Néhány kósza gondolat Bánki Éva Esőváros című regénye kapcsán avagy a magyar mágikus realizmus hasznáról és káráról
Kelet-európainak lenni nem földrajzi kérdés, hanem életérzés – más szavakkal: történet. Ez abból fakad, hogy mindig lendületet vesz a sztori – ezt a régivágásúak történelemnek hívják, mások viszont fejlődésnek –, majd megtorpan és elindul visszafelé az idő. Ez a hátrafelé araszoló cselekmény késztet mindenkit családregény-írásra a mi kis régiónkban. Hiszen valahogy meg kell magyarázni magunknak, hogyan hullunk ki a szavak neurózisából. (Ezt nevezi az irodalomtudomány traumaelbeszélésnek.)
A neurózist legjobban neurózissal lehet gyógyítani, mint az köztudott. A gyógymódok egyike a regényírás. Intenzív terápiája a családregény.
Mivel nálunkfelé nincsen család sorsfordító események és fejbe kólintó traumák nélkül, köszönhetően a rakoncátlan történelemnek, ezzel a szörnnyel is kezdeni kell valamit, ha tetszik, ha nem. Normális emberekről viszonylag nehéz regényt írni, legfeljebb csak szövegtengert lehet létrehozni à la posztmodern, ezért oly hálás minden rangú és rendű tollforgató az áldott idegbajért.
Bánki Éva Esőváros című regényének 2004-es megjelenése után született kritikákat olvasva szembetűnő, mi foglalkoztatja a legjobban az értelmezőket. A szerzők azon tanakodnak, vajon mennyire hatott a kolumbiai szerző, Márquez Száz év magány című regénye az Esőváros megírására. Nyilván nagyon – konstatálják a tanult recenzensek, hiszen elvégre Bánki Éva romanista. Erről csak az jut eszembe, amikor az egyszeri spanyol szakost felhívják telefonon, hogy segítsen lefordítani egy olasz szöveget, és amikor ő azzal védekezik, hogy ő spanyol szakos, felteszik neki azt a jogos kérdést: „Miért, mi a különbség?”
A mágikus realizmus olyan, mint a skandináv-modell. Az egyikhez szükséges Latin-Amerika, a másikhoz Skandinávia. Persze mi itt, Kelet-Európában nagyon szeretnénk kozmopolitának tűnni. Ám minél jobban igyekszünk, annál inkább provinciálisak maradunk, de elvégre az igyekezet számít. Azért, mert egy műben „megszalad” az író fantáziája, még nem kell azonnal mágikus realizmusért kiáltaniuk a finom lelkű kritikusoknak, akik furkósbotként tartják a kezükben a realizmust, amellyel bármikor készek lecsapni a tévelygőkre. Ugyanis a magyar irodalom imádja a realizmust – bármit állítson is. (Persze keringenek olyan városi legendák, hogy a valóságábrázolás ciki lett, de nem kell mindennek bedőlni!) A realizmusra azért van szükség, mert az a hír járja, hogy ennek segítségével lehet feltárni a magyar valóságot. Bármi is legyen az. Mert vagy az van, hogy ilyen nincs, vagy többféle létezik belőle, így mindenki azzal maradhat, ami szimpatikusabb számára. Aki nem realista, az csak eretnek lehet. Így kapóra jön, hogy van feloldozásuk a bűnösöknek is, és ezt mágikusnak hívják – vagy más szavakkal mentségnek.
Ha mindenre rá lehet húzni, hogy mágikus realizmus, akkor a Biblia is az, de még mennyire az! Csuda dolgok esnek meg ott. Néha persze realista dolgok is. Néha. Most ilyenekre gondolok, mint amikor Jézus a vízen jár. Szóval nem értem, hogy az irodalomtudomány és a kritika miért nem gondolkodott el azon, miért akarjuk ilyen rögeszmésen megérteni, mi történt velünk itt, ebben a régióban az elmúlt száz évben. Talán túlzott mértékben foglalkoztat bennünket a múlt, de egyáltalán nem biztos, hogy ezt le lehet írni a mágikus realizmussal. A Száz év magány rengeteg dologról szól, ám Kolumbia történelméről nem sokat lehet megtudni belőle, de nem is azért szeretjük.
Bánki Évát módfelett érdekli a történelem. (Kit nem, errefelé?!) Ismeri is azt, elég elolvasni a Telihold Velencében című kötetét. Gondolatai is vannak róla. Családi történetei is. (Kinek nincsenek?) Nem beszélve a családi titkokról. Azokról, amelyeket sosem mondanak el a családok, legfeljebb félszavakat ejtenek el néha-néha, vagy homályosan zagyva magyarázatokba kezdenek, aminek se füle, se farka. De az ember – főleg, ha írói ambíciói vannak – szimatot fog: hoppá, itt van valami, amit érdemes lenne kapirgálni.
De
regényt írni mégsem azonos a pszichoterápiával.
Szükséges és kívánatos a fantáziát is mozgásba hozni. És mivel mégis csak a saját családunkról van szó, amelynek a szennyesét fogjuk kiteregetni, és mivel irodalomról van szó, nem pedig valami hetedrangú bulvárlapról, meg kell találni hozzá a legmegfelelőbb prózai nyelvet, amitől elmesélhetővé válik mindaz, ami elmondhatatlan – vagy csak egyszerűen nem illik róla beszélni (elvégre mégis csak a családunkról van szó).
Nádas Péter Egy családregény vége című regényében újra és újra elmeséli ugyanazt a történetet. Mindig egy kicsit másképp. Forgách András Élő kötet nem marad című művében saját édesanyjának besúgó történetében lábjegyzetekkel operál zseniálisan. Majd elfogynak a szavak. Mert bár van irodalmi forma a történethez, a főszereplő mégis csak az a személy, akivel kapcsolatban a Biblia is azt az örökérvényű törvényt alkotja meg: hogy tiszteld, mert akkor hosszú életed lesz itt e földön. Ez a családregény alfája és ómegája: a csomag, amelybe beleteszed a saját történeteidet (ezt hívjuk fennkölten poétikának) és az érintettség (ezt hívjuk tudományosan neurózisnak), hisz elvégre mégis csak a tiedről van szó.
Az Esőváros két regény – valójában egy regény két része. Az első a távoli múlt azokkal a szereplőkkel, akiket többségükben nyilvánvaló okokból a szerző személyesen nem ismerhetett, és a helyszín az a Dunaszerdahely és környéke, amelyet legfeljebb turistaként látogathatott. A második részben viszont már a Dunántúlon vagyunk, ahol a szerző is született és egyre közelebb kerülünk ahhoz az időhöz, amelyet ő maga is megélt. Ezért is lesz ez a második rész egy teljesen másik mű!
Ha már Száz év magány, ahol rokonházassággal indul el a család története – és maga a regény −, amely tiltott kapcsolat után száz évig azon izgul mindenki, hogy nehogy máson is erőt vegyen hasonló szenvedély és nehogy disznófarkú gyereke szülessen bárkinek eme tévelygő szenvedély miatt. Az Esővárosban a Tormák és Bujdosók végzetesen vonzódnak egymáshoz, és a vonzalom nem csak plátói. Az egymástól való idegenkedés nem abból fakad, hogy ne fertőztessen meg ama vér, inkább abból, hogy annyira más a két család. Néha azért felsejlik, hogy mégsem annyira jó ötlet egymáshoz vonzódni újra és újra, de aztán csak megrántják a vállukat és az idő araszol előre. Vagy hátra – ez részletkérdés.
Mert miben más a két család, ami oly idegesítő a másik szemében és egyben olyan elemi erővel hat a másikra, mint a mágnes? A Tormák a realisták, akik a fejlődésben hisznek, imádják a gépeket, keresik a boldogulást, a felemelkedés lehetőségét. (A regény elején az ő áldásos közreműködésükkel robban fel a cséplőgép megölve ezzel a családfőt.) A Bujdosók inkább tűnnek valami szeleburdi dzsentricsaládnak, akik jól érzik magukat a múltban, a képzeletben, a szenvedélyben és eszük ágában sincs igazodni a világ elvárásaihoz. Miattuk lesz mágikus ez a regény – ha hitelt adunk a kritikusok kedvenc kategóriájának a mágikus realizmusnak.
Azt olvasom a magyar mágikus realizmust taglaló tanulmányban, hogy ennek az irányzatnak az egyik jellemzője a figuratív logika. Bizonyára így van. De mégis milyen logikája legyen annak, aki nap, mint nap középkori lovagregényeket bogarász portugál nyelven, hiszen Bánki Éva mégiscsak középkorász?! Nyilvánvalóan csakis figuratív lehet.
A kérdés az, hogy minden misztikát, fantasztikumot a magyar prózában automatikusan mágikus realizmus körébe utalunk-e. Papp Ágnes Klára A mágikus realista anekdota című tanulmányában azt feszegeti, hogy a 19. századi prózahagyományokba mennyire gyökeredzik a mai magyar kortárs próza. Valami olyasmit mond, hogy nagyon is. Persze óvatosan. Ez lenne a sokat átkozott anekdota. Ha valami, akkor a családregény anekdotákkal dolgozik.
A másik jellemző, amely menthetetlenül kelet-európaivá tesz minket, az az elvágyódás.
Persze elvágyódni mindenki tud, ez nem nagy kunszt. Egy francia is vágyódik. A Riviérára. Akik viszont a Riviérán élnek, vagy annak közelében, azok Párizsba szeretnének eljutni. És itt bezárul a kör. A kelet-európai ember viszont „máshová” vágyódik. És hol van az a máshol? Ott, ahol ő nem lesz többé kelet-európai. Attól persze még senkisem lesz angollá, ha Nyíregyháza helyett Londonban eszi a töltött káposztát!
Az Esőváros az első világháború előtti időben kezdődik, ahol az Újvilágba vágynak arról álmodozva, hogy elhajóznak a világ másik végébe. A rendszerváltással ér véget, és még mindig Amerika tűnik az ígéret földjének. Mintha nem változna soha semmi. Vagy csak visszafelé haladna az idő?
De ha már mágikus realizmus és két regény, akkor azért sem kettő, hanem három. A három főszereplőnek (Torma Béla, Imre és Bujdosó Anci) három regénye, amelyek műfaja a karakterek személyiségéhez igazodik. Béla története a parasztregény (ha már ragaszkodunk a realizmushoz). Imréé a pikareszkregény (ha már mágikus realizmus). Ancié pedig tündérmese. Mert Béla valóban a valóság talaján áll, aki a földet művelve, a találmányokat fejlesztve akar boldogulni, aztán jön a történelem és kitelepítik, ami megtöri Bélát és megtöri a parasztregényt.
Szerencse, hogy pikárónak lenni sem nem földrajzi, sem nem történelmi kérdés, így Imre folytathatja Kakukk Marci-karrierjét bármilyen körülmények közt. Ő az, aki mindig azt csinál, amit akar, várjanak el tőle bármit is. Mindig máshol van (ő járkál a legtöbbet Prágától a Maguráig), és mindig más férfiak otthonában talál magának fészket, legyen szó a háborúból még vissza nem térő katonáról, vagy magára maradt özvegyasszonyról. Így ez a regény a második kötetben (részben, regényben) is halad tovább megszakítás nélkül, mert magányos asszonyok mindenhol vannak, ez sem történelmi vagy földrajzi kérdés.
Bujdosó Anci tündérmeséje is megszakad, mint Béla parasztregénye. Ő amolyan elvarázsolt királykisasszonyként lebeg az első részben, aki a képzelet világában él (verseket ír, szellemekkel beszélget) és mindenkit magába bolondít. Titokzatos lény, akinek nem ismerjük a titkait, kiismerhetetlen és megközelíthetetlen. Az ő „varázserejét”, a férfiak és az élet felett gyakorolt hatalmát a megerőszakolása töri meg. Ez egyben a legmegrázóbb része a műnek. Az a tény is – amennyiben lehet tényekről beszélni –, hogy Anci az egyetlen Bujdosó, aki természetes halállal hal meg, is azt erősíti, hogy az ő tündérmeséjének és varázserejének a meggyalázásával lett vége.
Családregény írásakor komoly dilemmát jelent, hogy ki legyen a narrátor.
Az Esővárosban Imrének jut ez a szerep, amely több szempontból is kézenfekvő, hiszen ő végzi el a legtöbb iskolát, irodalmi ambíciókat is táplál. Különben is imád jönni-menni, mindenhol ott van, úgy nem csinál semmit, hogy szüntelen nyakig van a bajban. Más szóval remek választás irodalmi szempontból. Azonban elköveti azt a hibát, hogy a regény vége felé, amikor már Anci nem él, és ők ketten Bélával matuzsálemi korban vannak, meglátogatja őket Béla unokája, Évike. Az unoka korábban elküldte regényét Imrének, annak a részleteit szeretné vele megbeszélni. De Imrének nem tetszik a könyv, és Béla minden kérése ellenére ezt a véleményét nem is rejti véka alá. Öreg hiba.
Ugyanis joggal feltételezhetjük – bár ez már a regény világán kívül eső kérdés – hogy, ha Imre „írta” az Esővárost, akkor azt nyilvánvalóan a jól felbosszantott Éva szerkesztette meg. Ha viszont ez a regény azonos azzal a könyvvel, amelyet Imre leszólt, akkor Éva döntött úgy, hogy Imre bőrébe bújik. Így vagy úgy, de akkor is az Esőváros egy irodalmi bosszú és akkor még meg sem említettem a hátrafelé araszolgató időt.
Bánki Éva Esőváros Jelenkor, Kiadó, Budapest, 2022, 394 oldal.
