Ángel Sanz Briz 5200 magyar zsidót mentett meg Budapesten a II. világháború alatt. Többet, mint a hollywoodi filmből ismert Oscar Schindler. Csak Ángel Sanz Brizről nem készült kasszasiker.
A spanyol diplomata 1944-ben Budapesten látott el külpolitikai feladatokat. Már 1942 óta Magyarországon tartózkodott, de csak 1944-ben vette át a nagykövetség vezetését, mivel elődjét az akkori magyar kormány eltávolíttatta, mondván: túl sokat panaszkodik a magyar viszonyokra.
Ebben az időszakban Spanyolországban Franco tábornok regnált, akit a legjobban az opportunista jelzővel lehetne jellemezni. Ángel Sanz Briz az egyre aggasztóbb magyarországi helyzetben még Primo de Rivera miniszterelnök (1923-1930) idejében hozott spanyol törvényeket kihasználva tudott lépni és embereket menteni. Ez a törvény arról rendelkezett, hogy az 1492-es után az akkori Spanyolország területéről száműzött szefárd zsidók leszármazottjai újra spanyol állampolgárok lehessenek.
Ángel – Angyal – ennek alapján tudott a budapesti spanyol nagykövetségen papírokat kiállítani. Egy kicsit kozmetikáznia kellett a számokon, de a spanyoloknak sem kell a szomszédba menni egy kis csalafintaságért, nem hiába írtak annyi regényt a pikárokról korábbi évszázadokban. (Pícaro spanyol jelentése imposztor, kópé.)
Nem ő volt az egyetlen spanyol diplomata, aki azokban az időkben ilyesmivel próbálkozott. Ugyanezt tette az athéni, a párizsi és sok más európai főváros spanyol nagykövete. Összesen 35 000 embert sikerült így megmenteni.
Mégis mi késztethette erre a Franco-rendszert? – teheti fel a kérdést most az olvasó. Hiszen Madrid jóváhagyása nélkül nem tudtak volna cselekedni ezek a nagykövetek.
Szó mi szó, Franco tábornok nagy ravaszdi volt, és erre számos jel is mutat. Amikor Hitler és Mussolini támogatását megkapta a polgárháború alatt, nagy lelkesedést mutatott az említett urak eszméi iránt is, mert van az a pénz. Igaz, amikor később felmerült, hogy esetleg Spanyolország is részt vállalhatna a II. világháború költségesnek ígérkező vállalkozásában, akkor Franco mély levegőt vett, és kifejtette, hogy szinte alig van akadálya a dolognak, de akkor ő visszakéri az egész egykori spanyol gyarmatbirodalmat cakompakk. Az argentin pampáktól a Fülöp-szigetekig. A mexikói határtól az Egyenlítői Guineáig. Mert mégis.
Majd, amikor látta a derék tábornok, hogy kedves szövetségesei lehet elveszítik a háborút, ő úgy volt vele: megpróbál egy fenékkel két lovat megülni, azaz jobb lesz a győztesekkel egy csónakban evezni és már előre is érdemeket szerezni az új európai helyzetben.
A spanyol polgárháború után (1936-1939) közel fél millió spanyol menekült el Spanyolországból. Ezeknek jó része Európában maradt, abban reménykedve, hogy ha egyszer véget ér a II. világháború, akkor végre jut idő és energia arra is, hogy rendet vágjanak az Ibériai-félszigeten, azaz elzavarják Francót és jöhetnek a republikánusok. Azzal nem számoltak, hogy alig ér véget a fegyveres csörte, kezdődik a hidegháború, és hogy az európai nagyhatalmaknak semmi kedvük nem lesz ahhoz, hogy a Szovjetunió megvesse a lábát Dél-Európában. (A polgárháború alatt a Szovjetunió volt az egyetlen hatalom, aki komolyan vehető módon támogatta a republikánus oldalt pénzzel, paripával és fegyverrel.) A politika mindig politika.
És miért került elő most ez a téma? A minap felmerült a spanyol törvényhozás kulturális bizottságában, hogy tisztelettel kellene adózni Ángel Sanz Briz emlékének, amit a honatyák bőszen leszavaztak mondván, ő is csak egy fasiszta volt.
Így múlik el a világ dicsősége!
