„Ne várj díjakat,
hisz akkor a külvilág megerősítésére szorulsz, újabb és újabb díjakra ácsingózol,
mintha anélkül nem lehetne élni,
lehet, hidd el,
és bízz önmagadban,
és ne feledd, a díjakat emberek adják,
tehát esetleges, esendő és kicsinyes szempontok alapján döntenek,
ha mégis kapnál, örülj neki, de tudd,
sosem derül ki, miért épp neked adták,
hisz annyi más is megérdemelné…”
Ezt az idézetet Jász Attila írta 2008-ban egy esszé-versben, amit abban a rovatban közöltünk, amit akkoriban – szó szerint – én álmodtam meg, szerkesztettem, s aminek Hamvas Béla egyik írása után a „Méhesben” címet adtam. Ebben az első mondatomban jól látszik, hogy az irodalom, és különösen a magyar irodalom, milyen összetett, milyen egymásra utalt és utaló, mennyire kölcsönösen hat. Az is kiderül, hogy valójában én nem csak költő vagyok, hanem álmodozó is. Pedig ez csak egy emlék, igaz, kedves és fontos emlék számomra, s talán nem véletlen, hogy éppen ez az esszé-vers jutott eszembe most, aminek az volt a címe, hogy „Tíz tétova tanács egy szerkesztőtől” és persze kissé hajazott Rilke „Levelek egy fiatal költőhöz” című írásaira, de nem akarom még jobban megbonyolítani a dolgot. (Na tessék, már meg is bonyolítottam…) Megfogadtam idősebb, tapasztaltabb és bölcsebb pályatársam tétova tanácsait. (Köszi, Csendes Toll!) A régi „Méhest” hátrahagyva előbb a világban kóboroltam, mígnem haza nem értem, ide, ahol most vagyok (Most vagyok?), és íme: saját méhesem lett. Ki gondolta volna, akkor 2008-ban, hogy sok évvel később tényleg lesz méhesem, igazi méhekkel, igazi zümmögéssel, tökéletesen aranyló saját mézzel? Ki gondolta volna, hogy ebből az esszé-versből, éppen ez a díjas-részlet lesz hirtelen számomra a legfontosabb, amikor a többi részére sokkal jobban figyeltem?
Azt hiszem, messzebbről kell kezdenem, s mivel most a díj miatt olyanok is olvassák ezt a szöveget, akik egyébként nem olvastak tőlem eddig semmit, és olyanok is, akik nagyon is olvastak, szerettek, segítettek, szóval mindezért messzebbről kell kezdenem.
Távolról, hogy közelíthessünk.
Hogy közel kerüljünk.
Hogy értsük egymást.
Lehetséges lenne?
Mintha az egész írás folyamatos közelítés lenne a távolságból egymáshoz, a közöshöz, az egyhez. Mintha az írásban lenne valami alapvetően szellemi, valami, ami a test és lélek között a kapocs, valami, ami emberré tehet, valami, ami egyszerre halandó és halhatatlan.
Halhatatlanság? Micsoda becsvágy. Nevetséges. Halandóság? Mennyire kevés. Mennyire emberi. Mi van a kettő között? Mi van a nem-kettőségben?
Kezdjük messzebbről, távolról, adjunk távlatot, és aztán közelítsünk. Azt hiszem lehetséges, azt hiszem, – ha nem is mindenki, de néhányan – meg fognak érteni, és ez már jó. Ezek a néhányak jók. Ezeknek a néhányaknak írok. Esetleg utánaolvasnak, gondolkodnak, eltűnődnek. Jó lenne, ha olvasnának, ha gondolkodnának, ha eltűnődnének. Mindig ezt csinálom, egy tűnődés az egész életem. És olvasás. És gondolkodás. De főleg tűnődés. Talán eltűnődök hirtelen, mint. De vigyázz, csak játszok, te is tudod, hogy a költő nem így mondta. Az egész költészet játék. Játék a mindenséggel. Ó.
Mi a megfelelő messzeség?
Honnan is kezdtem?
Ha a megfelelő messzeséget akarjuk látni esetemben, akkor a legeslegelső emlékemmel kell kezdenem. Nagymamám, Swarcz Terézia arcával és szemüvegével és levendulaszerű nagymama illatával. Ahogy mosolyog. Ahogy kacag és a karjában tart. Ahogy besüt rézsút a nap, s a fény az arcunkat melegíti. 1981. Aztán visszaad anyámnak. Anyám illata. Ahogy ez a két nő szeret. A szeretet. Ez az első emlékem, amennyire csak vissza tudok menni. Csoda, hogy boldog ember lettem? Csoda.
Sokkal később tudtam meg, hogy apám és Sennyey-nagyapám is adott pénzt anyámnak abortuszra, ő azonban ruhákra költötte ezt – azóta, érthető módon elfogult vagyok a ruhaboltokat illetően –, tehát meg akartam születni. Egy Weiner és egy Sennyey gyereke akartam lenni. Élni akartam. Miért? Mindkét családról máshol már sokat írtam, beszéltem, a zsidóságról és a nemességről is, most inkább ez a miért érdekel, mármint: hogy miért élünk. Díjakért? Aligha. Mégis, amikor ezt a díjat átveszem, arra gondolok, hogy talán apu és anya is örülne neki. Büszkék lennének? Mi az a büszkeség? Nem hiúság-e a büszkeség? Mi jó van abban?
Apám is, anyám is halott már. Elképzelem, ahogy elmondom nekik ezt az egészet. Apu biztos azon gondolkodna, hogyan csinálhatnánk ebből egy kicsit több pénzt. Fotót készítene rólam gyönyörű fényképezőgépével, képeslapot csináltatna a fotóból, majd mindegyiket aláíratná velem, és a Parlament előtt árulná. „A nagy költő portréja, eredeti aláírással, csak itt és csak most!” – kiabálná, majd miután különös módon nagyon jó pénzt csinálna ebből, venne egy furgont, amivel az országot járná, benne könyveimmel, amiket egyesével mind alá kellene írnom, s minden faluban megállna és rábeszélné a falusiakat, hogy vegyenek Weiner Sennyey Tibor könyvet, eredeti aláírással, mert „ez egyszer még sokat fog érni.” Aztán amikor ebből is csinált egy csomó pénzt, akkor rábeszélne, hogy üljek be a furgonba, egy nagy fotelbe, és már engem vinne körbe-körbe az országban, nekem pedig folyamatosan előadnom, olvasnom, szavalnom kellene, vagy valami hasonlót, s közben állandóan bolyonganánk, amolyan bolygó zsidóként.
Egyébként amíg élt, mindkettőt megcsinálta.
Készített képeslapot gyerekkori portrémből és eladta, és árult szépirodalmat kisbuszból vidéken, szóval, ha élne, biztosan ezt csinálná.
Ő így tudott szeretni.
Bárcsak én is tudtam volna őt jól szeretni, de tizennyolc éves voltam, amikor meghalt, éretlen suhanc, éppen csak eszmélő, ezért elmentem más apákhoz, hátha tanulhatok valamit.
Mert voltak más apáim is.
Nevelőapám, középiskolai tanárom, egyetemi professzorom.
Mind apák voltak, mind szerettek, mind tanítottak és én is szeretem őket. Mint ahogy maga József Attila is valahogy irodalmi apa lett, s mint olyan rettentő nyomasztó, nem olyan, mint amilyen az én apáim voltak. József Attilát mindenki szereti és senki sem szerette volna, ha személyesen ismerhette volna. József Attila beteg volt, szenvedett, kínzott volt és kínozta környezetét, de emellett költő volt és zseni volt, és írt és szép és jó és fontos verseket írt. Menekültem József Attila apai árnya elől. Mert József Attila tönkrement. Miben ment tönkre? Abban, hogy magyar volt és hogy cigány volt, hogy költő volt és ez már épp elég itt. Nem akartam tönkre menni abban, hogy magyar vagyok, hogy zsidó vagyok és költő vagyok épp itt. Arra gondoltam, hogy boldog szeretnék lenni, sőt, ha lehet ilyesmit mondani, mindig is boldog ember szerettem volna lenni. Költő csak akkor vagyok, amikor verset írok.
Mikor írok verset? Ritkán. Mindig. Nehéz ezt megválaszolni.
Tíz éves koromban írtam az első versemet. Harminckét éve. Azóta mindennapi kenyerem az olvasás és az írás. Ha haza megyek, akkor könyvekbe megyek haza, szerzők az ismerős szomszédaim. Kik? Beszélnem kell azokról, kik a szellemi apáim. Úgyse tudom mindet felsorolni. Akiket sokat olvastam, oda-vissza, újra és újra. Mert erről a díjról leginkább ezek az apák tehetnek. Az ő érdemük és az ő bűnük. Én csak átveszem, meghajlok, taps. Persze, így képzelem, de már amikor ezt a beszédet írom, tudom, hogy nem úszom meg ennyivel, tudom, hogy hol élünk és miben, „s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”, ahogy a költő mondja. Kezdjük vele, igen, Radnóti Miklóssal. Abdán nőttem fel, minden évben kijártunk Radnóti-verseket szavalni oda, ahol Radnótit agyonlőtték. Azt hiszem én voltam a faluban az egyetlen „zsidó származású”. Ezt akkor még nem értettem. Akkor sem, amikor az egyik szomszéd fiú megvert, leköpött és azt mondta „büdös zsidó”. Most már értem. S bár katolikusnak neveltek, a húgom református, én magam buddhista meditációt gyakorlok leginkább, azt hiszem, már értem mindezt és vállalom. Ahogy vállalom anyám családját, azt a nemesi családot, amely sok száz éve itt van, alkot, épít, diadalt arat és mindent elveszít, úgy vállalom apámét is. Belőlük „nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága…” – az egész második világháború szörnyű, pokoli, szégyenteljes lenne, ha nem lett volna egy olyan költőnk, mint Radnóti Miklós. Vagy említhetném Szerb Antalt, akit szintén mindig imádtam. Radnóti sokkal közelebb állt hozzám, és persze Edgar Allan Poe és Walt Whitman és Baudelaire és Kafka és Borges. Őket olvastam, oda és vissza. Poe és Whitman miatt tanultam meg angolul, a csermajori tejipari középiskolában. Igen, sajtkészítőnek tanultam, mert „boldogok a sajtkészítők”.
Most így erről beszélve, azon csodálkozom, hogy mégis egészen bukolikus volt ez az ifjúkor, hát csoda, hogy a méhesben kötöttem ki? Meg kell említenem a vajdasági származású, középiskolai magyartanáromat, Katona Nándort. „Majsztrónak” csúfoltuk. Ő kezdett velem komolyabban foglalkozni. Vele kezdtünk először verstannal, irodalomtörténettel, filozófiával bíbelődni. Akkoriban azzal dicsekedtem a csajoknál, hogy egyszer majd nagy költő leszek, és ez már akkor sem volt igazán hatásos csajozós duma, inkább csak szerénytelenséggel álcáztam műveletlenségem. A „Majsztró” ezeken jót nevetett, aztán berakott az „egócsiszoló gépébe”, és elkezdett dolgozni rajtam. Ez a díj tehát kissé az övé is, mert hát nem lennék az, aki vagyok, ha akkor és ott, ő nem úgy, ahogy.
De ki is vagyok?
Ki lettem?
Ki leszek?
Aztán kitaláltuk, hogy csináljunk iskolai színpadot. Federico Garcia Lorca Vérnászát adtuk elő. Minden létező díjat megnyertünk. És itt, azt hiszem nagyon szorosan kapcsolódtam Lorcához. Sok-sok évvel később, az első drámámmal, a Szapphóval eljutottunk Granadáig és Lorca kertjében letettük Radnóti versét. Mondom, az irodalom (is) folyamatos kölcsönhatás, én úgy hívom: „a nagy párbeszéd”. Erről beszélek, amikor „irodalomról” beszélek. A csermajori tejipari technikumból némi cikk-cakkal arra az egyetemre kerültem, ahová Radnóti Miklós és József Attila is járt. Előbbi több, utóbbi kevesebb sikerrel, mint az közismert. Ezen az egyetemen igen hamar Szörényi László professzor és a többi latinista, neolatinos közelébe kerültem, akik valami különös oknál fogva, elfogadtak, támogattak, segítettek. Szörényi tanár úr a klasszikus műveltség, a filológia és a humor jelentőségére tanított, s valami olyasmit tett az első perctől, amit az ember kevesektől kap meg. Elfogadott. Sőt, bátorított, hogy kísérletezzek, hogy írjak, s ezzel megfogott. Ő is az egyik apám lett, s nagyon hálás vagyok neki ezért. Az egyetemi évek alatt rengeteget tanultam, máig ható, fontos barátaimat ismertem meg, s végül – legnagyobb meglepetésemre – lediplomáztam.
Az első komolyabb díjat is akkoriban kaptam, a Gérecz Attila-díjat első kötetemre, s már akkor is éreztem, hogy én ezektől a díjaktól zavarba jövök. Szerencsére túléltem. Meg aztán, ha valamit megtanultam, akkor az az volt, hogy minden egyes írás mindig és örök újrakezdés. Teljesen mindegy, hogy mit írunk, esszét, verset, novellát, drámát, mindig-minden írás önálló, új, kerek és egész. Legalábbis, ha komolyan vesszük az írást, magunkat és az olvasóinkat. Márpedig én mindig komolyan vettem ezeket, még akkor is, amikor vicceltem, különösen akkor. És tényleg.
Az egyetem óta eltelt években írtam és szerkesztettem, főleg lapokba és lapokat, 2014 óta a saját lapomat, a DRÓTot, s ez a DRÓT ad nekem egy olyan dolgot, ami nagyon értékes, s amit nem olyan könnyű megteremteni, megtartani és megérteni. Integritást. Úgy vagyok független, hogy függök. „Irodalom-függő” vagyok. Az egyetem alatt két lapot is szerkesztettem barátaimmal, majd pedig az Irodalmi Jelennél lettem szerkesztő. Az Irodalmi Jelenben sok idősebb kortársamat ismerhettem meg, akiktől tanultam, mindannyiuknak hálás vagyok, akár egyetértettünk bizonyos dolgokban, akár nem. Ez a díj, tehát az ő érdemük is. Itt hozhattam létre az első, ekkor még csak imaginárius méhesemet, amelyben esszéket jelentethettem meg. A méheshez is és az esszéhez is itt köteleződtem el. Ekkoriban kezdtem mélyebben olvasni Hamvas Béla írásait, aki ezt írja a méhes-kapcsán:
– A méhes számomra a várakozás helye. A dicsőség előcsarnoka. A siker és a sors és a démonok nem vonzanak többé.
– A siker számomra olyan, mint a madarak éneke. A szirének zenéje. Varázslat és csábítás és bűbáj, édes és halálos. Az odüsszeuszi próbát megálltam. Hallottam őket, de nem csábítottak el.
– A dicsőség éneke olyan, mint a tücsöké. Mint a méhek zsongása. Semmi varázs. Semmi édesség. Mélyen, mélyen egyhangú és szelíd.
– Nem a szirének énekének zsibbasztó gyönyörét, hanem a tücsökhalhatatlanságot választottam. A méhes-halhatatlanságot.
Mindenkinek megvan a maga méhese.”
De vajon hol lehet az a méhes?
Nem gondoltam annyira konkrétra, mint amennyire konkrét lett.
Ha az ember verset ír, akkor gyakran elmosódnak a határok a képzelet és valóság, álom és ébrenlét között. Olyan kapcsolatok tárulkoznak fel, amelyekre addig nem is gondolt. Mi a vers? Mi a költészet? „Ha az ember verset ír, akkor mindig más volna jó…” – igaz? „És a verseket nem írjuk, hanem éljük.” – de azért írjuk is. Nagyon is írjuk. Babrálunk vele, fabrikáljuk, csiszoljuk, mint önmagunk, míg végül semmi sem marad, csak a minden. A fél életem ilyen babrálás lett, szövegekkel, hol az enyémekkel, hol másokéval, hol élőkével, hol holtakéval. És most ezért díjaznak, ezért a macerás babrálásért, azért, hogy olvasok és írok, de főleg azért amit írok. Itt állok ezelőtt a díj előtt, piszkálom, zavarban vagyok tőle, lökdösöm, próbálok rájönni, hogy mit kezdjek vele és bevallom, kicsit félek, mert olyan ez számomra, mint „a madarak éneke, szirének zenéje. Varázslat és csábítás és bűbáj, édes és halálos.” – ahogy Hamvas mondja.
Kikötözöm magam az árbochoz, a többiek fülét betömöm, s hallgatom a siker zenéjét.
Hallom, és remélem, hogy nem csábít el.
Könnyű nekem, mert olyan író életművében merítkeztem meg, mint Hamvas Béláé és olyan íróról írhattam, mint ő volt egy egész esszékötetet, tarthattam számos előadást, beszélhettem. No, meg Weöres Sándorról is írtam ezt-azt, aki azt mondja, hogy „lépjetek túl a bearanyozott hülyén”, aki figyelmeztet, hogy „Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még nagyobb, vagy ha nincs: lehet.”
Az én díjam, tehát az ő díjuk is, hiszen dohánymorzsa voltam Hamvas zsebében és fűszál Weöres lába alatt. Olvassátok őket és akkor lehet, hogy előbb-utóbb engem is megértetek, mert én magamat részben rajtuk keresztül értettem meg. Könnyű nekem tehát ilyen támogatókkal a hátam mögött túlélni a szirének zenéjét, meg aztán itt zümmögnek körülöttem a méheim, ó de könnyű, könnyű, könnyű nekem. Vagy mégsem?
És beszélnem kellene még a nőkről is. Főleg a szerelmeimről kellene beszélnem, de róluk most nem fogok, mert indiszkréció lenne, meg amúgy is sokkal jobban leírtam ezt már a verseimben.
Anyámról, nagyanyámról beszéltem, anyai családomról, a nemes, bárói, Sennyey családról alig, ami sokáig főleg mondatokban létezett csupán, mint, hogy „Nemesnek lenni nem azt jelenti, hogy jobb vagy a többieknél, hanem azt, hogy felelős vagy értük.” És, hogy „Mindent elvehetnek tőled és mindent el is fognak venni, egyedül és csak amit tudsz, amit megtanultál a tiéd.” És persze, hogy „Legyetek jók, ha tudtok. A többi nem számít.” Mindez anyámtól, aki nagyszerű pedagógus, óvónő volt, és biztos, hogy sokat hibázott életében – mint mi mindannyian –, de megtanította szeretni mindhárom gyermekét, öcsémet – Szűcs Ferencet – és húgomat – Németh Noémit. (Megígértem nekik, hogy egyszer beleírom őket valami fontos szövegbe, úgyhogy ez most letudva.) Mint a különböző vezetéknevünk is mutatja, mindhárman más apától származunk. Én egy zsidó polgártól, öcsém egy falusi, katolikus munkástól, húgom egy vidéki, református fuvarostól.
Anyánk bennünk a közös. Az anyanyelvünk.
Anyámon keresztül kerültem kapcsolatba valamivel, ami több, mint gondolnánk. Ez pedig a nyelv, a magyar nyelv. Anyám énekelt, verselt, mesélt, játszott, kacagott, s anyám sírt, zokogott, szenvedett, s halt meg egyik napról a másikra, épp olyan halkan, mint ahogy egy csillag alszik ki valahol a kozmoszban. Anyám volt az első, akinek megmutattam verseimet tíz évesen és akivel közöltem, hogy költő leszek. Anyám volt, aki megsimogatta ekkor az arcom, és visszakérdezett: „Biztos vagy ebben, kisfiam?” Én pedig a tízévesek hihetetlen magabiztosságával rávágtam, hogy „Hát persze, anya, mi más lehetnék?” Azt hiszem ezeket a dolgokat nem mi döntjük el, hanem kiosztják születésünk előtt. Annak a tízévesnek a döntése meghatározó volt az egész életemre nézve, azt hiszem ma már én is visszakérdeznék.
Gyönyörű, de keserű kenyér az írás.
Most akkor beszélnem kell a negatív mesterekről, azokról, akik akadályoztak, akik nem szerettek, utáltak, gyűlöltek, bántottak, ütöttek, vertek és leköptek, okkal vagy ok nélkül. Róluk kell a legszebben beszélnem, mert ezeknek az embereknek nagyon hálás vagyok, holott mindig nagyon szenvedtem tőlük és nem hiszem, hogy a másik bántása ilyen-olyan okokból helyes lenne. Ezek az emberek mégis motiváltak, hogy alkossak és bizonyítsak, hogy hatásom legyen, hogy értékek mellett kötelezzem el magam. Például majdnem megbuktam nyelvtanból és azt mondta a tanárnő, hogy „Tibor, magának soha semmi köze nem lesz a magyar irodalomhoz és nyelvhez!” – csókoltatom innen is, és tényleg hálás vagyok, mert segített ez a mondat, bár kissé bántó volt és igazságtalan. Segített a szerkesztő, aki nem közölte verseimet, a kiadó, aki kidobott, vagy ahogy a professzor is sokat segített, aki ki akart tenni az egyetemről, mert „túlértékelem Békássy Ferencet”. Igazából ő tényleg nagyon sokat segített, mert motivált, hogy bizonyítsam, mennyire nincs igaza. Hála és köszönet tehát rosszakaróim, utálóim, irigyeim, mert ez a díj a tiétek is.
És beszélnem kell az országról, amiben élek, amelynek költője vagyok. Beszélnem kell arról, hogy magyar vagyok, mindezzel együtt, amit eddig felsoroltam. Leírtam már, hogy lehetnénk igazán jó hazafiak és honleányok, de hát egy költőre ritkán hallgatnak. Leginkább csak akkor, amikor már meghalt, én pedig (még mindig) élek (szerencsére). Beszélnem kell arról, hogy jó lenne, ha újra tudnánk bízni egymásban, jó lenne, ha tudnánk szeretni, jó lenne, ha lenne egy művelt, prosperáló, boldog Magyarország.
Mit teszek ezért?
Semmit. Mindent.
Írok, verseket, esszéket, drámákat, novellákat, cikkeket, könyveket írok, no meg ezt a beszédet, amiben megpróbálom elmondani, hogy mit éreztem, amikor az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőből kijutottam épp és a méhesben találtam magamat. Mert ez is a része, s ez a díj, kicsit a méheim díja is, meg a kutyámé is, meg a kertemben növő növényeké, meg az erdőé, amiben sétálok.
Mert ők tartanak egyben.
Könnyű nekik, mert remek szövetségesük van.
Igen beszélnem kell arról, hogy van egy feleségem, tizenöt éve élünk együtt, s ha valakié ez a díj, akkor főleg az övé. Mert ő az, aki nap, mint nap szeret, elvisel, ennem ad, ha szétesek, akkor összerak. Minden sikerem Virágom sikere is, aki egyébként szintén ír verseket, olvassatok tőle „Erdőszéli jegyzeteket”.
És ez az a pont, ahol beszélnem kell arról is, hogy nem csak családom, tanáraim vannak, hanem nagyon jó barátaim is. Mivel ők tényleg a barátaim, semmit sem kérnek tőlem, így azt se, hogy most név szerint felsoroljam őket. A barátaim alkotótársaim is, akikkel együtt játszunk valamit, amit leginkább életnek hívnak. A barátaim, akikkel ugyanaz mellett vagyunk elkötelezve. És ez az ugyanaz, a jó. Hogy minden nehézség ellenére, minden baj, minden probléma, minden gonoszság ellenére, van és lehet jó és boldog élet.
Ne gondolják, hogy naiv vagyok, hogy nem látom mindazt, ami körbevesz. Ha olvasnak tőlem, akkor látni fogják, hogy látom, leírom, beszélek róla. Nem naiv vagyok, csak humanista. Még akkor is, ha ma és most ez itt anakronizmus. Akkor tehát „anakronista” is vagyok. Szeretem a teremtett világot, szeretem benne a növényeket és az állatokat, és szeretem az embert is, pedig nem könnyű szeretni. Látom a pusztulást és a pusztítást, látom a korrupciót és a hazudozást, látom, ahogy egyre több ember veszíti el emberarcát, de nem gondolom, hogy „megérett az ember a pusztulásra”, sőt azt hiszem, hogy az ember éppen most lép ki a gyerekkorból a felnőttségbe, most kezdi igazán érezni, hogy minden szónak és cselekedetnek súlya van, hogy felelősek vagyunk egymásért, önmagunkért. Kétségtelen, hogy véget ér valami, s ez az emberiség gyermeksége, de kezdődik is valami, s ez pedig a felnőtt emberiség. Minden ilyen váltás traumatikus, mi pedig ezt együtt éljük át. Mit tehetünk a traumáinkkal, különösen a közös traumáinkkal?
Kimegyek a méhesbe, dolgozom a méhekkel, mert már itt a tavasz.
Felelős vagyok értük és a többi élőért is, így önmagamért is.
Kaptam egy József Attila-díjat, most, a negyvenkettedik esztendőmbe lépvén, köszönöm szépen. Lehet, hogy ez valamin változtatni fog, nem tudom. Azt tudom, hogy most örülök neki, hogy most hálás vagyok. Mindez azonban a lényeges dolgokon nem változtat.
Minden alkalommal, amikor írni kezdek, üres és fehér lap van előttem.
Minden szövegnek meg kell tudnia állnia önmagában, s minden írásnak a nyelv az anyaga. És nincs nagy életmű, csak élet van, s közben ez a folyamatos babrálás. Egyszer majd talán érteni fogják, addig is kérem, ha tehetik, szeressék egymást, kedves emberek, már csak azért is, mert úgyis meghalunk mindannyian előbb-utóbb, s egyáltalán nem mindegy, hogy mivel töltjük ki az értékes életidőnket születésünk és halálunk között. Én ezt a babrálást választottam, ezt az írást, s mellette a sétát, a kertet, a méhest, a tengert, a hosszú csókokat, és a mély álmodást.
Magyar költő vagyok, 2023-ban, nem tehettem volna mást máskor sem. És, ha a világ elég? Akkor annyit mondhatok, hogy én csak ennyit tudtam tenni. Ha mindenki csak ennyit tenne, talán nem égne el a világ.
Meg egyébként is, néha a legnagyobb tett a nem cselekvés. Üldögélni valahol, mondjuk a méhek között a kertben, és semmit sem tenni, csak csöndesen, mélyen, magamban megtalálni a mindenben jelenlévő örök egyet. Üldögélni és a természettel való kapcsolatot folyamatosan újragondolni. Írni. Olvasni. Tanulni és tanítani. Alkotni. Milyen sok ez a kevés.
