervinig mint jógakönyv-íróig és a Szanátana Dharma-interpretátorig vannak. Csak épp, mivel sem az irodalomtörténet, sem a kultúrtörténet kutatói nem tudják a maguk eszközrendszerével helyükre tenni őket, életművük lebeg a magyar szellemtörténetben.

Ha ki akarjuk jelölni a hamvasi életmű helyét, éppen ezért talán lépjünk egy kategóriával feljebb, és próbálkozzunk az univerzális kontextus felől. Nagyobb sikerrel fogunk járni. Először is: ahogy említettük, a Scientia Sacra, a szent tudomány, amely egyben Hamvas egyik legnagyobb művének is címe és átvitt értelemben használhatjuk az egész életmű meghatározásaként, vallástörténetként, vallásbölcseletként, beavatásként is inkább értelmezhető, mint filozófiai rendszerként. Hamvas nem dolgozott ki új ismeretelméletet – annyira nem, hogy minden törekvése arra irányul, hogy megértse, megértesse és az alapfogalmakon keresztül a modern ember számára is érthetővé tegye a régit.

Ezen törekvésével korántsem rokontalan az európai kultúrtörténetben. Hasonló igénnyel lépett fel a klasszika-filológus és vallástörténész Kerényi Károly, az említett Baktay Ervin, a 20. század legismertebb magyar indológusa, míg a nemzetközi szcénából a teljesség igénye nélkül Karl Gustav Jung, Mircea Eliade vagy Titus Burckhardt. A névsor tetszőleges és folytatható. Egy közös a fenti nevekben: mindegyikük egy-egy vagy több beavatási, szellemi út mélyére kívánt hatolni, még ha más és más eszközökkel is.

Kerényi és Hamvas – akik még közösen jegyezték a Sziget folyóirat 1935 és 1939 között megjelent három számát – útja hamar elvált, Kerényi az antik tradíció, a görög–latin hagyomány filológus szakértője lett. A Hamvassal egy időben induló Baktay az orientalista–ind–buddhista filozófia és világkép egyik első szaktolmácsa – Szanátana Dharmája és jógakönyve máig megállja a helyét, sőt kifejezetten ajánlott azokat Hamvas vonatkozó esszéivel összeolvasni –, Jung az alkímiai tradíciót, a tarot-rendszert és több-kevesebb sikerrel a „keleti” beavatási utakat (amelyek csak innen nézve hasonlatosak) igyekezett újrahasznosítani pszichológusként, Titus Burckhardt a szúfizmus és az alkímia tolmácsává vált.

Talán csak a román Eliade próbálkozott olyan zavarba ejtően széles spektrumon látni és láttatni, mint Hamvas Béla, ám hogy az európai szerzők szisztematikusan feltárták volna az összes nagy hagyomány alapfogalmait, világképét, emberképét és a transzcendenshez való viszonyát, úgy, mint Hamvas, már akkor sem állítható, ha életművükben legalább egy, vagy néha több hagyomány mélyrétege megjelenik valamilyen formában.

Hamvas szisztematikussága és szinkretizmusa ugyanakkor nem jelent mindent mindennel összemosó teozófiai ihletésű káoszt: az egyes tradíciók mélyére külön-külön hatol le, az Anthologia Humana, Az ősök nagy csarnoka négy kötete vagy az említett Scientia Sacra jól elkülönítve tárgyalja a különféle hagyományokat. Amelyeknek láthatóan mindegyikét ismeri a szerző – módszere azonban sokkal inkább kísérleti, megvilágosodásszerű, mintsem tudományos-szisztematikus.

Nem egyszer alapfogalmak megvilágításával tárja fel egy-egy tradíció rétegeit, máskor maga vezet be a tradíciók összehasonlítását lehetővé tévő fogalmakat, amelyeket vagy kölcsönöz, vagy saját értelemben használ (például „turba” – zavarodottság, ezt Jakob Böhmétől vette át, „maszk”, a „Tízezerbőrű Tűz gyermeke”, „imagináció”, utóbbiak hamvasi fogalmakká váltak).

A fogalmak mentén Hamvas, ahogy említettük, több ezer éves tradíciók mélyrétegeibe ás – hol az ismeretanyagot szabadon kezelő esszéíróként, hol a szóbeli beavatást idéző írott szöveget közlő mesterként, hol egyfajta európai „tertönként” jelenik meg a szövegek mögött (tertönnek a tibeti hagyományban a tudatkincsfellelőket nevezik, azokat, akik a tanításnak egy addig rejtett aspektusát tárják fel).

Hamvas a Védákat, Buddha beszédeit vagy Jézus tanításait interpretálja és magyarázza – a különböző hagyományelemek, miközben szigorúan elkülönítve kezeli őket, és miközben interferálnak, ugyanakkor kirajzolnak egy sajátos, hamvasi ember- és világképet is, amelyet a legegyszerűbb a saját szavával „summa philosophiae normalis”-ként meghatározni. Az ember eldöntheti, hogy mely tradíció útvonalán megy fel a hegyre, mely tradíció útját járja be – de Hamvas tanítványaként képes lehet arra is, hogy átlássa a különféle utak és módok különbségeit.

A „normális ember”, Hamvas életprogramja nem filozófiai és nem irodalmi kategória – az ő normális embere, akinek megalkotása magunkból szerinte a lét egyetlen lehetséges célja és értelme, egyfelől rokonságot tart az aranykori, másfelől az evangéliumi emberrel, harmadrészt a megvilágosodott buddhistával vagy a véda útján járó gyakorlóéval. Nem irodalmi és nem elvont alak – nagyon is valóságos valaki, mindenkinek a potenciális magasabb énje. (vö. Jézus szavaival: „Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek”, vagy Buddha szavaival, amelyek szerint mindenki képes a megvilágosodásra, mindenki Buddha.)

A hamvasi tanítást – mint ahogy Jézusét vagy Buddháét – nemcsak megérteni kell, hanem gyakorolni, épp ezért problémás ezt az életművet „irodalmi” vagy „kultúrtörténeti” megközelítésben tárgyalni – lehet ugyan, de szükségszerűen nem fog megfelelni egyik kategóriarendszernek sem.

Ugyanakkor – a Hamvasból new age-gurut gyártani kívánók nagy bánatára – Hamvas Béla nem felel meg az életmód-tanácsadóktól, a különféle gyanús könyvkiadók által felkent „bölcsektől” elvárható sémáknak sem, tekintettel arra, hogy a valódi megértéséhez szükséges elmélyedésben Hamvas bölcseleti szövegei legfeljebb útmutatóként tudnak szolgálni, de nem képesek maradéktalanul helyettesíteni az eredeti szövegek és tradíciók megismerését. Hamvas szintetizál, összefoglal, a fogalmakon keresztül hatalmas ihletettséggel világít meg gondolati-vallási-bölcseleti utakat, de ő legfeljebb utat mutat. Voltaképp – jó könyvtárosként – azt írja elő, mit kell elolvasnunk Manu törvénykönyvétől James Joyce-ig.

A Védák, a buddhai tanítások, a zsidó és a keresztény hagyomány, a szúfizmus megismerése – ne feledjük el a Száz könyvet sem, amelyeket azonos című munkájában össze is gyűjtött – több életre szóló feladat, épp ezért ha a hamvasi úton kívánunk járni, akkor tudomásul kell vennünk, hogy Hamvas Béla életműve nem más, mint ugródeszka, kiindulópont, minimum.

A bölcseleti munkák mellett a hamvasi életműnek legalább olyan fontos részei a szépirodalmi művek, elsősorban a Karnevál, amely az egyik legfontosabb magyar lét- vagy beavatásregény. Ennek a műfajnak azonban nem igazán van hagyománya a magyar prózában (nem így az angolban vagy a franciában), így a recepció a mai napig nem nagyon tud vele mit kezdeni. Nincs előzménye, nem lehet kategorizálni – ráadásul értelmezhetőségét nagyban behatárolja, hogy aki nem ismeri Hamvas bölcseleti munkáit, az ugyan el tudja olvasni, valamennyit vélhetően meg is ért belőle, de gyaníthatóan közel sem lát át belőle annyi réteget, mint amennyit az, aki olvasta a hamvasi életmű (vallás)bölcseleti darabjait. Hiszen a regény központi fogalmai – például a legközpontibb: a maszk – gyakorlatilag értelmezhetetlenek a tradicionális ismeretanyag nélkül. Na de elvárható-e az ilyesmi minden irodalomtörténésztől?

Vagy fogadjuk el, hogy mivel a szakmai olvasók egy részének egyszerűen nincs kulcsa a szöveghez, a Karnevál soha nem lesz a helyén irodalomtörténetünkben, miközben például a szerb fogadtatás (a fordítónak, Sava Babicnak is köszönhetően) értőbb volt? Talán érdemes elszakadnunk a hamvasi életműtől, és feltenni a kérdést: valóban a Karnevál lenne A magyar létregény és beavatásregény?

Nos: nem. Ha már megpróbáljuk körvonalazni ezt az eddig margón kezelt, félreértett vagy a fontosságát fel nem ismerő irodalomtörténészek által a margóra sorolt kategóriát, akkor észre kell vennünk, hogy Hamvas Béla jó barátja, Szepes Mária A vörös oroszlánja – amely álnéven jelent meg, és amelynek egy példányát épp az akkor könyvtárosként dolgozó Hamvas mentette meg a kommunista barbárok könyvégető dühe elől a fordulat évében – és az írónőnek a sokkal kevésbé ismert késői munkája, a Raguel hét tanítványa ugyanebbe a kategóriába tartozik.

Mindhárom munka központjában az emberi életút és az ember szellemi útja áll – míg Hamvas a 20. század borzalmas karneválján rángatja át önmaga (és egyben az olvasó) alteregóját a megvilágosodásig vezető úton, Szepes Mária A vörös oroszlánjának adeptusa a világtörténelem több századán át jut el odáig, hogy magából „aranyat” csináljon. A Raguel hét tanítványa emlékeztet a Karneválra abból a szempontból, hogy hét főhőse, aki a klasszikus asztrológiai rendszer hét bolygójának és személyiségtípusának jegyeit viseli, egy személy különféle szellemi/lelki fejlettségi szintjeinek, módjainak felel meg. A hatalmas, eredetileg hétkötetes munka végén találkozásuk ezeknek a személyiségeknek, „maszkoknak” az integrációja jegyében megy végbe, és felkínálja a magasabb szintre lépés lehetőségét.

Hamvas a Karneválban – ahogy az a mű címéből is adódik – szintén a létforgatagban megjelenő egyéni megoldási utakat vizsgálja végig (amelyek mind tévelygésnek bizonyulnak), hogy hőse aztán mindegyik maszkot felismerve, illetve letéve eljusson a belátásig.

Szepes és Hamvas munkája különbözik abból a szempontból, hogy míg Szepes a hétféle beavatási utat járatja végig hét hősével, Hamvas a komplett világszínpad szinte összes szereplőjét felvonultatja. Korántsem csak Bormester Virgil segédfogalmazó és az élettörténetét elmesélő fia, Bormester Mihály szellemi-lelki útjáról van itt szó, miközben mások epizódszereplők a műben, hanem a világban megjelenő összes maszkról, embertípusról, amelyeket – még a legszörnyűbbeket is – valamiféle résztvevő együttérzéssel szemlél a mesélő és az író is. Aki többször figyelmeztet, hogy a forgatagban megjelenő figurák se nem rosszabbak, se nem jobbak, mint mi magunk – azok voltaképp mi vagyunk. Vagy ahogy a regény szállóigévé vált tézismondatában áll: „A pácban mindenki benne van.”

Máskor kifejezetten visszautasítja, hogy a Karnevál regény volna; a szöveget tagoló azon részekben, ahol a narrátor és Bormester Mihály beszélget, értelmezi a történteket, többször elhangzik, hogy a Karnevál nem történet, egyszerűen egy tükör, amelyet a világ felé fordítottak. Benne felvonulhat minden különös alak, akik közül mindegyik tévúton jár a borzalmasan „mászolygó”, a város lakóit alávalóságával újabb és újabb lelki mélymerülésre késztető Hoppy Lőrinctől a tökéletes tudósig, Barnabás Maximusig, az indián nőtől a tatár katonáig és magáig a főhősig, a mesélő Bormester Mihályig, hiszen nemcsak örökké cserélődő maszkjaiknak foglyai, de mániáiknak is.

Persze sem a maszkok, sem a mániák nem azonosak az ember belső lényével, így lehetséges, hogy a regény első lapjain még aggályosan udvarias Toporján Antal törzsorvos nemsokára már kötekedő alkoholistaként viselkedik, Barnabás Maximus meghasonlik a sok tudománytól, a prostituáltból feleség lesz, az ápolónőből boszorkány, a szegényeket segítő grófnőből olcsó sznob.

Viszont kivétel nélkül mindegyikük megkapja a lehetőséget a megvilágosodásra, eljut addig a pontig, amikor lehetséges volna a metanoia, a megfordulás, és elindulhatna, hogy megtalálja saját, belső lényét. Az más kérdés, hogy az emberek nagy része egyszerűen elmegy az ilyen lehetőségek mellett. Észre sem veszi – hiszen maszkjának vagy mániáinak foglya, viselkedése néha pedig veszélyesen hasonlít a helyes úton járókéra. A Medio Kiadónál három kötetben megjelent regény első kötetének végén, második kötetének elején felbukkanó tolsztoji figura, Jávorka vagy Marianne, az angyali nő – akibe senki nem tud szerelmes lenni, mivel minden démonikus (Hamvas olvasatában női) vonás hiányzik belőle – azonban valójában ugyanolyan maszkot visel, mint a legborzalmasabb alak, Hoppy Lőrinc postamester.

Hamvas univerzumában senki sem normális, de mindenki csak a másik abnormalitását látja, a magáét egyik sem. Mindegyik meg van róla győződve, hogy ő, egyedül ő a helyes úton jár, de a többi bolond. A különös csak az, hogy erről akkor is meg van győződve, amikor egy metanoiának, létfordulatnak látszó, de nem valódi fordulat után gyökeresen máshogy kezd el viselkedni, mint addig, mint például az udvarias és unalmas törzsorvos, aki alkoholista lesz.

Ahogy haladunk előre a regényben, egyre bonyolultabb és egyre elképesztőbb tévutak tárulnak fel a szemünk előtt – mindez pedig a 20. század iszonyatosan véres kulisszái előtt zajlik le. Amint az egyes szereplők rákényszerülnek, hogy újra- és újradefiniálják magukat a borzalmasabbnál borzalmasabb történelmi helyzetekben, minden alkalommal újabb esélyt kapnak a megvilágosodásra/megtérésre. Van, amikor kifejezetten közel kerülnek hozzá, például abban a jelenetben, amelyikben az akkor már két személyiségre hasadt Bormester Mihályok közül az egyiket egy fogolyvonaton szállítják Oroszország mélyére. Amikor az éhező foglyok összevesznek a kenyéren, mint az állatok, ő nem száll be a harcba. A pillanat azonban elmúlik, és ő újra a létforgatagban találja magát.

Ha a Karnevál két legfontosabb kulcsszava a maszk és a mánia, ejtsünk szót a többiről is: Hamvas a groteszk elemekben is bővelkedő, néhol kifejezetten szatirikus regényben nem mást állít, mint hogy az úgynevezett személyiség – főleg: a társadalom számára látható személyiség – nem más, mint látszat, és az ember valódi énjéhez az égvilágon semmi köze nincs.

A (társadalmi) személyiségnél egy fokkal valóságosabb kategória az archetípus – az alaparchetípusokkal dolgozik Szepes Mária a Raguelben –, ám az, ha valaki megfelel, mondjuk, az „ártatlan ember”, az „együgyű ember”, az „első ember” voltaképp mániák nélküli kategóriájának vagy a nagyon sötét és nagyon világos oldalt integráló kvázi dionüszoszi alaknak (ilyen Pataj, az okos gyilkos a könyvben), netán az artemiszi ideának, attól még tévúton jár. Még az isteni maszkok is csak maszkok, viselkedéstípusok, aki ezekben él, ugyanúgy a végzet hatalmának rendeli alá a sorsát, mint aki az egyszerű emberi tévelygők egyike.

Szót ejtettünk már a metanoiáról, amely voltaképp mind a hiten alapuló, mind a megismerésen alapuló nézetrendszereknek a legfontosabb aktusa, kezdőlépése. A keresztény fogalomrendszerben megtérést, a gnosztikus utakon belátást jelent, míg a pszichológiában, Jung nyomán attitűdváltást: azt a pillanatot, amikor az ember ráismer saját valódi lényére. A Karnevál (a világ) szereplői közül még azok is ide tartanak, akik nem tudnak róla, ám ahogy említettük, egyesek igazán közel jutnak hozzá – például az említett dionüszoszi alak, Pataj, aki hirtelen felismeri saját énjének sötét oldalát és tette súlyát vagy maga a narrátor, Bormester Mihály, aki számtalanszor megy el saját megvilágosodásának lehetősége mellett a könyvben, mint ahogy apja is, de legalább közel kerül hozzá.

Ha már a különféle tévutakról, maszkokról, emberi és isteni figurákról ejtünk szót, nem lehet kihagyni a regény nőalakjait sem. Hisztérikák, boszorkányok, sznob úrinők, bárisnyák, hetérák, saját testi, lelki vagy intellektuális énjüket elfojtó, agresszorrá váló némberek, a szép arc mögé bújt, valójában arctalan lények népesítik be a Karnevál univerzumát, amelyben a démoni és az angyali nő két szélsőséges típusa sehogy sem bír összetalálni normális emberré.

Nem tisztünk, hogy Hamvasnak a nőkhöz való viszonyát, két, felemásan sikerült házasságát és annak lenyomatait vizsgáljuk a műben. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy ha a Karnevál tökéletes férfi-beavatásregény és létregény is, sajnos nőképe kissé torz, ami miatt a legnagyobb magyar regények egyike, hogy úgy mondjuk, sántít egy kicsit. Hiszen az író mintha azt sugallná: eleve csak férfiként lehetséges még a metanoiáig is eljutni, nemhogy önmagunk valódi arcáig. Ez azonban minden tanítás szerint legalábbis valószínűtlen: sem a védikus út, sem a buddhista út, sem a keresztény út, sőt még a szúfizmus sem zárja ki a nőt a megtérésből/megvilágosodásból, és nem kárhoztatja arra, hogy minden alakjában csak a Karnevál egy szereplője legyen.

Mindettől függetlenül, ha a hamvasi életmű bölcseleti, illetve szépirodalmi darabjait összeolvassuk, koherens világkép és életút-lehetőség tárul fel előttünk. A Karnevál „főhőse” ugyanaz a normális ember, mint aki a beavatási utakat szisztematikusan végigvevő bölcseleti munkák írója – és olvasója. Pontosabban annak ideálképe. Lehetséges magasabb énje, ameddig el kell jutni.