(Három előadás irodalomról és életről)
„És a verseket nem írjuk, hanem éljük.”
Hamvas Béla
Mi a vers? Mi a költészet?
Nem könnyű kérdések, amelyeket szinte lehetetlen egészen pontosan megválaszolni. Talán jobb lenne, ha előbb kérdeznénk, hogy mi a költészet, s csak utána, ha már csekélyke sejtelmünk van arról, hogy mi a költészet – vagy mások mit gondolnak annak – megérthetjük, hogy mégis mi a vers? Pedig általában a versről tudják jobban az emberek, hogy mi az. Nem olyan, mint a próza (nem mindig), a soroknak hamarabb vége van (általában), van ritmusa (de nem kötelező, lásd szabadvers), vannak rímek (de nem mindig). Nehéz helyzetben vagyunk, ha egy olyan szabad és az emberiséggel, az egyes emberekkel (a költőkkel) együtt változó valamit akarunk meghatározni.
A vers ugyanis az emberiséggel együtt született, együtt változik, s valószínűleg együtt is fog kipusztulni. A költészet azonban örök.
A költői pillanat, az ezerszer eltemetett ihlet, az, amikor a költő (és később a hallgató vagy az olvasó) is megérzi, hogy minden egy, „hen panta einai”, ahogy Herakleitosz is mondja. A költészet az egység érzete egy végtelen létezőkre széttöredezett világmindenségben. Akkor a költészet filozófia? Is. A költészet kozmológia? Is. A költészet mindaz, amit az ember a világról gondolhat és mondhat, éppen ezért minden költészet és éppen ezért csak nagyon kevés valóban kiemelkedő költői mű, azaz vers van a végtelen megszólalásokhoz képest.
A lexikonok azt tanítják a költészetről, hogy az a művészet, amelynek közege az emberi beszéd. De ez tévedés.
A költészet közege a nyelv.
Nem mindig a beszéd, bár kétségtelenül a kimondott szóból, sőt a kimondott érzésekből ered. Az első kiáltás. Az első sóhaj. Az első csodálkozás. Aztán, amikor valaki már értette a kiáltást és visszakiáltott. Aztán, amikor megértették a sóhaj súlyát. Aztán, amikor feltámadt a csodálkozás nyomán a kíváncsiság, hogy mi az? Min csodálkozol? Mi az a csoda, amin csodálkoznunk kell? Amit még nem láttunk eddig? Amit meg kellene csodálnunk? Mi a csoda?
Az első fennmaradt nagy költemények már teljes kultúrákat hordoznak, s előzményeik évezredekre nyúlhatnak vissza. Homérosz már összegez, a Gilgames összegzés, a Védák gyűjtemények. A költészet az, amely a legkésőbb vált el társművészetétől: a zenétől. Ezért a verset gyakran arról ismerik fel, hogy ritmusos, dallamos, zenéje van, akár hagyományos költemény, akár szabadvers, hiszen nem csak a szavaknak lehet hangzása, hanem a gondolatoknak is lehet dallama, ritmusa. Ki vitatná el, hogy Ginsberg Üvöltés című verse vers, de semmi köze nincs a hagyományos vershez, hacsaknem az, hogy színtiszta költészet. A költői pillanat ereje átüt rajta, éppen úgy, mint Szapphó rokkás versén, mindegyik más, mindkettő vers, méghozzá nagy versek ezek, s mindkettőben a közös, hogy költői mű. Azt a kérdést, hogy mi a költészet a legnehezebb egy költőnek megválaszolni. Hiszen mindig mindenki sokkal jobban tudja, hogy mi az, amit nem tud, mint az, amit tud. Amit tudunk nagyon nehezen elmondható, hacsak nem elmondhatatlan. A költészet pedig elmondott tudás az elmondhatatlanról.
A legegyszerűbb közelítenem a legnehezebb témához egy személyes történeten keresztül. Amikor tíz éves voltam édesanyám elé álltam és azt mondtam neki, hogy „Anya, én költő leszek.” Édesanyám kiváló pedagógus volt, s remek humorérzékkel fegyverezte fel a jóisten az élet megpróbáltatásaival szemben, így azonnal visszakérdezett: „Biztos, hogy nem pap vagy politikus?” – Tíz éves énemet nem tudta elbizonytalanítani. Egy pillanatig elképzeltem magamat papi reverendában, majd egy fekete autóban, fekete öltönyben és mindkettő abszurdnak hatott. Tíz évesen nem is nagyon értettem, hogy mit csinál egy pap és mit egy politikus naphosszat? Most se igazán. Azt azonban tudtam, hogy
mit csinál egy költő? Költészetet. Él és verseket ír.
És ez nagyon vonzó volt számomra. Túl azon a nyilvánvaló egzisztenciális kérdéseket feszegető aggodalmon, amely édesanyám ironikus kérdését jellemezte, hiszen még egy papnak és pláne egy politikusnak is több esélye van a megélhetésre, mint egy költőnek állítólag, anyám nem hibázott nagyon. Valóban, az emberek szemében, ha egyáltalán valamilyen elképzelésük van a költőkről, amely túlmegy a léha bohémok és a szánnivaló éhezőművészek képzeteken, akkor az valahol a pap és a politikus között keresendő. Egyesek szerint „a költő az istenség szent levele”, vagyis mindenképpen valamilyen metafizikai üzenet hordozója. Ezt egyébként a leginkább politikus hajlamú magyar költő, Petőfi Sándor írta, akitől egyáltalán nem állt távol a politikus sem, szerencsére sikertelenül próbálkozott azon a másik pályán. Sokáig a magyar költőkről, talán máig is, ez a Petőfi kép élt. A költő a lobogó fáklya, a nemzet lelkiismerete, sorolhatnám, ha nem unnám. De ennek a képnek már a valódi Petőfi sem felel meg. Petőfi is annyi volt, ahány verse. Minden költeménye egy újabb kísérlet a költészetre és csak és kizárólag, akkor élők, ha olvassák őket. Különben csak egy könyv a polcon, rosszabb esetben rossz hivatkozás politikusok kezében. Feltehetjük a kérdést, hogy
vajon papnak és-vagy politikusnak kell-e lennie egy költőnek?
Nem kell. Lehet. Ahogy lehet bármi más is. A költő előtt éppen ennek a lehetőségnek a szabadságának kell nyitva lennie, hogy szabadon költő lehessen. Egyébként pedig igen nagy veszélyeket rejt minden paposság és minden politikusság a poéták számára, s erre számtalan példa van a korábbi és a kortárs irodalomból is, amibe most nem mennék bele.
A lényeg, hogy a költészet nem csupán a költő tapasztalata, hanem az olvasóé is. Vagyis
nincs költészet befogadó nélkül. Nincs költői tapasztalat önmagában.
A költészet közös kincs, éppen ezért érdemes belőle gazdagodnunk. Kevés szomorúbb dolgot hallottam életemben, mint amikor az emberek leérettségiznek irodalomból és örülnek annak, hogy nem kell többet olvasniok. Amikor az ember elvágja magát az olvasástól, különösen pedig költői művek olvasásától az olyan, mintha kitolná a szemét és nem látna többet. Olyan, mintha kitépné a nyelvét és nem beszélne többet. Olyan, mintha lenyúzná a bőrét és nem tapintana többet. Igen, ha az ember nem olvas költeményeket, olyan mintha nem látna, nem beszélne, nem érezne, nem élne. Ennyire komoly, ennyire emberi, ennyire létkérdés a költészet. Nagyon hasonlóan, mint a zene, mint a képzőművészetek, hiszen lehet nélkülük élni, de a nélkülük való élet szegényebb. A költészet még ennél is zsigeribb. A költészettelen élet nem élet. Ezt akkor érthetjük meg, ha megértjük, hogy a költészet anyaga a nyelv, s a nyelvvel megszólalásunk pillanatától eggyé válunk.
A szent szövegek messzebbre és mélyebbre hatolnak, azt mondják „Kezdetben vala az Ige.” Vagyis a teremtés is megfogalmazással kezdődött. Ha belegondolunk mi a világgal hangokból képzett szavakkal, nyelvi alakzatokból lett gondolatokkal kapcsolódunk, fogjuk fel, vagy éppen értjük félre ébren és álmainkban is. Ritka kivételes pillanatok, amikor a szavak színeit látjuk, vagy a hangok formáit és ezek nagyon is költői pillanatok, úgy hívjuk szinesztézia. A szinesztézia lépcsőfok az egységlátás felé. A költők költői pillanatokban pedig az egységet látják, ezért gondolták sokáig vallásos jelenségnek a költői jelenséget, de a vallás a papok dolga, a költő – még ha vallásos is – az egységet énekli. Ez a költői tapasztalat az, ami a versen, mint hordozón keresztül kerül át az olvasóba, hallgatóba, befogadóba, s válik benne költészetté.
Egyesek szerint ez egy illúzió.
A költő illúziót kelt a költészet eszközeivel a verse által, s ez az illúzió jelenik meg a befogadóban érzés, eszmény, gondolat, hangulat formájában. Akik ezt gondolják azok a költészet mágikus eredetére gondolnak valójában, s azt hiszik a költők varázslók. Ez sajnos csak részben igaz, olyanok elképzelése ez, akik nem tudják, hogy a költészet éppen olyan hétköznapi és nagyszerű munka, mint kertészkedni, ruhát szabni, asztalosként dolgozni.
A költészet hétköznapi dolog, mégis az emberek az ünnepnapokra tartogatják,
ha például megnyitnak vagy lezárnak valamit, ha házasodnak, ha születésnapot tartanak, ha gyászolnak. Miért? Mert a költészethez energia kell, nem csak a létrehozó, hanem a befogadó részéről is. Ahhoz, hogy létrejöhessen a költői tapasztalat fel kell menni a hegy tetejére – vagy éppen le kell onnan mászni -, át kell kelni a folyón – ami soha sem ugyanaz -, szóval melós dolog, tenni kell érte, és a siker egyáltalán nem garantált.
Nem biztos, hogy az a vers, ami tegnap csodálatos költői tapasztalattal ajándékozott meg, holnap ugyanúgy hat, mert a tegnap és a holnap között, bár a vers nem, de a befogadó változik.
Valójában a vers is változik, hiszen változik a nyelv, a nyelvhasználó, éppen így ma úgy próbáljuk a világirodalom legnagyobb műveit átadni, például Homérosz eposzait, Dante színjátékát vagy Shakespeare drámáit, hogy a kulturális háttér már teljesen más, mint amikor születtek. Ezért kell történelmet, irodalomtörténetet tanítani, csakhogy a vers, a költészetnek mindezek nélkül is működnie kell. A Hamlet, ha egy érzékeny és nyitott szellem találkozik vele, akkor is Hamlet, ha semmit sem tudunk a korról, a szerzőről, a háttérről. A költészet túl van az időn, avagy egészen különleges kapcsolata van az idővel.
Jorge Luis Borges és Hamvas Béla kortársak voltak, de sajnos nem ismerték egymást. Mindkettőjük zseniális költő volt, sajátos formákban alkottak, s míg Borgesnek főleg a novella volt erőssége, addig Hamvasnak az esszé. Mindketten írtak sokféle formában, talán Borges versei jobbak, mint az a kevés, ami Hamvastól fennmaradt, de ez részletkérdés. Hogy a huszadik század legfontosabb írói, az egészen biztos. Mindkettőjüket komolyan foglalkoztatta a költészet, s mindketten elég sokat írtak róla. Borges szerint
„Minden szó költészet.” – amihez Borges sietve hozzáteszi, hogy „A próza állítólag közelebb áll a valósághoz, mint a költészet. Én ezt tévedésnek tartom.”
Én is. És ezzel Hamvas is egyetértett volna, aki szerint
„A költészet anyaga egyenlő a világ anyagával.
Ez az, ami látható és láthatatlan is együtt: pillanat és örök: a tűz. Minden más művészet már eltávolodás a világ tűzszerűségétől a látható felé (képzőművészetek), vagy a láthatatlan felé (zene). A költészet beszél, ír, mond. Mert a nyelvben van meg egyedül az, ami a világban lángszerű: pillanat és mégis örök.” Nem véletlen, hogy amikor a nagy vallások alapítói megszólalnak, mindig „költőien” teszik. Jézus Hegyi beszédje, s a Miatyánk színtiszta költészet. Buddha pedig – s Hamvast ez igazolja – a híres „tűzbeszédben” arról szól, hogy „ég a világ, lobog, fénylik”. Miért „költői” a próféták beszéde, a szufi költők misztika uniója, a keresztény szentek énekei? Mert a végső valóság, az egy a végtelen valóságokra töredezett világunkban csak költőien tud megnyilvánulni.
De nem kell ilyen messzire menni, hiszen
költő minden gyermek, aki nyelvet tanul.
Borges is figyelmeztet, hogy amikor idegen nyelveket tanulunk, akkor egy-egy szó szépségében, torzságában, másságában jobban el tudunk gyönyörködni, mint az anyanyelvünkében, amit folyékonyan, automatikusan mindennap használunk. Más kérdés, hogy a nyelvet milyen szinten használjuk. Az emberek többsége silány szókinccsel és kifejezésekkel leéli életét, amely éppen olyan, mintha egy-kétféle ételt enne egész életében, ahelyett, hogy megtanulna főzni. A nyelvet használni nagyon hasonló ugyanis a főzéshez. Vagy a játékhoz. A gyermek még imád játszani, nem ölték ki belőle a játék szenvedélyét, s ezért csodálatos nyelvi alakzatokat, mintázatokat, kifejezéseket, szókapcsolatokat költ. Ez igaz még a gyermeki költészetre is, hiszen ösztönös költők a gyermekek, s messze nem az, amire az ember képes, ha tudatos, de a költői tapasztalat lehetősége, amit nem lehet eléggé megbecsülni. A költészet szeretetét a legkisebb korban kell kezdeni, éppen ezért van kulcsfontossága az altatódaloknak, a gyerekek saját verseinek, s gyerekverseknek. A meséknek is, de az már a próza, a történet, a tapasztalat és a mélylélektan területe.
De mi a költészet?
Borges szerint „az a költészet, hogy az olvasó rátalál a könyvre, hogy felfedezi a könyvet?” Igaz elismeri – mint gyakorló költő, hogy – „Van egy másik esztétikai élmény is, az a pillanat – az is különös -, amelyben a költő elképzeli a művét, s amelyben lassanként felfedezi vagy kitalálja a művét.” Ez a gondolat Platón elképzeléseire megy vissza, mert Platón szerint kitalálni és felfedezni, nem más mint emlékezni. Egészen varázslatos abba belegondolni, hogy valóban nincs új a Nap alatt, vagyis minden, amit megírunk csupán emlék. Homérosz is „csak” emlékezett, Dante is, Shakespeare is. Én is és mindenki, aki verset ír „csak” emlékezik. Kissé, mintha tükörbe néznék, s a tükörképünk, amit látunk a mi emlékezetünk lenne. Minden tükörképben van valami félelmetes, s erre Borges is felhívta már a figyelmet, aki egyébként bevallotta, hogy amikor tanítania kellett, hogy mi a költészet inkább azt tanította, hogy
a költészetet „érezni kell”.
Szerinte „vannak, akik alig érzik a költészetet; ők többnyire a költészet tanításával foglalkoznak (…) én azt tanítottam a diákjaimnak, hogy az irodalmat szeressék, hogy az irodalomban a boldogság egyik formáját lássák.” És ez egy nagyon szimpatikus hozzáállás, még ha nem is tudjuk meg belőle, hogy mi az a költészet.
Hamvas persze „magasabbra teszi a lécet”, s azt mondja, hogy a szent hely, a közös életrend szent körének egyetlen őrzője maradt: a költő. A költő az egyetlen, aki még a kapcsolatot tartja az egységgel, anélkül, hogy szétválasztaná ketté, mint a pap, földi és égi, pokoli vagy mennyei, ilyen vagy olyanná. Elutasítja, hogy a költő a nemzeti szellem kifejezője lenne, bár lehet. Egyáltalán azt utasítja el, hogy a költészet kötelezően „kifejezzen valamit”. Lehet igaza van, de nem ez a lényeg. Azt sem gondolja, hogy „a költő a történet szellemének igazi letéteményese”, de éppen lehet. De ez sem a lényeg. Végképp nem lényeges, hogy „a költő kultúraalkotó” legyen. Ahogy mondja: „Ezeknek az elméleteknek nem az a bajuk, hogy ügyefogyottak és fantáziátlanok és ostobák és naivak és esetlenek és hamisak és primitívek és avatatlanok. Mert kétségtelenül kivétel nélkül azok. Egyetlenegy sem érti közülük, hogy mi a költészet.” A különbséget Hamvas abban látja, hogy
a költészetet nem passzívnak, hanem aktívnak kell látnunk. A költészet kölcsönös tevékenység.
A költészet szerinte szent cselekedet. Persze nem mindig, de lehet az is. Goethe, Schiller és Hölderlin példáját hozza, de ezt most messzire vinne elmesélnem, olvassanak utána a Poeta Sacer és a Poetica metaphisica című esszéiben. Hamvas Béla szerint a költő az, aki az isteni léttel a kapcsolatot fenntartja, „de nemcsak fenntartja, hanem folyamatosan újjáteremti, mint szerződést, hidat és kapcsolatot – az örök emberi tradíciót folytatja, és az istenivel való szövetséget megújítja.” Talán ezt úgy érthetjük meg, hogy
a teremtésben való részvételünk záloga a költői tapasztalat.
Nem értjük a világot, nem érthetjük helyünket a világban, önmagunkat sem, ha nem látjuk időről-időre költőien a világot. A tét hatalmas. A költészet emberré tehet, s mégtöbbet is adhat, kapcsolatot a nem emberivel, kapcsolatot a teremtéssel és a teremtővel. Ehhez azonban nem elég a leírt tanítás, nem elég, hogy Jézus elmondta a Hegyi beszédet, Buddha a Tűz beszédet, számos nagy költő nagy költeményeiket. Mi is kellünk hozzá.
Mi a költészet? Mi a vers? Már értjük. Aligha. Talán. Lehet, hogy jobb, ha olyan költőkhöz fordulok segítségért, akik inkább voltak költők, mint írók. Fernando Pessoahoz és Weöres Sándorhoz.
Weöres Sándor szerint a líra kifejezés, a költő személyének közvetlen vagy közvetett megnyilvánulása, persze megesik, hogy „a költő énjébe előnyomul valamely idegen, ismeretlen személyiség.”
Azt írja Weöres, hogy „Fernando Pessoa, évszázadunk első felében élt portugál lírikus a legjellemzőbb példa erre. Aprólékos műgonddal csiszolta verseit, egyre ritkábban írt és egyre rövidebben; úgy érezte, hogy teljesen elapadt. És ekkor megjelent énjében egy más jellegű, klasszicizáló idillikus, Alberto Caeiro nevű; s Pessoa egyetlen napon megírta Caeiro harminchat idilljét, majdnem annyit, mint addigi életében együttvéve. S a bőséges énekű Caeiro egyáltalán nem hasonlít a szűkszavú és tömör Pessoara. Később, önmagán belül, még két költőtársa keletkezett: a filozofikus Ricardo Reis és modernül nyugtalan Alvaro de Campos. Ettől kedve Pessoa négy életművet írt párhuzamosan, és egyik sem hasonlít a többire. Aztán Caeiro meghalt, és Reis, Campos és Pessoa elsiratta. Hihetetlen? Magam se hinném, ha nem történt volna velem is valami hasonló a Psyché írásakor.” – mondja Weöres, akinek költészete éppolyan fontos, mint Pessoa mind a négy énjének lírája.
( „A költészetben csak egy igazi metafizikai elemet ismerek: a nyelvet…”
– így Weöres – „…ha beszélünk róla: babona és sötétség; ha létrehozzuk: csoda.” és alighanem igaza van. Hiszen, hogy lehet, hogy költészet Walt Whitman szóáradata és Ryokan haikui is? Whitman és más nyelvű költők verseinek fordításairól máshol írtam, Ryokanról még nem, ezért inkább hagy meséljek el egy nagyon is költői tapasztalatot. A buddhista főiskolán tanítottam, s lehetőségem volt hosszan böngészni a csodálatos keleti gyűjteménnyel megáldott szakkönyvtárban. Egy alkalommal Ryokan versei kerültek a kezembe. Japán, angol kiadás, az eredeti rajzokkal. Hazafelé egy rajz mellett néhány sor fogott meg, angolul alig valami, japánul szinte csak pár vonal. Magyarul így hangzana:
Hulló virágok
Virágzó virágok is
Hulló virágok”
Nem nagy vers, de valahogy, amikor hazafelé megfogalmazódott bennem, hogy mégis mit akart a részeges, szabályszegő, csodálatos szerzetes, Ryokan sok száz éve mondani, s erre ahogyan „rátaláltam” létrejött az a bizonyos költői tapasztalat. Minden hulló virág. Minden virágzás véget ér, ahogyan minden hullás is egyszer. Az idő körkörössége, a túl-tapasztalata éppen úgy benne volt Ryokan három sorában, mint a tavasz egyetlen, de örök pillanata. Ez a költészet számomra, de vajon másnak is? Hiszen
annyi költői tapasztalat lehetséges, ahány tapasztaló.
Sőt, míg Dante a színjátékot alkotta, addig a jávai kawi költők úgy gondolták, hogy a költészet jóga, amelynek révén magasabb tudatállapotba léphetnek, s megszabadulhatnak az én-kötelékétől. Dylan Thomas úgy írt kozmikus költészet, hogy teljesen más utat járt be, mint a kortársa Weöres Sándor. Vagyis a költők is mind-mind teljesen mások, s mégis ugyanazt a nagyon is emberi tevékenységet gyakorolják, s költészetet alkotnak.
A költői kifejezés ugyanis legemberibb tulajdonságunk, amely az emberen túlihoz kapcsol, a természethez, a teremtéshez, a metafizikai valósághoz, kinek mihez.
A költészetnek is vannak határai, talán senki sem tudta ezt olyan jól, mint Henri Michaux, aki amikor elérte a költészet lényegét el is engedte azt, talán éppen ezért tudta megragadni, s lett a legköltőibb költői absztrakt és értelmen túli rajzaival, ahogy mondja
Ki ne vágyott volna többet megragadni, jobban megragadni, másképp megragadni a lényeket és a dolgokat, nem szavakkal, nem is hangokkal, se nem hangutánzókkal, hanem jelekkel?
Ki ne vágyott volna egy nap összeállítani egy ábécét, egy bestáriumot, sőt egy egész szótárat, amin a szóbeliség teljesen kívül reked?
Ha egyszer még megkísérelném, komolyan kitárulkoznék a látható világ lényei előtt.”
Majd aztán számtalanszor megkísérelte, gyönyörű és szörnyű jelei, úgy sorakoznak értelmezhetetlen költeményeket alkotva könyveiben, mint a barlangrajzok mára megfejthetetlen mintázatai. Költészet ez is? Alighanem, még akkor is, ha nem is értjük. A költészet nem csupán értelem, s nem csupán érzelem. Más is. A más. A másik, ami mindig mégis ugyanaz.
Mi a költészet? Mi a költészet hordozója a vers? Alig kerültünk közelebb hozzá.
