Silvia Federici: A boszorkányüldözésektől a nőgyilkosságokig
Szabó Eszter recenziója
Silvia Federici (1942–) esszégyűjteménye 2024 novemberében jelent meg magyarul a Mérce és a fordító, Piróth Attila által igazgatott Théâtre le Levain közös kiadásában. Federici 2004-es könyvéhez, a Caliban and the Witch-hez hasonlóan ez az esszégyűjtemény is a nők elleni erőszak, azon belül a boszorkányüldözés témáját taglalja, hangsúlyt fektetve kialakulásának okaira. A kötet világos történeti áttekintést nyújt a boszorkányüldözések megjelenésétől egészen a napjainkban zajló nőgyűlölő tevékenységekig. Federici esszéi, bár néhol repetitíven, közérthető logika mentén vázolják az eretnek- és zsidóüldözéshez hasonló intézményes üldözés célját, okait, és a mai napig fennmaradó hozadékait.
Federici alaptézise, hogy a boszorkányperek megjelenése összefügg a késő tizenötödik századi európai agrárkapitalizmus felemelkedésével az Angliában elkezdődő bekerítések (a közös földek elkerítése, és azon földművesek elűzése, akiknek a közös földek biztosították a megélhetést, más szóval földprivatizáció) által, melyek véget vetettek az addigi szokásjognak. Az így elterjedő pénzalapú kapcsolatok pedig más-más hatással voltak a nőkre és a férfiakra.
Silvia Federici: A boszorkányüldözésektől a nőgyilkosságokig c. könyv címlapja. Fordította: Piróth Attila
A köztudat „boszorkánya” egy idős, őrült, egyedül, a társadalmon kívül élő nő, titkok és ősi rítusok tudója, aki impotenciát és csecsemőhalált okoz átkaival. Federici fordításában ide tartoztak az özvegyasszonyok, akik férjük halála után egyedül rendelkeztek földjükkel, a bábák, akik a szülés és a női reprodukció titkainak tudói, az idősebbek, akik életük nagyrészét egy korábbi rendszerben élték le, és nehezebben tudtak vagy egyáltalán nem akartak alkalmazkodni az új, kapitalista világhoz, amely „felszámolta megélhetési eszközeiket és társadalmi hatalmuk alapjait”, vagy a gyermektelen, már nem nemzőképes, szegény nők, és ami a legfontosabb, „olyan nők, akik ellenálltak saját elszegényedésüknek és társadalmi kirekesztésüknek.”
Ezek a tulajdonságok olyan hatalmat képviseltek, amelyet a hatóságok nem tudtak ellenőrzésük alá vonni, így megszületett az ördöggel cimboráló lény meséje, egy olyan bélyeg, amellyel az eddig általánosnak, megtűrtnek tekintett viselkedésformákat „szégyenletessé és félelmetessé” tettek a társadalom és a nők szemében,
a nyilvános kivégzések és boszorkányperek által pedig nyomást gyakorolhattak rájuk, és kordában tarthatták őket, hogy tudják, mi vár rájuk, ha ellenszegülnek.
Erre bazírozva Federici továbbmegy, és máris érthetőbbé válik az első hallásra „meredek” kapitalizmus–nőgyűlölet párhuzama. A kapitalizmus megjelenése egy teljesen új termelési rendszert hívott életre, amely a tőkésosztályt két kihívás elé állította. A 16-17. században a földkisajátítások és az arany és ezüst okozta infláció által sok ember koldussá, föld nélküli munkássá vált, akik háztól házra jártak és ellenszenvüket bátran kifejezték, így készek voltak bármikor fellázadni uraik és az új rendszer ellen, ami egyértelműen potenciális veszélyforrást jelentett. Másrészről az „ipar”, mint a felhalmozás fő forrása nem tudott volna teret nyerni anélkül, hogy új típusú egyént és a termelőkapacitást növelő társadalmi fegyelmet hozott volna létre. Így a korakapitalista eszme lebontotta az egyének természethez, egymáshoz és testükhöz való kapcsolatát, mert az képes lett volna korlátozni a munkások kizsákmányolását.
„A régi uradalmi rendszer a beépített szegénysegélyezés révén sokat tett az özvegyek és idősek ellátásáért. Az özvegyet megillette elhunyt férje földhasználati jogának egy része, ez az adott uradalom szokásának megfelelően a földterület negyedétől annak egészéig terjedhetett. Amennyiben az özvegy nem volt képes a földet maga megművelni, lemondhatott róla egy fiatalabb családtag javára, saját ellátásának garantálásáért cserébe… A szegényeknek emellett különféle bevett helyi kiváltságai is voltak, kezdve a tartó legeltetésre bocsátása előtti három napos tallózás jogától… a templomban való alvás engedélyezéséig, ha nem volt más szállásuk.”
A boszorkányüldözések révén új erkölcsi és társadalmi szabályrendszer született meg.
Nemcsak a földeket, de a tudást, az emberi testet, a környezettel és a másikkal való kapcsolatot is bekerítették.
Minden hatalmi forrás, amely független az államtól és az egyháztól, az ördögtől való volt. Mivel a női reprodukción való uralom kizárólag a nőket illette, illetve a test a középkorban uralkodó mágikus felfogásának eltörlése is cél volt, meg kellett értetni az emberekkel, hogy ennek képviselete boszorkánytulajdonság, és a kialakuló tőkés társadalomban a nőknek a férfiak alá kell rendelniük magukat, ha nem akarnak boszorkány színében feltűnni. A keresztény aszkézis és szűziesség képviseletével ellentétben megszületett a kontrollált szexualitás, melyben a szex hitvesi kötelesség, és kizárólag reprodukcióra, az új munkaerő létrehozására és a férfi munkások „lecsillapítására” szolgálhatott. Ezzel ellentétben az intézményes ellenőrzés körén kívüli női szexualitás társadalmi veszélyt jelentett. Például a prostituáltak képesek voltak hatalmuk alá keríteni a férfiakat, pénzt „csaltak ki” tőlük, így
a szabad női szexualitást a férfiakra veszélyesnek festették le, és mindent megtettek, hogy a szex házasságon belül és a férfi ellenőrzése alatt maradjon.
„A társadalmi elfogadottság elnyeréséhez a nőknek ezen új modellnek kellett megfelelniük a kialakuló kapitalista társadalomban: nemiségtől mentesnek, engedelmesnek, alázatosnak kellett lenniük, akik beletörődtek a férfiak világának való alávetettségükbe, és természetesként fogadták el, hogy kizárólag a kapitalizmusban teljességgel leértékelt tevékenységet végezhetnek.”
A nők ellen irányuló erőszak, a nőgyűlölet, és hatalomgyakorlás egyik kevésbé evidens, azonban talán a legelfogadottabban jelenlévő formája a nyelv általi erőszak. Ide tartoznak az olyan, köznyelvbe integrált kifejezések, jelzők, amelyek a nőt mint alacsonyabb rendű lényt, a nőiséget pedig mint szitokszót tüntetnek fel. Ezek a kifejezések bizonyos esetekben direkt módon a férfiak ellen szólnak, azáltal, hogy indirekt módon a nőket becsmérlik: Úgy dobsz, mint egy lány. Sírsz? Mi vagy te, kislány? Ő gyorsabban megoldotta, pedig nő. Hagyod, hogy a feleséged megmondja, mit csinálj? Az ilyen kifejezések használata szinte láthatatlanul erősíti a korábban leírt, ma is jelenlévő férfi és nő közötti hierarchiát. Federici kötetének ötödik esszéjében a „gossip” (pletyka) szó tudatos átalakítása kapcsán beszél a nyelvi erőszakról. Az eredetileg nők közötti barátságot jelentő kifejezés „a nők társas szerveződését”, a nők által végzett kollektív munkák, és a nők szorosan összetartó közösségének lerombolása érdekében nyerte el mai, negatív konnotációját, amely a női szövetségek, kizárólag nők jelenlétét engedélyező események ellehetetlenítését tűzte ki célul. Jelentéstorzítása azt próbálta erősíteni, hogy ha a nők összeülnek, csupán csekélységekről tudnak csacsogni, és kizárólag önálló gondolkodást nem igénylő dialógust folytatnak. Ezzel a nő és nő közötti, addig szövetséges, bensőséges viszonyt is degradálták, és így az addig megszokott közösségeiktől izolálva inkább otthonaikba kényszerítették a nőket. Hasonló degradációs eszközként tünteti fel Federici a céhek színelőadásait, melyekben a nőgyűlölet a nők férjük hátán lovagló, őket ostorozó dominaként való bemutatásában kifejeződött. A „nadrágért folytatott csata” szatirikus ábrázolásai „a céhek azon törekvését szolgálták, hogy kizárólag férfiak számára fenntartott szervezetekké váljanak.”
A kötet utolsó esszéi világosan bizonyítják, hogy a nők elleni erőszak a későközépkori boszorkányüldözések befejezésével és a rabszolgatartás eltörlésével sem szűnt meg, sőt normalizálódott. Az 1920-30-as években a női promiszkuitást elmebetegségnek titulálták, ezért vagy elmegyógyintézetbe zárták a nőket, vagy sterilizálással „oldották meg a problémát.” Később pedig, az 1950-es években a lobotómia lett bevált gyakorlat a depressziótól szenvedő, „a – gondolkodást vélhetően nem igénylő – házimunka végzésére hivatott nők számára.” Az erőszak hallgatólagos lehetősége mindig is jelen volt a családban azáltal, hogy „a férfiak bérükön keresztül hatalmat kaptak a nők fizetetlen házimunkájának felügyeletére, a nők szolgákként való használatára és megbüntetésükre, ha ezt a munkát megtagadnák.” A családon belüli erőszak ezért sokáig nem számított bűncselekménynek.
Ma a boszorkány- és nőüldözések főleg Afrikában (Kongó, Tanzánia, Zambia, Dél-Afrika) és Indiában vannak jelen, utóbbiban például megnövekedett a hozománygyilkosságok száma, ahol férfiak a feleségük meggyilkolása után újraházasodnak, hogy újabb hozományhoz jussanak. Világos, hogy a nők elleni erőszakos cselekedetek, a boszorkányüldözések nem köthetők egy adott történelmi időszakhoz, és folytatódnak addig, amíg egy adott társadalomban vannak kiközösíthető vagy dehumanizálható egyének.
A kötetet a 16 Akciónap A Nők Elleni Erőszak Ellen keretén belül mutatták be 2024. december 3-án. A lídben használt kép Szabó Eszter rajza.
Szerző: Silvia Federici
Cím: A boszorkányüldözésektől a nőgyilkosságokig
Fordító: Piróth Attila
Lektor: Klopfer Judit
Borító, tördelés: Dányádi Sára
Oldalszám: 144
Méret: 11,7 x 18 cm, ragasztott, kartonált
ISBN: 978-615-82472-1-4
Ár: 3000 forint
Megjelenés: 2024. november 22.
Kiadó: Théâtre le Levain (Kovász Színház) és Mérce
