A latin fotósokról szóló sorozatom első két részében bemutatott művészek a fotográfiát a belső én feltárásának egyik eszközeként elevenítették fel. Manuel Álvarez Bravo és tanítványa Graciela Iturbide, a Mexikói fotóművészet nagy alakjaiként vonultak be a művészet történelmébe, de mi volt a helyzet, illetve mi is történt nagyjából akkoriban a „latin anyaországban”, Spanyolországban?
A jelen és több következő fejezetben a spanyol fotográfia történetét igyekszem feltárni, és reményeim szerint minden fotószerető olvasó előtt szemléltetni tudom, hogy a távolság Latin-Amerika és Spanyolország között nagyobb, mint az Atlanti-óceán.
A sorozatom harmadik fejezetében, ami egyben a spanyol fotósokról szóló minisorozat első része, Cristóbal Hara munkásságát mutatom be.
Cristóbal Hara rövid életrajza
Cristóbal Hara 1946-ban született Madridban. Apja jómódú családból származott, amely nemzedékek óta az egykori spanyol gyarmaton, a spanyol-amerikai háborút követően, amerikai fennhatóságú területté, később pedig önállóvá vált, Fülöp-szigeteken élt. Anyja német származású volt, aki néhány hónappal Hara születése után meghalt. Apja ezt követően egy amerikai nőt vett feleségül.
Hara egész gyermekkorát hol a Fülöp-szigeteken, hol Németországban, hol az Egyesült Államokban és Spanyolországban töltötte. Középiskolai évei után jogot és vállalatirányítást tanult Madridban, Hamburgban és Münchenben. A tanulmányai befejeztével döntött úgy, ahogy sok fotós karrier is kezdődik, hogy inkább fotográfus lesz.
1972-ben Londonba költözött, ahol a John Hillelsonnak, ezzel párhuzamosan pedig a párizsi Viva ügynökségeknek kezdett dolgozni. Munkáit először a londoni Victoria & Albert Múzeum által szervezett „Három fotográfus” című kiállításon mutatta be.
1980-ban Spanyolországba költözött, ahol a madridi Cover ügynökségnek kezdett dolgozni.
Fotói a Camera, a Creative Camera, a DU, az Aperture, a Photovision és az European Photography, valamint az El País, La Vanguardia és El Semanal magazinokban is megjelentek.
Munkái az amszterdami Stedelijk Múzeum, a chicagói The Art Institute of Chicago, a madridi Museo Reina Sofía és a londoni Victoria & Albert galériáiban is megtekinthetők.
Fekete-fehérből a színesbe
Hara 1985-ig kizárólag fekete-fehérben, azt követően azonban már csak színesben dolgozott. A váltást Hara revelációként élte meg, ami kiszabadította őt a „művészi mozdulatlanságból”.
Ismertségre azonban már a fekete-fehér képeivel szert tett, így az alábbiakban velük ismerkedünk meg közelebbről.
Cuatro cosas de España (Négy dolog Spanyolországról)
Hara fekete-fehér korszakának talán legismertebb képeivel a „Négy dolog Spanyolországról” című sorozatában találkozhatunk. Én magam is ezzel a galériával találkozva ismerkedtem meg a fotós munkásságával.
De mégis mi lehet az a négy dolog?
Ehhez Juan García Hortelano, Hara kötetében úgy fogalmaz, hogy előbb a cím iróniáját kell megértenünk.
Ha ugyanis Spanyolországról van szó, csak az járhat az igazság útján, aki négy dolgot mond róla.
A négy dolog 55 valóságtól elszakított képet tartalmaz, amelyek inkább tűnek alkalmi felvételeknek, mint spontánnak és Hara ravaszságáról többet árulnak el, mint a reflexiói hitelességéről.
Hara az a fotós, aki a technikai kvalitásait az elképzelések és ízlések mögé rendeli. Ezt a néző is megérzi a képeire tekintve, amelyek a múlandó tanulságtételükön túl, szinte irritálják a szemet.
A gyűjtemény e négy fejezetében Hara hátborzongatóan igaznak tűnő, nyugtalanító karaktereket mutat be. Nincsenek pózoló modellek és nincs az elkapott mozdulatokban, gesztusokban nyoma sem az önelégültségnek. Spanyolország hétköznapjainak azt az időszakát örökítette meg, amit már mindenki feledni szeretne az országban, de a történelem ezt mégsem engedi, Hara fotói pedig végkép ellehetetlenítik a feledést.
Első dolog: katonák
Hara a Franco-éra hadseregét bemutató sorozatában bámulatos őszinteséggel ragadta meg a kor és a rendszer diszharmóniáját, a katonák tekintetének ürességén, az érzékiség nélküli vágyaikon, valamint a félelem és a makacsság arcvonásainak részletgazdagságán keresztül.
A képek történelmi folytonossága tapintható, mintha a korábbi évszázadok pompás győzelmeket szerző és dicstelen vereségek szenvedő spanyol zsoldosok elevenednének fel bennük.
A fel-felbukkanó nevető figurák inkább keltenek szánalmat a nézőben: a mosoly mögött a szégyen és a megaláztatás a maga nyers valóságában tárulkozik elénk.
Hara így mesél a katonákról: készült sorozatáról:
…a diktatúra alatti spanyol katonákról készített munkám egy játékhadseregre emlékeztetnek… […] Akik kívülről érkeztek, ezt nem látják: ők a hadsereget látják, ami katonásdit játszik: fegyelmezetten, fegyverrel… Amit én fotóztam, az egy csapat szerencsétlen ember volt, akiket odaküldtek, és akiknek szörnyű dolguk volt.
Második dolog: gyerekek
Hara gyermekekről készült fotói talán a négy dolog legérzékletesebb darabjait képezik. A téma iránt szinte elvárt naiv gyengédség helyett itt is a fotográfus tűhegyes és már-már megalázóan nyers látásmódja köszön vissza.
A gyermekek tekintetében, a katonákkal és a felnőttekkel ellentétben, nem az üresség, hanem a szomorúsággal keveredő csodálkozás elevenedik fel.
Hara megragadta képein a nagy igazságot: azt hogy a gyermekek még látnak és küzdenek a látásért. Látják mindazt, amiből ugyan semmi sem az övék, a sikátorokkal és nyílt terekkel határolt világ azonban mégis az ő játszóterük. A csillogó szemű gyermekek tekintetéből kiolvasható, hogy nem tudják, nem is tudhatják és ami talán a legszomorúbb, jobb ha nem is tudják, hogy életük legboldogabb és leggazdagabb napjait élik.
A gyermekek részt vesznek az idősebbek életében, olykor naivan utánozva kegyetlenségüket, és nyomorúságuk is kevés ahhoz, hogy ráébredjenek halandóságukra. Hara képein így válnak a gyermekek a feledni kívánt korcs világ halhatatlan szereplőivé, akik létezésükkel adnak reményt ott ahol a valóság ilyet nem kínálhat.
Harmadik dolog: utca
A spanyol diktatúra ideje az ország elszigetelődésének időszaka is volt. Az elszigetelődött társadalom Timothy Snyder találó megfogalmazásában az örökkévalóságban él, ahova az újdonság csak kívülről érkezhet. A diktatúra bukását is kívülről érkezett impulzusok mozdították elő, a változást ma modernizációként határozzuk meg és könnyen elfeledkezünk a folyamat mögött megbúvó nem várt következményekről.
A vidékről a városba irányuló migrációval a spanyolok hátrahagyták kultúrájukat, hagyományaikat, életmódjukat, viselkedésüket… Az új városokba, új személyiséget, új kultúrát kellett kitalálniuk…
Azelőtt a nőket Máriának, Carmennek hívták… Aztán jöttek a Deborah-k és Jessicák. Modernnek és korszerűnek lenni azt jelentette, hogy minden korábbi kultúrát hátrahagyni – meséli Hara.
Ezekben az években, az „örökkévalóságból elmúló” Spanyolországot, különösen a pedig a spanyol társadalomat, így az embereket megörökíteni tabunak számított. Ez nem azt jelentette, hogy tilos volt fotózni, hanem azt, hogy fotósként ilyen témákkal nem kereshetted meg a kenyeredet. Ezzel párhuzamosan Mexikóban, és szinte a világon mindenütt komoly atropológiai és néprajzkutatások alapját biztosította a fotográfia. Hara korbeli fotói ezért is különsen értékesek mára.
Negyedik dolog: tradíciók
Nagyon rossz sajtófotós vagyok, mert elvonja a figyelmemet az időjárás, a nap, a fény…
Spanyolországban a tradíciókat látványos éves fesztiválok elevenítik fel, amelyek bár önmagukban is kiváló fotótémát biztosítanak, Harát ezek a legkevésbé sem foglalkoztatták, őt sokkal inkább a „helyzetek” érdekelték. Nem a bikaviadalok jól ismert világát kereste, hanem azt, ami mögöttük van.
A sokszor hátborzongató és barbárnak tűnő, életidegen jeleneteket, Hara az „anti-fotóriporter” szemszögéből örökítette meg. Őt jobban foglalkoztatta az esemény anekdotája, mint maga az esemény, és jobban érdekelte a fotónyelv kompozíciója, mint az egyszerű grafikai dokumentálás.
Fényképei dinamikusak, tiszta festői expresszionizmust sugároznak magukból.
A maletillák* utolsó generációjával utaztam. Fotósként ez volt a legérdekesebb élmény, amiben valaha részem volt. Teljesen hihetetlen emberek voltak. Megették a pörköltjüket, ellopták a paradicsomot… Hatalmas élmény volt.
* bikaviadal-tanonc
Cristóbal Hara köteteiről
Ein Spanier Zuviel (Egy spanyol túl sok)
Mit kereshetett a vidám nő a tömeg közepén a koporsóban? Miféle püspök az, akinek köpenyén egy meztelen szépség mosolyog?
Hara német nyelvű kötete egy felfedezetlen Spanyolországot mutat be, ami távol van a gyönyörű tengerpartoktól és a képeslapok díszes városközpontjaitól. A galéria teljesen hétköznapi embereket mutat be, nem hétköznapi különlegességeivel.
Az Ein Spanier zuviel fotói örömről, bánatról, magányról és barátságról mesélnek. A galériát átjárja a szomorúság és Hara varázslata, ami egy csodás mesevilágba repíti a nézőt.
Contranatura (Természet ellen)
A több mint száz színes fotót tartalmazó mű a kortárs spanyol vidéki élet lényegét mutatja be, Hara a sorozatban „a természet ellenében” haladva bontja ki a témáit, ami szokatlan vizuális perspektívákat eredményez.
Hara a Blankpaper Yearbook 09/10-es évkönyvében megjelent interjúban a könyvvel kapcsolatban az mondja, hogy
Évek óta próbálok alternatívákat találni a hagyományos riportnyelv különböző elemeire. Nem támaszkodom a tekintetek pátoszára vagy szentimentalizmusára, eltakarom az arcokat vagy levágom a fejeket. Az ürességre építkezem, a fotóriporter objektivitása és őszintesége előtt másodlagos elemeket helyeztem előtérbe, vagy épp eltakartam a fő cselekményt. Megpróbáltam átverni, kiragadtam a képeket a kontextusból, összekeverni őket…
Vanitas
A spanyol kultúra legragyogóbb művészeinek is gyakori támája volt a halál. Teresa de Jesús-tól Federico García Lorcáig, Valdés Lealtól Goyán és Solanán keresztül Dalíig a halál ismerős, jelenléte szinte hétköznapi. Hara ebben a könyvében a címadó vanitas festőművészet álláspontjának és motívumainak fotográfiai megközelítésre törekedett.
Hara útitársa a komor halál, ami szinte humorosan elevenedik meg a fotóin. A kötet Hara egyik különös kísérlete, amelyben az örök Spanyolország közhelyes képeit temeti el és amihez az iróniája adja meg a kegyelemdöfést, anélkül hogy aláásná a hagyományokban és a rituálékban rejlő kulturális értékeket.
Hara válogatásgyűjteményei Los ensayos banales (Banális esszék) sorozatcímmel jelentek, illetve jelennek meg. A fotóesszék sajátos kritériuma, hogy nem kötik módszertani kritériumok, szabadabb formák alkalmazására sarkallva ezzel a fotóst, ami Hara számára nem jelentett problémát. A gyűjteményből itt-ott még találni lehet elérhető példányokat.
Elismerés
Cristóbal Hara 2022-ben elnyerte a spanyol Kulturális Minisztérium Nemzeti Fotográfiai Díját. A zsűri a díjat, Hara pályafutását végig kísérő egyedülálló fotográfiai nyelvezetével indokolta, amelyben a festészet, az irodalom és a populáris kultúra rezonanciája, a dokumentarista és a fikciós képalkotás határait elmosta, óriási hatást gyakorolva a spanyol fotográfia képzelővilágára.
Az írásomhoz a 4 cosas D España c., kötetből Juan García Hortelano előszavát, a fotós weboldalán található írásokat, illetve más köteteit bemutató kritikákat és elemzéseket használtam fel.
