Mivel hozzá hasonlóan én is a Józsefvárosban születtem, nekem is otthonosak voltak a kicsi kerületi mozik, a Bodográf a Ferenc körúton (remek, csak 16 éven felülieknek szánt olasz filmeket láttam ott 8-9 évesen) és az Eldorádó, szemben a Tisza Kálmán – ma II. János Pál pápa-térrel –, ahol a Tarzan-filmeket játszották. A Harminckettesek Terén is volt egy kis mozi, aminek a nevét elfelejtettem, pedig ott volt szerencsém látni pár évvel idősebb (ugyancsak kiskorú) unokabátyám társaságában a „Szeretve, mind a vérpadig” című, – hű, de izgalmas! – olasz melodrámát.
Jóllehet legelső mozi-élményem eléggé megrémített. Amikor Walt Disney „Hófehérke és a hét törpe” című rajzfilmjét bemutatták Budapesten (a Wikipédia téved, ez már 1939-ben vagy nem sokkal később történt, mert Amerikával akkor még nem álltunk hadiállapotban) anyám elvitt a Palace moziba hófehérkézni. Úgy öt éves lehettem, nagyon tetszettek a (Haj-hó,haj-hó,így vígan élni jó) vidáman masírozó törpék, de a gonosz királynő, miután varázstükrében meglátta Hófehérkét, hirtelen ijesztő, méregkeverő, boszorkány-banyává torzult. Ettől úgy megijedtem, hogy elbőgtem magamat, anyámnak ki kellett engem vezetni a moziból.
A folytatás viszont sokkal kellemesebb volt. A Palace-szal majdnem szemben, a Dohány utca és Erzsébet körüt sarkán ugyancsak ’39-ben megnyílt a Híradó mozi, aminek rendszeres látogatója lettem fent említett unokabátyámmal, Misivel. Ebbe az olcsó belépőjű moziba bárki bármikor bemehetett, folyamatosan nézhetett magyar és külföldi híradókat, amíg csak a kedve tartotta bár a műsor egy-, másfél óránként ismétlődött. Rövid szünet után tovább nézhetted azokat a híradókat,amelyekről korábban lemaradtál.
Itt, a Híradó moziban szembesültem először a háborúval. Magyarország még semleges volt, amikor a náci-szovjet paktum lehetővé tette a Szovjetuniónak, hogy megtámadja Finnországot. A Híradó folyamatosan vetített képeket a rendkívül heves szovjet-finn háborúról, (mi a finneknek szurkoltunk); ezek közül egy megragadt a fejemben, mert egy lezuhant (szovjet) repülőgépet ábrázolt, ami belefúródott egy lakóház tetejébe Helsinkiben, vagy Vipuriban. Bizarr látvány volt és különleges – hatvan évvel később Tamperében egy konferencia alkalmával újra láttam, mert finn vendéglátóink levetítették a hajdani háborúról készült híradókat, a fehér köpenyes finn katonákkal a térdig érő hóban és a szovjet bombázókkal és vadászgépekkel, amelyek közül egyet lelőtt a finn légvédelem és az belezuhant egy házba. Felkiáltottam vetítés közben: – ezt a képet gyerekkoromban láttam!
Mindez arról jutott eszembe, mert elgondoltam,
a mai gyerekek közül hányan fognak emlékezni felnőtt fejjel az ukrajnai háború emblematikus képeire, amit a magyar televízióban láttak?
Hányan fognak emlékezni az orosz agresszióra, amit birodalmi jelszavakkal, nehéz tüzérséggel és távoli rakétákkal folytatnak Putyin katonái és zsoldosai a független ukrán állam és lakossága ellen, hányan fogják húsz év múlva szégyellni magukat a magyar állam mostani szemforgató „békepártisága”, más szóval az imperialista orosz érdekek előtti cinkos behódolása miatt?
Attól félek, elég kevesen.
