Díaz Burgos rövid életrajza
Juan Manuel Díaz Burgos 1951-ben született Cartagenában. Ipari tanítóként kezdte pályafutását, majd műszaki tanárként folytatta a Cartagenai Politechnikai Intézetben, ahol gyermekkori érdeklődésének is időt szentelhetett és autodidakta módon képezte magát a fotográfiából.
Az önképzés és a jó témaválasztása gyümölcsözőnek bizonyult. 1979-ben már fotózást tanított a Universidad Popular de Cartagenában, ahol több mint 30 termékeny esztendő alatt kimagasló fotográfiai karriert futott be. 2001-től 2007-ig a Murcia Régió Fotográfia-történeti Központjának (Centro Histórico Fotográfico de la Región de Murcia – CEHIFORM) alapításában és elindításában tevékenykedett.
A művész erősen kötődik Latin-Amerikához, beutazta Perut, Jamaikát, Mexikót, Costa Ricát, Panamát, Kubát és a Dominikai Köztársaságot. Az utóbbi két ország kulcsfontosságú helyszínek voltak Díaz Burgos életében, ahol több realizmussal és érzelmekkel teli sorozatával, szokatlan intenzitással tárta fel az egyszerű emberekben lakozó erőt.
Munkái Franciaországban, Argentínában, az Egyesült Államokban, Japánban, Kubában, Németországban és a Dominikai Köztársaságban is ki lettek állítva, fényképei máig olyan galériákban tekinthetők meg, mint a chicagói Museum of Contemporary Art és a madridi La Casa de América.
Riportok és valami annál is több
A fotográfia egyszerre jelenti a tény felismerését és a vizuálisan érzékelt formák szigorú szervezését, amelyek kifejezik azt. (Henri Cartier-Bresson, a Döntő pillanat)
Ramón Luis Valcárcel Siso, az Európai Parlament alelnöke Díaz Burgos Deseo című kötetében írt előszavában hangsúlyozza Bresson fenti gondolatát, mert az tökéletesen illik cartagenai honfitársa munkáira is.
Burgos munkáiban a fotográfia nyugati történetének dokumentumfotós örökségét sűríti össze és hasznosítja újra. Képeinek alaptémája a „kisbetűs” élet. Fotóin olyan emberek élete elevenedik meg, akik soha nem jelennek meg a „nagybetűs” történelemben, e sorsok ugyanakkor csodálatosan reprezentálják a miliő nagyságát és méltóságát, amit Burgos a fotóin csodálatosan megörökít.
A kompozícióin felszínesen, szinte hanyagul bánik a helyszínek egzotikumával, ami sokkal szabaddá és érzékibbé teszik fotóit.
A XX. században a karibi-térségbe utazó fotográfusok témáiban gyakran mesterkélt szellemiség kacsintott vissza, amelyek a társadalmat súlytó nehézségeket, vagy az egyént súlytó kirekesztettséget és nyomort hangsúlyozták, így igyekeztek a művészek fotóikkal a társadalmi igazságtalanságok felett is ítélkezni.
A század közepén alkotó latin-amerikai dokumentumfotósok arra törekedtek, hogy képeikkel legitimálják José Martí, kubai költő, író és szabadságharcos által mitologizált latin politikai berendezkedést.
Ez a tematizálás, bár sok híres sorozatot eredményezett, beskatulyázta a latin országok láthatóságát. A fotógráfusok törekvései képeikkel, eltorzították az országokról alkotott képünket is.
A torzulás érhető tetten a XX. század hősi Latin-amerikai, elsősorban pedig a kubai portré-, riport- és szociofotókban, amelyek ideaként élnek bennünk, a forradalom és prosperitás fogalmaiba ágyazva.
Burgos nem követte ezeket az elveket, mellőzte a korra jellemző „felszabadító fotográfia” módszereit, amelyek ugyan magasabb erkölcsi státusszal és nagyobb sikerrel kecsegtettek, mégis pont a lényeg hiányzott belőlük: a valóság.
Burgos „elveket elvető elve” nem vett el semmit a munkája végeredményből, mi több épp a moralizálás hiánya, a közlendő érdeknélkülisége, a tiszta emberi kapcsolatok megjelenése emeli képeit kortársai fölé és teszik kortalanná azokat.
Hogy a kísérlete sikerült-e, döntse el a néző.
„Ha láttam egy vonzó nőt, mindent megtettem, hogy lefényképezzem. Nem tudom, hogy a fényképeken szereplő összes nő szép-e, de azt tudom, hogy a nők szépek a fényképeken”.
Garry Winogrand
Fotó: Díaz Burgos
A kisbetűs élet nagybetűkkel írva
Burgos több évnyi kubai munkája eredményeként született sorozataiban olyan pillanatképeket örökített meg és tárt elénk, amelyek a vágyakozást és a szerelemet ragadják meg és teszik azt szinte tapinthatóvá.
Képei a latin szigetvilág lakóinak mindennapjait tárják elénk. Nincs távoli megfigyelés, a művész maga is jelen van a pillanatokban.
Az emberek a művészt hol befogadják, hol elutasítják, jelenléte akarva és akaratlanul is az elkapott pillanatokba keveredik, a nézők pedig az ő személyén keresztül sodródnak bele ezekbe a pillanatokba.
Díaz Burgos a karibi promiszkuitást szemérmetlenül ragadja meg és eszében sincs e térséggel kapcsolatban már bennünk élő szexuális sztereotípiákon változtatni. Ennek oka, hogy nincs mit és nincs is min változtatnia.
Az intim pillanatok szereplőinek kacér szeméből szinte visszakacsint a nézettség öröme, ami különös kölcsönhatást vált ki a jelen távoli időréséből akaratlanul is „kukkolóvá vált néző” és a múlt nézettje között, aki mintha tudná, hogy éppen most is nézik…
Burgos „ellopott” pillanataival kapcsolatban Ramón Luis Valcélcer igen találóan fogalmaz, amikor a fotóst, a nézőt és a fotókon szereplők között feszülő erkölcsi patthelyzetet úgy oldja fel, hogy Henri Cartier-Bresson filozófiáját Burgosra is kiterjeszti: „Tolvaj vagyok, aki ad.”
De miért is pironkodunk, miért kell egyáltalán magyarázkodnunk a képek miatt, amelyeken csupán a tiszta érzelmek természetes bemutatását láthatjuk?
A válasz társadalmunk képmutatásában keresendő:
az érzékiség megörökítése, vagy játékos ábrázolása máig a puritán kettős mérce kereszttüzében van. Az érzelmi problémák témáinak ábrázolása, sokszor bizarr részleteik ellenére is elfogadottabb, mint a teljesen tiszta érzelmek ábrázolása.
„Ha egy magas rangú brit politikust találnak meg holtan az otthonában, aki harisnyakötőbe és női fehérneműbe öltözve, fején műanyag zacskóval fulladt meg, annak dokumentálása még mindig nagyobb elfogadottságnak örvend, mint a hétköznapi csábítás, amely cinkos pillantásokból táplálkozva, ízléstelenségnek, vagy a „műveletlen” kultúrákra jellemző „egzotikus” magatartásnak címkézünk.” – írja Ramón Luis kifejező hasonlatában.
A politikus nem árulja el, hogy ki is pontosan a brit kollégája, de nekünk sem kell messzire mennünk hasonlatokért: míg egy meleg orgiáról az ereszcsatornán droggal menekülő politikus is elfogadottabb téma és a közbeszéd része lehet, addig két lány, vagy fiú közötti érzelmi vonzalom, akár csak érintőleges ábrázolása is elegendő arra, hogy befoliázva landoljon egy eldugott könyvespolcra.
Ráktérítő
Díaz Burgos húsz esztendőn át járta Kubát, a Dominikai Köztársaságot és Haitit. Több ezer képen örökítette meg a trópusi szigetországok lakóinak riuáléit és hétköznapjait.
A Rák-térítő (Trópico de Cáncer) címmel publikált sorozatában a korábbi szokásait felrúgva megpróbált teljesen eltávolodni a munkája legfontosabb elemétől, a személytől, hogy azt egy másik nézőpontból értelmezhesse.
Dél-Amerika
Diaz Burgos karrierjében és magánéletében is meghatározóak voltak Dél-amerikai utazásai. A FEPFI (Spanyol Fotográfiai és Képalkotó Szakemberek Szövetsége) weboldalán megjelent, vele készült interjúban mesél arról, hogy Juan M. Castro Prietóval Cuzcóba (Peru) azzal a céllal utazott, hogy a latin-amerikai fotográfia nagy mesterének, Martín Chambinak a munkásságát kövessék végig és fotózzák újra.
A nyugtalanság és a feszültség mindig állandó a fényképezésben, amelynek ésszel és szívvel való keveredése adja egy fotográfiai projekt alapjait – meséli Burgos a kalandos utazással kapcsolatban.
A képek pedig pontosan erről árulkodnak. Burgos „hanyagsága” a kompozícióiban a „vájtszemű” megfigyelőknek e munkáiban is feltühet. Burgos meglátása szerint azonban nemcsak technika és esztétika a lényeg egy fotón, mert vannak más, sokkal fontosabb értékek mint ez a két fogalom. A gondolatait pedig magam részéről igazolja, hogy hibátlannak tartom a válogatását.
Juan Manuel Díaz Burgos „Dios Iberoamericano” című 2017 és 2018 közötti kiállításának összefoglaló videója. A kiállításon 50 fotó mutatta be Spanyolország és Latin-Amerika vallási szertartásait, elsősorban a különbségekre összpontosítva.
További izgalmas képek a kiállításról és a kiállított képekről itt tekinthetők meg.
Spanyolország, kultusz és a partjai innen-onnan nézve
A latin fotósokról készülő sorozatomban már szó esett Cristóbal Hara munkásságáról, aki a spanyol hétköznapokat a maga hátborzongató valóságában dokumentálta. Egy spanyol fotós nehezen kerülheti ki a „saját félszigete” realitását. Burgos sem kerülhette ki és szerencsére szándékában sem volt a menekülés.
Innen nézve: tengernek és óceánnak háttal
Burgos saját maga mesél arról, hogy a tengertől és az óceántól egész életében írtózott, ám a part egy egészen más hely. A part ugyanis otthona mindannak, amit szeret.
Egy különös tér, ami – hangozzék bármilyen különösnek – a spanyol történelem legmeghatározóbb geográfiai egysége. A spanyol partok civilizációs ütközőzónák voltak, és az aranykor megágyazói. De nem is kell messzire visszatekintenünk: a spanyol tengerpartok bomlasztották le a frankói diktatúrát az odaigyekvő turisták által akaratlanul is magukkal hurcolt szebb világról szóló – bomlasztó – eszméikkel, a hullámok pedig megállíthatatlannak bizonyultak…
Burgos a Cadíz városa melletti Rotában örökítette meg a nyolcvanas évek tengerparti életét, ami már a felszabadult új spanyol világot tárja elénk, nyomokban egy letűnőben lévő világ maradványaival.
Burgos saját szórakoztatása céljából kezdett a parton fotózni és az ekkor született képekről még nem tudhatta, hogy a „Part történelme” címmel az egyik legautentikusabb spanyol kordokumentumot készíti el.
Cadíz és környéke önmagában is egy csoda. A cadízi spanyol annyira eltér az irodalmi spanyoltól, hogy szinte önálló nyelvként tartják számon, ami rámutat a város történelmi sajátosságaira. Az itt lévő partokon és lagúnákon Napóleon seregei is elakadtak, többek között a helyiek által kifejlesztett partizán harci taktikáknak köszönhetően, ami később az egész világon elterjedt és hatásos módszernek bizonyult a nagyobb hatalmakkal szembeni ellenálláshoz. Arturo Pérez-Reverte Cadíz ostroma című történelmi regénye ezekbe az időkbe repíti vissza az olvasót, ami nagy szerencsére Varju Kata kiváló fordításban, pár éve már magyarul is olvasható.
Onnan nézve: tengernek és óceánnak előre
Burgos a kilencvenes évek elején a spanyol hajógyárak életének megörökítésére tett kísérletet, amelynek helyszíne az ipar által a gyönyörű tengerpartokból kiharapott szeglete volt. Az ekkor készült képeiből a termelés és produktivitás kontextusát kiragadva, Egy hajó születése címmel publikálta albumát.
A képek a hajógyári munkások komor ipari környezetét tárják elénk, ami egy jól ismert téma a dokumentarista fotózás történetében. A tengeri hatalmak fotográfusai a dokkok munkásainak életét behatóan vizsgálták, Burgos így semmi újat nem alkotott, ám éppen ez a sorozat pikantériája. A képekből áradó századeleji élmény ugyanis a nagyon közeli múlt valósága. A képek megszületése után alig két esztendővel lépett Spanyolország, 1995. március 26-án az Európai Unióba.
Amonnan nézve: tengerparttól távolabb
Juan Manuel Díaz Burgos fontosabb fotóesszéi
