Szeged, 2020. március 19., csütörtök
Azért sem vagyok, s nem is lehetek ennyire naiv − hogy ott folytassam, ahol abbahagytam −, mert látom, miként reagálnak Európa-szerte az emberek a járvány miatti korlátozásokra. A túlnyomó többség egyedként viselkedik − mert hatalmas tévedés lenne a posztmodern nyugati embert individuumnak nevezni, ahogyan magára gondolni szeret. Az individuum közege a közösség, a posztmodern nyugati ember azonban egy közösségek nélküli környezetben él (jól mutatják ezt a gúnyos reakciók, amelyek arra a fölvetésre születtek ezerszám, miszerint az iskolabezárások után azok a szülők, akiknek még be kell, illetve be lehet járni a munkahelyükre − a veszélyeztetett nagyszülők helyett – bízzák a gyerekeiket a szomszédaikra). A közösséghez tartozás hajdani, bátran az élet, sőt, a puszta létezés alapfeltételének tekinthető ereje a mai nyugati ember számára elképzelhetetlen és (kivált) megélhetetlen. Legyen szó akár a polisz közösségéről, akár a paraszti faluközösségről, akár egyéb communitasokról, azok tagjai a szó szoros értelmében nem tudtak létezni a közösségükön kívül. Baruch Spinoza kortársa, a szabadgondolkodó Uriel da Costa például öngyilkos lett, miután amszterdami zsidó hittestvérei kitaszították maguk közül. Ezzel szemben napjaink embere könnyen leéli úgy az életét, hogy csak a halálos ágyán ébred rá: jóformán senkivel sem tartott kapcsolatot. Sem közelit, sem távolit. Mert amiket kapcsolatoknak hitt, nem jelentettek többet, mint hogy néhány másik egyeddel egy időben keveredett ugyanarra a helyre, s hosszabb-rövidebb ideig osztoztak azon a helyen és időn, s mikor ezt már nem tették, az némi kényelmetlenséget olykor igen, annál súlyosabb problémát szinte soha nem okozott. Az élethez szükséges javakat a legtöbben egyedül teremtik elő szerencse, munka vagy tehetség révén, s ha valaki elbukik, vagy bajba kerül, jóformán kizárólag az állam szociális rendszerére számíthat. Most is arra számít. Az államoknak kell megoldaniuk a járványhelyzetet is. Mert nincsenek közösségek, amelyek a maguk körében és (az államéinál, meglehet, lényegesen hatékonyabb) módszereivel sikert érhetnének el. Családok még hellyel-közzel vannak, bizakodjunk, hogy a bajban össze fognak tartani.
2020. március 20., péntek
A pofakönyv dugig van okoskodókkal, mindent jobban tudókkal. Ebben az országban már nem csak a focihoz és az államvezetéshez ért mindenki, de a virológiához és bármely válsághelyzet megoldásához is. Miközben arra sem képes a lakosság nagy része, hogy ha teheti, maradjon otthon, s csak akkor menjen utcára, ha nagyon muszáj.
Átéltem eddig sok mindent. Rendszerváltozást, a kilencvenes évek vadkeleti kapitalizmusát, ilyen válságot, olyan válságot, a szomszédban háború dúlt hosszú-hosszú ideig, a jelen helyzethez mégsem tudok hozzászokni. Olyan idegen, olyan szorongató. A piros matricák, amelyeket a fertőzöttek ajtaira kell ragasztani, a fegyveres erők nálunk is erősödő utcai jelenléte (Franciaországban százezer rendőr és csendőr járja a közterületeket), az operatív törzs sajtótájékoztatói, a sorok a patikák előtt, az emberek, akik végre ülhetnének otthon, a seggükön, de képtelenek rá…
A dédszüleim átélték az első és a második világháborút, az ötvenes éveket, 1956-ot. A nagyszüleim a második világháborút, 1956-ot, a rendszerváltozást, a kilencvenes évek furcsa világát, nagy csalódásait. A szüleim gyerekfejjel a Rákosi-korszakot és 1956-ot, édesapám gyerek- és fiatal fejjel kapott bőven a következményeiből is (írtam már erről, hogy nagyapám forradalmi szerepvállalása miatt miként kellett édesapámat rokonokhoz küldeni, hogy elkerülje az állami gondozásba vételt https://olvasat.hu/hagyatek/, átvészelték a rendszerváltozást, a kilencvenes évek furcsa világát, nagy csalódásait. Most pedig itt van nekik a világjárvány. Ami több generációnak lesz nemzedéki alapélménye.
