Gumbrecht következtetései sok olvasót meglephetnek, mert a sport nézését és gyakorlását, valamint a tömeg fogalmát, a lesajnáló és sokszor megvető intellektuális hagyományokkal szemben esztétikai dimenzióba igyekszik emelni. Kérdés, hogy célját a szerző elérte-e? Részben igen, ám voltak bökkenők is.
A sport szépsége
Egy dalt hallgatva vagy egy verset szavalva egyidejűleg van ott a jelentés és a prozódia. Hans Ulrich Gumbrecht szerint ugyanez igaz a sportra is, legyen szó a sport műveléséről, vagy annak apollóni (elemző) megtekintéséről, illetve düonüszoszi (feloldódó) átérzéséről, innen pedig már nem nehéz a sportok szépségének felismerése.
A sportokkal, különösen a versenysportokkal kapcsolatban mindig paradox érzések kavarogtak bennem, mert miközben képes voltam heves érzésekkel tombolni egy játékon, ugyanolyan lelkesen tudtam bólogatni a versenysportok megítélésével kapcsolatos intellektuel klisékre is, let légyen szó arról a felvetésről, hogy a sport a politikai manipuláció eszköze (lásd a nácikat), vagy a művészek és tudományos körök sporttal kapcsolatos lesajnáló hangnemének jogosságáról.
Gumbrecht ezzel a könyvvel újrahuzalozta a fejemben a témát és kardcsapással oldotta fel a bennem gubbasztó paradoxont. Ehhez a szépség fogalmát ragadta meg, ami a sportok esszenciális elemének tart és amit a sporttal való viszonyában Kant ízlésítélet elemzésére támaszt, Kanthoz hasonlóan úgy, hogy a paradoxonokat paradoxonokkal kezeli.
Mert mi is az a dolog, amit szépnek nevezünk? Kant szerint a szépség egy tárgy célszerűségének formája, amennyiben azt a célszerűséget bármiféle cél megjelenítése nélkül észleljük a tárgyon. Nem szükséges, hogy valaminek célja legyen, annak érdekében, hogy szép legyen, mégis amit szépnek találunk, úgy tűnik, mintha célja lenne… És valahol itt búvik meg a szépség a sportban is, amit Gumbrecht csodálatosan szétszed és újra összerakva tár az olvasó elé.
Gumbrecht a szépség feltárása során sokszor messze kalandozik. A történelmi kapcsolódások kifejtései során visszamegy a görögök Agón (verseny) és az Araté (kiválóságra törekvés) fogalmakig. Az utóbbi magába foglalja az előbbit, az előbbi azonban nem szükségképpen foglalja magába az utóbbit és innen el is jutunk a jelen kapitalista versenyszellemének párhuzamáig, ami az Agón diadalát hozta magával, többek között a sportokban is. A szerző több további sporttörténeti ismertetéssel nyitja fel az olvasó szemét és mutat rá ennek a megint csak paradox következményeire a jelenünkben.
A tömeg szépsége
A kötet második esszéje a „tömegbe mélyül”, Gumbrecht a stadiontömeg és a stadionélmény fogalmait próbálja koherensen meghatározni. Ehhez először a tömeg fogalmát bontja ki és megpróbálja a lehetetlent: leporolni róla az elmúlt bő két évszázad során ráragadt negatív konnotációkat. Ez nem könnyű, mert a tömeg az tömeg és ha tömegről van szó, könnyen legyintünk, vagy annak veszélyessége miatt eleve mumusként bánunk vele, azaz a fogalommal szemben erős beidegződések nehezítik az objektív megítélést. A tömeg fogalma, kevés emberből váltja ki a szépérzést, Gumbrecht pedig azon dolgozik, hogy ezt megváltoztassa.
A tömeggel kapcsolatos elméleti okfejtésében mélyen beássa magát, főleg azoknak a gondolkodóknak a műveibe, akik „megpecsételték” a tömeg fogalmának sorsát. Nemcsak Le Bonról és Freudról van szó, hanem Siegfried Kracauer, Elias Canetti, José Ortega y Gasset, Max Horkheimer és Theodor W. Adorno, Peter Sloterdijk, René Girard, Emil Cioran, Rochard Rorty, Gunter Gebauer és Sven Rücker, valamint Judith Butler és a témában kihagyhatatlan Nietzsche tömeggel kapcsolatos írásairól. Részben emiatt ez az esszé jó szakirodalmi alap lehet azoknak, akik a tömeg fogalmával alaposabban meg szeretnének ismerkedni. (Megj.: A fenti nevekre kattintva, a hivatkozott személyek esszében idézett könyveihez lehet eljutni.)
Gumbrecht ezt követően lép a sportfilozófia mezejére és kezd a saját fogalmi rendszerének kidolgozásába, a „tömegben levés” laterális (a tömegben és a saját és más testek közötti viszonyban átélt dolgok), tranzitív (a stadionbéli speciális látványosság tárgyára irányló figyelem) és vertikális (csak a tömegben átélhető dolgok) dimenzióinak meghatározásán keresztül.
Amit itt Gumbrecht hiányosságának tartok, az alapos előkutatás ellenére is, hogy az elméleti megközelítésből kihagyta a rendszerelmélet tömeggel kapcsolatos nézőpontját, ami biztosabb támaszként szolgált volna az okfejtéseiben és tömörebbé, koherensebbé tehette volna a mondanivalóját.
Beszélhetünk rajelméletekről, sztigmergiáról és van bőven pikáns terminusokkal tarkított tudományos muníció, amivel a sorok közé lehet csapni, a rendszerelmélet azonban e témához kapcsolódó kérdéseket már régóta megválaszolta: eszerint a tömeg egy szupraorganikus rendszer (pont).
Egy rendszer határa az azt alkotó elemektől ott húzható meg, ahol a folyamatok már nem vezethetők vissza, illetve nem vezethetők le a rendszert alkotó elemek sajátosságaira. Egy rendszer sajátosságai az al-, illetve a magasabb rendszerek közötti dinamikában ölt testet. Gumbrecht tulajdonképpen a rendszerek közötti dinamikus folyamatokat tekinti a stadionélményt meghatározó impulzusaiként. A rendszerelmélet ezen felül a tér és időléptéket is kezeli, így Gumbrecht lateciával (az egyének és a tömeg sajátos időbeliségi eltérésével) kapcsolatos levezetéseit is felesegessé teszik.
A tömegről, mint cselekvő szubjektumról, vagy az azt alkotó individuumok tárgyalásának szükségtelenségére ugyan Gumbrecht külön is kitér, de ez magától értetődőnek kellene lennie ha a tömegről, mint rendszerről tárgyalunk, márpedig ha így közelítjük meg a tömeget és úgy gondolom Gumbrecht akaratlanul is efelé tett lépéseket, egyszerűbben juthatunk ugyanarra következtetésre, mint amire a szerző kacskaringósabb úton, bár kétségtelen, hogy sokkal prózaibb formában eljutott.
Hangsúlyoznom kell egyrészről, hogy a rendszerelméletet sokan a mániámnak tartják, másrészről hogy nem filozófia kötetről van szó, hanem esszékről, így az okfejtések koherenciájának szigorú megkövetelése helyett érdemes a meglátásokra és mondanivalókra figyelni.
Az írások mindentől függetlenül elérték céljukat. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a kötet olvasása után máshogy tekintek a sportra, mint ahogyan a sportolókat ünneplő tömegre is.
Hans Ulrich Gumbrecht
1948. június 15-én született, irodalomteoretikus.
Munkássága a filológia, filozófia, szemiotika, irodalom- és kultúrtörténet, valamint a mindennapok episztemológiája területére terjed ki.
Gumbrecht filozófiáról és modern gondolkodásról szóló írásai a középkortól napjainkig terjednek, és számos tudományágat és stílust érintenek, írásaiban a történelmi és filozófiai vizsgálódást az elbeszélés elemeivel ötvözi. Gumbrecht tudományos munkásságának nagy részét a francia, spanyol, portugál és német nemzeti irodalomra építi.
