Ha igaz, hogy egy gyermek hét esztendős koráig a környezetében tapasztalt társadalmi attitűdök javát magáévá teszi, amelyek aztán egész életét meghatározzák, akkor én is elmondhatom, hogy bár csak tíz éves koromig éltem a Ceaușescu-rezsimben, a lényeg a bőröm alá ivódott.
A felnőttek suttogásai, a titkolózások olyan nevetséges dolgokról, mint az étel, az ital, vagy az otthoni tévé- és a rádiókészülék, no és a ki nem mondott gondolatok, amit ki-ki a maga képességei szerint különös gesztusokkal fejezett ki.
Emlékszem a fejadag bonok-ra, amivel a heti kenyérporciókat lehetett beosztani. A végtelen sorokra a boltok előtt, ha jött valami és amiről elképzelésem sem volt még, hogy miféle csoda lehet, pedig csak narancsról, vagy épp csokiról lehetett szó. Apám mindig szerzett pár narancsot decemberben, ez volt számunkra a karácsony és belegondolva, mennyire szerettem…
Emlékszem anyám szomorú képére is a sikertelen vásárlásait követően, mert általában esélye sem volt, még pult alól se – ahogy fogalmazott – hozzájutni valamihez. A sor végén állva a félutas hazafordulás volt az olimpiai váltószáma a többségnek. Ez volt a román fogyasztói társadalom: azt veszed, ami van és azt eszed, ami nincs…
Gyermekkorom emlékeinek egyike, két nagyon magas, ideges tekintetű kalapos bácsi villámlátogatása. Váratlanul toppantak az otthonunkba „rossz” dolgokat keresni és csak reméltem, hogy nem én, vagy valaki a családban ez a rossz, akit emiatt elvisznek, mert bizony megeshetett volna, például ha előkerül az erkélyre rejtett tévé.
Emlékszem apám örömére, hogy nem tépték le a tapétát az előszoba faláról, ami alatt a Kárpátok géniuszának beszédei és portréi voltak felkaparva a napi újságokból kivágva, tapéta-alapozásként. Apám talán így lázadt, gombásodás elleni nedvszívásra használta az agyrémet, pedig könnyen nedvszívóvá válhatott volna ő is, mi is és bárki akkoriban, ennél kisebb bűnért is.
Tamás Gáspár Miklós Kolozsvári esszék c. válogatásának lapozgatásakor ilyen és ehhez hasonló emlékek villantak fel bennem, még ha csak gyermekkori tükörcserepekként is. Olvasni a másik oldalt, azaz a felnőttek szemszögéből átérezni mindazt, amit én megúsztam a kanapén magam alá csinálva, már egészen más történet.
A köznapi magyar irodalmi diskurzust felületesen követem, ennek oka részben, hogy már régen elhagytam Erdélyt aztán Magyarországot is, és hiába kapaszkodom az otthonomba, a földrajzi távolság előbb-utóbb kognitív távolsággá nyúlik.
De ez sem mentség, mert TGM írásait anyaföldi életem során sem követtem, csak a néhanapján közharagot, vagy más úton viralitást kapott publikációi jutottak el hozzám. Ez a tematikus válogatás így nekem – és talán mindenkinek, aki hasonló cipőben jár – pótlás is. Pótlása valaminek, amiről tudnunk kell. Hogy miért? A válasz unalmas tautológia: mert tudnunk kell. Nincs mit magyarázni ezen, de ha kéne, akkor a fene egye meg.
TGM esszéi egy hűvös és homályos, szesz- és izzadságszagú világba röpítettek, elfelejtett emberek hétköznapjaiba és bár a sorok közül szembefolyó keserűség gond nélkül készült ránehezedni a gondolataimra, a múlt – még ha közeli is – feloldotta a bennem a beleélés mellékhatásával járó feszültséget, hiszen már vége az egésznek!
Vagy mégsem?
Oh, dehogy van vége és éppen ez adja a kötet keserűen friss esszenciáit.
A letűnt kor kóros tünetei ugyanis nem vesztek el, sőt újra feltűntek, más színben, más eszközökkel, de itt vannak és jönnek. A hatalom továbbra is férfigőggel somolyog, álfölényes reflexekkel igyekszik rendre utasítani mindannyiunkat. Paternális szimbólumok babonázó sziluettjében újra izmok és öklök feszülnek. A felelősség elkopni látszik és csak felelősök vannak, mindenki aki mást mond, máshogy beszél, aki mást és máshogy szeret, kár folytatni…
A méreg tünetei újra erények: a tudatlanság büszkeség, a közöny következetesség, az önzés elhivatottság, a gyűlölet hit. A megváltó hang, ítélkező üvöltés. A múlt úgy tűnik a jelen patológiája.
Tamás Gáspár Miklós: Kolozsvári esszék, Kijárat Kiadó, Kolozsvár, 2024.
