Modellezni a szerethető létezést – Kiss Márta kiállításához

Amikor néhány napja nekiláttam, hogy úgy istenigazából megismerkedjem Kiss Márta képeivel, egy térben és időben elkerített mesterséges állapotban, elfogott egy sajátosan boldog izgalom. Az első impresszióm arról szólt, hogy micsoda káprázatosan tiszta, szemet gyönyörködtetően érzékletes képeket láthatok. Csak kapkodtam nézésem: itt egy anyuka áll gyermekével, sárkányt röptet, amin a kislányok által imádott kommersz mesekép feszül a szélben. Lám, a köznapi és a magasztos egymásból él, egymásból következik.

Itt táncol Káli, a sokkarú és félelmetes világteremtő hindu istennő, akinek tánca megmenti az univerzumot a káoszba omlástól, de azért ne feledjük, az ő mellékneve: pusztító. Igazi dialektikus démon. Életre kelt. És öl. Riadtan nézhetjük, de segít elfogadni az elfogadhatatlant.
Mindennapos motívumok és misztikus mondák magasztalódnak fel.

Amott egy zöldes üvegvázában néhány sárgaszirmú virág, két fehér csésze, mellettük a növénymintás abroszon tarot kártyalapok, Az Akasztott és a Csillag. Mögöttük egy nő sötét ruhában, időtlen révületben, mintha évszázadokkal azelőttről ült volna ide, a nyomott mintás nejlonfüggönyös ablakhoz. Emlékeztet, és a jövőre következtet. Mintha azt mondaná: a logika tiszteletre méltó, de vannak ráción túli erők és tartalmak. Ezeket háríthatjuk, de talán mégis érdemesebb lenne, ha óvatosan is, de számolni velük.

A megfestés, az ábrázolás módja már önmagában egyfajta meditációt sugall. Ez a derengő plasztikusság azt sugallja, hogy nem csupán egyszerűen a láthatót láttatja Kiss Márta. Miközben virtuózan és magától értetődő tökéletességgel jeleníti meg modelljeit, motívumait, többet mesél el róluk puszta látványuknál.

A csillagtetraédert szemlélő lány előtt nyitott könyv és vízben állva pompázó vörös rózsa. Mögötte távoli tájra láthatunk kicsi ablakon. Nem nehéz allegóriát belelátni ebbe a kompozícióba is. A tudás és a képesség attribútumai rímelnek egymásra lágy színekkel és mégis feszesen szerkesztve. Külön örömet okoz a kezek artisztikusan játékos beállítása. A felsőfokú mesterségbeli tudáson túl ez a megjelenítés meghatóan poétikus, zenei hasonlatban egy különösen érzékeny, finoman bánatos d-moll hegedűszólót képvisel…

Színpadias megrendezettségben ül a fiatal nő egy kis könyvkupac tetején ülő bagollyal szemezve. Ez a madár eleve erős szimbólum, a bölcsesség emblémáján túl a szibériai sámánoktól kezdve a kelta kovácsokig kitüntetett szerephez juttatták a népi hiedelmek, mint a túlvilág, az elrejtett dolgok hírhozóját. Itt domesztikált változatban kerül képbe, nem tudjuk élve, vagy inkább szépen kitömve. Nem is ez a fontos, hanem a gyöngéd teatralitásban azt mutatva, hogy mindennapi környezetünkben, szokványos kellékeinkben mennyire megtalálhatjuk az ősi utalásokat, örök bölcsességek lappangó jeleit.

Az Oltalmazó Madonna lefegyverző humorával tüntet. Tökéletes szent ábrázolás. A bíborruhás alak kék köpenye alatt berendezkednek a gyarló kicsi emberkék, mint egy szabadtéri előadás nézői. Biztonságban érezve magukat, mobiltelefonjukat figyelik, fényképeznek, csevegnek, voltaképp semmi baj nincs velük, de az Oltalmazó Madonnához kuporodva felnőttségük esendő gyerekességgé válik.

A Három Grácia, mondhatni a fokozhatatlan letisztultság. Három szűziesen fehér meztelen lány áll kecsesen összefogózkodva. Érdemes a testek szépségén túl a jelenetet is megfigyelni. Ketten a harmadikra figyelnek, aki a – vissza-visszatérő motívumként felbukkanó – csillagtetraédert tartja kezében. Amit épp elhagynak ezért figyelmükkel, az egy levegőbe feldobott, s ottfelejtett, még lebegő kis kék labda. Talán az önfeledt gyerekkor játékos korszakának búcsúja…

A királylány madzagpórázzal tartja nyakánál fogva a félelmetes kék sárkányt. A félelmetes fenevad pikkelyes farka és veszedelmes fogazatú pofázmánya áll ki a kékeszöld talajból, a királylány nem látszik ijedtnek, földig érő fehér ruhájában, piros övével, mintha délutáni félálomban sétáltatná egykedvűen a sokkal inkább nyugtalannak látszó sárkányt. Messze a háttérben az ilyen konstellációkban előírásos lovas herceg közeledik, de valahogy semmi sem sugallja azt, hogy olyan nagyon igyekeznie kellene ebbe a jelenetbe.

A Tavirózsa olyan allegorikus hangulatot áraszt, amihez nem kellenek szavak. Egyszerre vagyunk otthon a tündérek világában, a kozmosz feketeségében, s a vízinövények meghittségében. Jó átadni magunkat a szorongások ellenében ennek az álombéli tájnak, ami sejtelmes derengésével mintha a kegyelem előszobája lenne.

A Madárháton egy galamb tűri békésen (a béke gyakorlatilag jelképtári főfoglalkozása), hogy öltönyös férfiak, gulliveri törpeméretben lóvá tegyék. Felmásznak rá létrán, kantárral fogják, megnyergelik. Ez a kép szinte alkalmas lehetne publicisztikai szerepeltetéshez is, konkrét kritikai üzenetekhez illusztrációként. De csak „szinte alkalmas.” Kiss Márta festményeinek irodalmi konnotációja ellenáll a napi üzenetekbe sorolásnak. Annál talányosabbak, hogy vezércikk illusztrációk legyenek.

Van, amikor egyszerűen csupán egy nő áll egy fa mögött, s onnan néz. Piros szoknya, fehér blúz, a háttérben kéken gomolygó égbolt, zöld sejtelem, fehér fénysugár, a fej magasságában zsongás. Festői idill is lehetne, ám a tekintet arra késztet, nézzünk vissza elmélyülten. És ha elég időt adunk magunknak, önmagunk lényegébe merülhetünk a kép nézése által.

Téli folyóparton, fák kopár lombozata alatt, a stég alatti hideg sárga homokon aprócska gyermek áll. Eddig a szimpla, kézzelfogható valóság. De itt, a látható világon túli tartományból ideszegődött egy napszámos angyal. Úgy ül a hideg téli folyóparton, ahogy a Rainer Maria Rilke verssor idézi: „Az Úr kertjének hajlatán hallgatnak, néma hangközökként az Ő hatalmas dallamán. De egy-egy szárnymozdulatukra a lég örvénnyel megtelik, mintha szobrászkezébe fogva az Úr lapozná sustorogva a Kezdet súlyos könyveit.” (Nemes Nagy Ágnes fordítása.)

Az angyal közeli rokon, mondhatjuk családtag Kiss Márta munkáin. Ez az angyal az egyik képen kelet-európai tisztes táncteremben hegedüli a talpalávalót a mennybolt kihelyezett földi állomásán, a bankett plafonjához bújva, lebegve. De vegyük észre: lent egy kis gramofon szolgáltatja a zenét valójában, az angyal muzsikáját csak az hallja, kinek füle van hozzá. És tegyük hozzá: szíve.

A Vihar után egy többrétegű játék a kép sugallataival. Egy klasszikus naiv alapvetéssel kezdődik. Fiatal pár ül a kanapé szimmetria tengelyében, mögöttük a nyitott ablakon át láthatjuk a rendezett zöldfás kert fölötti sötét, villámmal átcikázott égboltot. Viharos szél lengeti a könnyű fehér függönyt, mintha lélek szállna. A pár gondterhelt állapota mintha épp elmúlna. Miközben baljós jelek mindenütt. Amik azzal tüntetnek, hogy minden rendben van. Laptop a töltőn, jeges-hegyes tájkép a képben, tisztára porszívózott padlószőnyeg. Mégis, a konszolidált felszín mögül lüktet a néma démonok hada.

A csókolózó pár mögötti kirakatban – régi Jégbüfé! – édességre sóvárgó magányosok majszolják süteményeiket, s közben egy fájó pillantás száll a boldog önfeledtek felé. Empatikus életkép, ahol minden szereplő közös sorsa, hogy az alkotó ecsetje egyforma bölcs derűvel ábrázolja őket. A néző extra jutalomként egy festett tükörben a majszolók bús hátát is megszemlélheti.
A virágárusok tömött krizantémcsokraikkal, tömött műszálas kabátjaikban mosolytalanul üldögélnek, mintha a halottak napi rituálé gépsorán teljesítenének szolgálatot örök kedélytelenségbe programozva. A halál előszobája ez, ahová a jellegzetesen elhízott, rég elvirágzott nénik belekeseredtek. Ám a reménytelenségbe – hová máshova? – bedereng egy mindent megértő szelíd angyal fájós hátakat, mostoha életeket gyámolító káprázata.

Önarckép, a japán, No színházi maszkkal. A mosolygó álarc mögül fürkésző tekintet. A táj, mint egy japán haikuban: „Ez a tavasz szagos hava, virágzik a cseresznyefa.” (Kosztolányi Dezső fordítása.) És mintegy mellesleg: „szívünket az igazság fokára emeljük.” Az önarcképek szemébe nézve önkéntelenül kihúzom magam, rendezem zilált soraim, zaklatott lelkem. Miközben e tiszteletteljes hatások sarkában ott bujkál a humor is.

Madarak, almák, körték, liliomok, virágok, zöld levelek Kiss Márta önarcképeinek epitheton ornansai, vissza-visszatérő eposzi kellékei, jelzői. És az anyai képeken a gyermek, Valér.

Kisimított felületek, telt színek jellemzik. Kompozíciói fegyelmezettek, gondosan szerkesztettek, okos arányokra tagoltak, a tónusok összhangzása harmonikus. És mindeme egzakt érdemeken túl, Kiss Márta festményeit átjárja egy tündérien tiszta, kecses, mély érzelmekkel teli, sebezhetően érzékeny lelkület.

Jó a képei közelében lenni, élni. Mintha vásznain megmodellezné a szerethető létezést. Nem erőltet semmit nézőjére, nincs tolakodó harsányság (bár még azt is elfogadnám tőle!), helyette halk szavú udvariasság és állhatatos gyöngédség jellemzi. Erőssége épp a vállalt sebezhetőségben rejlik. Képalkotó erejét, láttató képességeit mutatja, hogy a leghétköznapibb jelenetben, alakban, motívumban megtalálja a drámai mélységet.

És ezeket a drámai mélységeket nemcsak megtalálja, de megragadja és felmutatja. A komor, fájóan növénytelen és mereven kikövezett buszmegálló letisztult sivárságába megidézi Botticelli Tavasz tündérét, aki dacol a mostoha környezettel, s virágszirmokkal készül mindennek ellenére a megújuláshoz.

A kölcsönkapott dolgozószoba sajátos víziót jelenít meg. A templomi falak közt életre kelt archaikus műhely arra emlékeztet, hogy e helyek eredendően nem turista látványosságnak, hanem a világtól félrevonuló meditáció helyszínének épültek. Kiss Márta munkáitól nemhogy nem idegen a meditáció, de éppen hozzátartozó, szellemiségéből következő. Legújabb képein új technikai megoldást alkalmaz, a vászonba való belehímzést. Mint elmondta, ebben nem a díszítő funkciók fokozása izgatja, hanem a dimenzió-váltás. Benyitás, átvezetés a síkfelületből a térbeliség felé. És – fűzi hozzá – a hímzés női világa is vonzza. Tegyük hozzá, minden a meditatív állapotot készíti elő, segíti, fokozza.

Nagyszerű, hogy alkalmunk nyílik e kitüntetett spirituális állapot tárlatát megtekinteni itt a Patyolat próbaüzemében. Önfeledt bámészkodást kívánok önmagunknak, okos csevegést Kiss Márta munkáinak társaságában, s köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Szerényi Gábor megnyitóbeszéde elhangzott a Patyolatban 2017. november 26-án.

Fotók PATYOLAT – Koncz János