A barátság egy olyan fogalom, ami profanaitása ellenére máig a definiálhatatlanság szentségének ködébe vész. Jelenthet két, vagy több ember közötti kapcsolatot, ami lehet funkcionális, kreatív, érzelmi és még sok fajtájú, formájú, szerkezetű, attól függően, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk a szereplők közötti viszonyt.
A nyelvünkben is mintha egy halmazt alkotna a szó, szinonimái is ugyanolyan nehezen konkretizálhatók: haver, cimbora stb. A szó negálásával használt jelzős szerkezet is sokatmondó, már Pataki Attila is megénekelte, hogy „a kör közepén állok, körbevesznek jó barátok és rosszak…”
A barátság történeti áttekintésekor pedig számolni kell a barátságeszmény ókortól napjainkig történt változásával is. Arisztotelész szinte erénynek, Cicero az isteni és emberi jóakarat egybecsengésének, Erasmus a legmagasabb rendű dolognak, Emerson a természet paradoxonának egyben mesterművének, Márai a legnagyobb emberi próbának és szerepnek tartotta a barátságot. A lista ennél sziporkázóbb gondolatokkal folytatható, mert minden írástudó áldozott időt arra, hogy ezt a megfoghatatlan dolgot tapinthatóvá tegye, mindhiába.
A barátság napjainkban szociológiai kutatások tárgya, ám épp a szó megragadhatatlansága miatt módszertani problémák nehezítik a baráti viszonyok tér- és időbeliségének, valamint jellegük változásával kapcsolatos vizsgálódásokat. Mindezek ellenére e kutatások szinte mindig ugyanarra a megállapításra jutnak: a modern kor legnagyobb vesztese a barátság. A 20. századi nagy társadalomtudósai szomorúan állapították meg e kapcsolattípus fokozatos háttérbe szorulását.
Hamvas Béla ennek okát a modern ember „silányulásában” látta, ami e klasszikus kapcsolatok fenntartásához már kicsiny. C. S. Lewis a darwini és közösségi szemlélet funkcionalitását okolta. Már „gyanús minden viselkedésforma, melynek nincs bizonyítható eredete és szerepe a túlélés szempontjából.” Szerinte „a közösség felértékelése az egyénnel szemben szükségképpen a barátság lekicsinylését eredményezte.”
Egy szó, mint száz, a barátság fogalma olyan, mint a kozmológiában a „sötét anyag”, tudjuk hogy létezik és koherens része a társadalmunknak, mégsem tudjuk pontosan meghatározni a mibenlétet, a hatása, létében vagy nemlétében ugyanakkor érzékelhető.
Geoffroy de Lagasnerie francia filozófus legújabb esszékötetében a 3 – Une aspiration au dehors (3 – A kívülre vágyódás) megpróbálja a lehetetlent. Újító, vagy annak kikiáltott megközelítésében azonban mégis az a legszebb, hogy a barátság klasszikus szemléletét hozza vissza, amit a jelenünk társadalmi keretei és fogalmai között igyekszik elhelyezni. A kötetében a szerző a barátság fontosságára kívánja felhívni az olvasó figyelmét, egyben útmutatást kíván adni a másfajta életre irányuló utópisztikus törekvéshez, így a barátság mint életforma, a barátságok permanens fenntartásának lehetőségeihez.
A kötet üzenetének célbajutását sajnos nem könnyítik meg az olyan clickbait recenziók, mint amit az „Egy francia filozófus azt állítja, hogy aki gyereket vállal, nem lehet boldog” című írásába a Qubit pár hete e könyv kapcsán publikált.
Kimazsolázni egy érzékeny témát nem szép dolog, ami azonban szomorúbb, hogy ilyet nem állít sehol a szerző, hacsaknem a szülői szerepvállalás miatt elveszett barátságokra hozott példáját nem ekként értelmezzük.
Hosszan lehetne írni e címadások kontraproduktivitásáról, így most csak szemléltetem, hogy mekkora ostobaság lenne, ha az „Egy vérbajos költő szerint, a magyarok hülyék” címmel közölném le Ady Endre összes műveinek utolsó akadémiai kiadásáról szóló könyvajánlómat.
Az alábbiakban, a teljesség igénye nélkül, a kötet néhány számomra érdekes gondolatát röppentem a levegőbe és bízom abban, hogy felkeltem az olvasó érdeklődését Lagasnerie írásaira.
A barátság a megosztott én érzése
A kötet bevezető fejezetében Lagasnerie is a „barátság” nem kézzelfogható valóságára igyekszik rámutatni. Arra, hogy „a fogalom inkább üres jelzőként funkcionál, más kapcsolati viszonyok kiegészítője és helyettesítőjeként.”
Hibának tartja, hogy a barátságot elszigetelt kategóriaként fogjuk fel, amit egy tudományos nomenklatúrába igyekszünk felszegelni „valamiféle nemzetségként, amelyen belül több alfajt lehet megkülönböztetni” és rámutat ennek hátulütőjére is, mert így olyan kapcsolatok létezését is a barátság szintjére emelünk, amelyek csupán belső elhatárolásokból fakadnak az emberi kapcsolatok szövetében, tovább puhítva, hígítva a barátság fogalmát.
Lagasnerie szerint a fogalom körüli zűrzavar okát a társadalmunkban intézményesült kapcsolati formákban kell keresnünk, amiről alább lesz még szó, valamint a nyelvünkben, ami „nem érdekelt abban, hogy státuszt (és ezáltal elismerést) adjon a nem intézményesített kapcsolati formáknak”, így a barátságot jelentéktelen mellékszálként kezeli, gyűjtőszóvá silányítva azt. „Különböző szavak vannak anyám testvérének fiára és apám első unokatestvérének fiára, de nincs két különböző szó egy olyan valakire, akivel minden nap beszélek, és egy olyan valakire, akivel havonta egyszer vacsorázom” – írja hasonlatában a szerző.
Lagasnerie napjaink barátságainak funkcionális jellegével folytatja eszmefuttatását, ami összecseng a XX. századi gondolkodók nézeteivel, így többek között a fentebb idézett Lewis elmélkedésével is. Graham Allan a barátság szociológiájának egyik alapművében már világosan megfogalmazta azt, amit Lagasnerie is vall, kirántva a funkcionalizmus jelentőségét a fogalom értelmezése alól: „a társadalmainkban a barátság sajátossága, hogy nem kell azt indokolni. Az okok, amelyek miatt barátságok köttetnek, elkerülnek minket, és ezek megértése sem szükséges e kapcsolatok kibontakozásához.” Egyetért Giorgio Agamben álláspontjával is, miszerint „hiba a baráti kapcsolatot az interszubjektivitás fogalmaiba (két embert egyesítő kötelékként) értelmeznünk”. A barát ugyanis nemcsak felek közötti kölcsönhatás, hanem elsősorban egy én-tapasztalás: „a megosztott én érzése, ami összefonja a személyeket és akik ezáltal osztoznak ezen az létérzésen, így a barátok e megosztás két pólusát képezik.” A létezés érzése mindig megosztott, a barátság pedig pontosan ezt a megosztást definiálja Lagasnerie szerint, aki ezzel a barátság fogalmának definiálatlanságát úgy oldja fel, hogy magát a fogalmat teszi alapfogalommá és az azt leíró fogalmakban igyekszik rendet teremteni.
A barátság mint kultúra és mint életmód
Az életünkben olyan természetes-, biológiai- és társadalmi szükségszerűségeknek engedelmeskedünk, amelyek felett látszólag nincs hatalmunk. Meglévő társadalmi keretek közé születünk. Élő, szerető szubjektumokként, intézményesített formák között nevelkedünk.
Ha az vagyok, amivé a társadalom tett, akkor ki is vagyok én valójában?
Lagasnerie szerint amíg nem képezi tudatos reflexiónk tárgyát az életmódunk, a kapcsolatainkat befolyásoló döntéseink is az intézményi keretek feltételeinek engedelmeskednek, a barátság azonban egészen más dolog, az kilóg a sorból, nem illeszkedik bele a keretek közé, kitartani mellette pedig lázadás. „Mi lenne, ha a barátság mint kultúra lenne az egyik gyakorlati válasz a más életmód választásának lehetőségére? Mi lenne, ha a barátság lenne az önmegvalósítás, a másként élés és bizonyos értelemben a társadalomból való kitörés eszköze?” – teszi fel a kérdést Lagasnerie.
„Míg a családi és házastársi kötelékek, sőt a legtöbb gyenge kötelék, amelyet életünk során fenntartunk, részei az őket fenntartó társadalmi berendezkedéseknek (élettársi viszony, házasság, szakmai kapcsolatok, szomszédok stb.), viszonylagos stabilitással rendelkeznek, addig a tiszta baráti kötelékek bizonytalanok.” Az intézményesült kapcsolati formák akkor is fenntartanak kapcsolatokat, ha azzal nem foglalkozunk, egy házasság, akkor is házasság ha valamelyik fél ez elhanyagolja, ugyanez közel sem mondható el a barátságról.
„A barátságok csak önmagukban léteznek, és csak akkor, ha naponta újjáépülnek. A barátság olyan tisztán egzisztenciális életforma, amely azokra a gyakorlatokra redukálódik, amelyek nap mint nap létrehozzák és újrateremtik őket. A baráttal való mindennapi törődés nélkül a barátság eltűnik. A barátság szociológiai és egyéni nézőpontból is felveti a kérdést, hogy milyen feltételek mellett tartható az fenn, és hogyan lehet intézményes, illetve rituálisan intézményesített keretek között, modell nélkül hosszú távon fenntartani.” Lagasnerie szerint ehhez a barátság kultúrává, életmóddá tételére van szükség, ami etikát és a szereplők a térhez és az időhöz való viszonyának átalakítását igényli.
Az egyén autonómiája
A jelenlegi társadalmi berendezkedésünk mintázatai, valamint az intézményi keretek, amelyek társadalom- és családpolitikán keresztül érvényesülnek, a hagyományos családmodellt részesítik előnyben, aminek sok hátulütője van.
Lagasnerie Wilhelm Reich A szexuális forradalom című könyvéből idéz. Reich a családot a konzervativizmus ideológiai légkörének fő inkubátoraként definiálta, amit Lagasnerie „a tekintélyelvű családra” pontosít. Ezekben a családokban az engedelmességhez, az erő elismeréséhez, a szófogadáshoz való viszonyt sulykolják a gyermekekbe, és akik így nevelkednek, nagyrészt „alkalmatlanná teszik a demokratikus életre”.
Lagasnerie szerint
a jelenlegi családpolitika a magánélet felé orientálja az embereket a társadalmi részvétel helyett, így engedelmes, politikailag inaktív polgárokat nevel, akik felett könnyebb autoritást gyakorolni, maguk is elfogadóbbak az autoritással szemben, sőt: hajlamosabbak lehetnek autoriter attitűdök felvételére.
Kitér Pierre Bourdieu autonómiával kapcsolatos gondolataira és megállapítja, hogy „a szerelemben és a barátságban van valami anarchizmus, mert ezek a kapcsolatok emberi lét nyomorúságából úgy menekítenek ki, hogy közben az intézményes alávetettség minden formájától is megszabadítanak. A szerelmi élet és a baráti élet tehát, a szimbolikus hatalomért folytatott küzdelem felfüggesztésén alapul.”
Lagasnerie szerint az esetlegesség, az önkény és az abszurditás elöli menekülés járható útja a barátság, majd hozzáteszi azt, amit mindenkinek a szívébe kellene zárnia:
„ez nemcsak abból áll, hogy létünk igazolását címekben, funkciókban, kitüntetésekben, társadalmi identitásokban keressük, és nem abból, hogy az intézményekre, és különösen az államra támaszkodva garantáljuk identitásunkat és hasznosságunkat, hanem abból is, hogy tudatosan megszabadulunk az elismerés elidegenítő dialektikájától, attól a hatalomtól, amelyet az intézmények és a hivatalos rendszerek „megszentesülve” gyakorolnak a tudatunkra, így megmenekülhetünk a jelentéktelenségtől azáltal, hogy megtagadjuk az üres fikciókba vetett hitünket, és fordítva, hogy saját alapokat, saját logikát, saját észlelési kritériumokat adunk magunknak.”
A kötetben rengeteg példát olvashatunk, a szerző saját életéből is, ám Lagasnerie hangsúlyozza, hogy az életét eszében sincs modellként beállítani, vagy azt az abszurd elképzelést zászlójára tűzni, hogy az képviselné a „jó életet”. Ő csak abban a szerencsés helyzetben érzi magát, hogy elég autonomitással bír ahhoz, hogy mindezt kívülről láthassa.
Geoffroy de Lagasnerie
1981-ben született, francia filozófus és szociológus.
Számos társadalom- és politikai filozófiai könyv, cikk és előadás szerzője. Elsősorban ismeretelméleti és a kritikai elméleti, valamint a kultúra és a szellemi élet szociológiájában írt munkái miatt vált ismertté.
11 könyve jelent meg, amelyek többsége a szupresszív hatalmi rendszereket próbálják tárgyukká tenni, és atipikus utat kínálnak e hatalmi rendszerekkel szemben vagy azokat megkerülve.
A Logique de la création (Az alkotás logikája) című könyvémben Foucault, Bourdieu, Deleuze és Derrida intellektuális útkereséseit használta fel az akadémiai rendszer kritikájához. A L’Art de la révolte (A lázadás művészete) című könyvében Snowden, Assange és Manning akcióit vizsgálta annak megértésére, hogy a jelenlegi jogrendszereink hogyan korlátozák gondolkodásunkat a politikáról és a tiltakozás módjáról. További részletek…
A Qubit válasza az írásra
Megszól(ítot)tak minket! A DRÓT oldalán Jánosi-Mózes Tibor felrótta rovatunknak, hogy félreértettük, sőt félrevezetően mutattuk be Geoffroy de Lagasnerie könyvét „Egy francia filozófus azt állítja, hogy aki gyereket vállal, nem lehet boldog” című cikkünkben (link az első kommentben!). Kritikájának lényege, hogy összekevertük a szülőség társadalmi szerepét a szülővé válás biológiai tényével. Jánosi-Mózes szerint de Lagasnerie a klasszikus szülői szerep és nem a gyerekvállalás biológiai folyamata ellen érvel. Míg a klasszikus szülői szerep ellehetetleníti a közösségben való részvételt és ezáltal engedelmes alattvalókká nevel, a gyereknevelés Jánosi-Mózes Tibor értelmezésében de Lagasnerie szerint olyan emancipatorikus kontextusokban is lehetséges, amelyek nem vágnak el a nyilvános térben való létezéstől. Ezzel szemben szerzőnk, Oliver Istvan Toth megjegyzi, hogy de Lagasnerie a szivárványcsaládokat és a nem heteroszexuális párok gyereknevelését a heteroszexuális családokkal együtt tárgyalja: így nehezen látszik, pontosan milyen emancipatorikus modellekre gondolhat Jánosi-Mózes. Nota bene, de Lagasnerie a saját maga döntését, hogy két másik homoszexuális férfivel együtt ne neveljen gyereket, a családos életforma fojtogató karmaiból való megmenekülésként írja le, holott feltételezhető, hogy ha de Lagasnerie szerint lennének a gyerekvállalásnak emancipatorikus gyakorlatai, akkor ő maga képes lenne azokat kialakítani. Továbbá de Lagasnerie a gyerekvállalást egy olyan pszichológiai átalakulásként vagy fordulatként írja le, amely az ember identitását és értékeit teljesen átalakítja, így a relacionalitás és barátság értékeitől a szülő _visszavonhatatlanul_ elvágja magát. Amennyiben csak a társadalmi szerepet kritizálná de Lagasnerie, nehezen látható, miért lenne az átalakulás visszavonhatatlan, hiszen a társadalmi szerepek – szemben a „természeti meghatározottságokkal“, ha vannak ilyenek – azok, amelyek a politikai változás terét alkotják. De Lagasnerie nem amellett érvel, hogy például az állami ellátórendszer kiépítésével vagy közösségi önszerveződő gyerekfelügyeleti gyakorlatok kialakításával lehetővé kellene tenni, hogy a szülők képesek legyenek éjszakába nyúló közösségi eseményeken részt venni, hanem azt állítja, hogy a szülővé válás egy materiális változás, amely összeegyeztethetetlen a baráti életformával (kb. ahogyan a látás képességének elvesztése összeegyeztethetetlen a sportlövői karrierrel). Végül Tóth Olivér István megjegyzi, hogy de Lagasnerie érve még Jánosi-Mózes olvasata szerint is arra épül, hogy a hagyományos szülői szerep azért problematikus, mert a szülőket a magántérbe száműzi és ezáltal elvágja a politikai cselekvés lehetőségétől. A nyilvános tér mint a (maszkulin) értékteremtés politikailag releváns helyének Hannah Arendt-i szembeállítása a magántér (feminin) gondoskodó és politikailag semleges helyével azonban Tóth Olivér István szerint nem az a keret, amelyben előremutató filozófiai vagy politikai állítások megfogalmazhatók, sokkal fontosabb lenne a gondoskodás, valamint a romantikus és baráti intimitás politikai jelentőségét megragadni. Itt tehát túllépünk az értelmezési kérdéseken egy olyan ponthoz, ahol érdemes vitába szállni mind a francia filozófussal, mind a Drót szerzőjével. Adriana Cavarero szavaival élve fontos lenne elismerni, hogy a politikai tettek elsősorban nem azok, amelyekről a hírek beszámolnak, hanem a mindennapok apró gesztusainak hősiességei. Egy Bell Hooks által idézett szemléletes példával élve: amikor Frederick Douglass édesanyját egy 20km-re lévő ültetvénybe adták el rabszolgának, ő az egész napos munka után mégis gyalog megtette az utat, majd hajnalban a munka előtt vissza, tudva, hogy ha hajnalhasadtával nincsen az ültetvényen, gyakorlatilag a biztos halált jelentő megkorbácsolás vár rá, hogy így éjszakánként pár órát az egy-két éves gyereke mellett aludhasson. Ebben a gesztusban legalább annyi politikai ellenállás fejeződik ki, mint a politikusok és publicisták abolicionista beszédeiben és szövegeiben.
