A minden évben megrendezésre kerülő filmhétre tavasszal került sor. Négy város adott otthont a többhelyszínű eseménynek: Budapest, Debrecen, Szeged és Veszprém. A jeles kulturális rendezvénysorozat elsősorban játékfilmekkel, rövidfilmekkel és animációs filmekkel rukkolt elő, de koncerteknek, kiállításoknak és könyvbemutatóknak is helyet adott. Az Észt Hét megálmodója a Magyarországi Észt Intézet, amely 1998 óta aktív kulturális szervezőként van jelen az év többi napján is.
Az Észt Hét filmjei minden évben egyre nagyobb sikernek örvendenek. Idén például nagyobb termeket kellett kiadnia a Művész Mozinak, amely a rendezvény fő helyszíne Budapesten. Ám mielőtt az idei év legkülönlegesebb filmjéről szót ejtenénk, megérne pár gondolatot a korábbi évek termése is.
A 2013-as év legnagyobb sikere a hazájában is nagy sikernek örvendő Gombászók volt, amely egy
meghökkentő vígjáték egy gombászás közben eltévedt korrupt politikus párról.
De szerethető volt az Egy hölgy Párizsban is, illetve kitűnt még a Démonok, a Varjúszigeti oroszok és A félkegyelmű című Dosztojevszkij-adaptáció.
A következő évek egyértelműen legnagyobb dobása a Mandarinok című alkotás, amely nemzetközi körökben is komoly sikereket ért el, még Oscar-díjra is jelölték. A film a 1992-es grúziai háborús események idejébe visz minket, ahol a szovjet elnyomás elől Grúziába szakadt észtek küzdenek mindennapjaikért mandarintermesztéssel, miközben odahaza is visszatarthatatlan jelen a háború.
Joggal gondolhattuk tehát, hogy az idei év is izgalmas lesz. Ez így is történt, bár kétségkívül alulmúlta a korábbi évek megszokottan magas színvonalát. Az animációk közül egy patkány-macska nem mindennapi párosáról szóló bolondos kisfilm tetszett leginkább a budapesti közönségnek (Az élet Hermann H. Patkánnyal), de a Zongora, illetve a Kívánságkosár időseknek című szivárványos-szürrealisztikus animáció is sikert aratott. A Mario és a varázsló-hangulatú, magyar rendezésű Lepkeember is egyértelműen a jól sikerült munkák közé tartozik.
Talán nem túlzás állítani, hogy
a 2016-os év legkülönösebb filmje a Krisztus Szibériában él észt-finn dokumentumfilm volt.
Nem azért, mert filmművészetileg annyira kitűnő munka lenne, sajnos még dokumentumfilmnek is elég gyenge, de témáját tekintve abszolút megérdemli a figyelmet.
A történet a fentebb említett szektát, a Visszarion-szektát próbálja bemutatni, amely az oroszországi Petropavlovka településen eresztett gyökeret a Szovjetunió felbomlását követően. Oroszországban nem ritka az ilyesmi, statisztikák szerint legalább 4000 hasonló vallási kultusz létezik ma, közel egymillió követővel.
Kialakulásuknak közös oka – mely sajnos nem a filmből derül ki – a világméretekben elhatalmasodó korrupció, illetve a szétforgácsolt Szovjetunió hátrahagyta általános tanácstalanság, depresszió.
A közösség vezetője Visszarionnak nevezi magát. Kilétéről, vagy a közösségről nem sok minden derül ki, a film inkább egy ott élő család mindennapjait láttatja, végül pedig egyre inkább a közösség egyre szaporodó csemetéinek az életét mutatja. Az alkotás óvatosan azt sugallja, hogy a Visszarion-szekta valójában egy mind spirituálisan, mind funkcionálisan jól együttműködő, homogén emberi közeg, összbenyomásként azonban inkább az ellenkezőjét érezhetjük.
Jól indul a dokumentálás, de egyirányúvá és monotonná válnak a szekta tagokról készült képsorok. A családi problematikát sem tudja izgalmasan kibontani a rendező, pedig ilyen lehetőség is rejlett a filmben. A vezérmotívum ugyanis az, hogy egy elvált anya gyerekeivel új családot alapít a szektában, közben a gyerekek biológiai apja szüntelenül (és hasztalanul) igyekszik visszatéríteni gyerekeit a világi életbe.
Gyógyírként szép természeti képeket láthatunk, illetve egy erős személyi kultusszal jellemezhető közösséget (mindenütt ott a Mester képe), egy részben animista („Földanya”), részben keresztény alapokon nyugvó vallási irányzatot, ahol
előírásszerűen csak a boldogságnak és a pozitív gondolatoknak szabad teret adni.
Egy új irányzat esetében természetesen igen nehéz egy közösséget minden részletében bemutatni, de a film meglehetősen távol áll ettől. Viszont képes a figyelemfelkeltésre, és ha az interneten utánajárunk további tudnivalóknak, azt találhatjuk, hogy
a szektának már majdnem 10 000 (!) követője van, ebből majdnem a fele a sztyeppei városban él, együtt a Mesterrel.
A Mester különben csak nagyon ritkán mutatkozik, és valódi jelenség. Krisztusi kinézet, ruha és mozdulatok jellemzik, időnként maga tart prédikációt a híveknek. Tanításában fontos elem, hogy a közösség tagjai már fiatal koruktól az „életre készüljenek”, csakis hasznos tudást, azaz gyakorlati ismereteket sajátítsanak el. A visszarionisták hisznek a földönkívüliek létezésében. Fontos kérdést képez számukra a nő-férfi kapcsolat: a nőnek a férfit kell szolgálnia minden módon, a férfinak pedig csak férfias munkákat szabad végeznie. Központi fontosságú a mindennapos imádkozási szertartás. A közösség minden formájában ellenzi a háborút, szigorúan veszik a természettel való együttélést, továbbá nem használnak pénzt, minden tulajdonuk közös.
A dokumentumfilmben egy alapvetően még kialakulatlan, szegényes, szinte zavart tudatú közösség képe jelenik meg. A film létrejötte azonban értékelendő, mivel azt láttatja, hogy ilyen közösségekre valamiért szüksége van a társadalomnak, sőt, az interneten körülnézve még találunk is olyan forrást, ami konkrétan ezt az megvalósulását is szimpatikussá is teheti, azonban a Krisztus Szibériában él sajnos, valamiért nem elég meggyőző e tekintetben.
Észt filmeket viszont mindenképpen érdemes nézni, mert eredetiek, a klasszikus témákat újszerűen tudják bemutatni, mernek új problémakörökhöz nyúlni, sajátos hangvételüknek köszönhetően pedig a néhol fellelhető esetlenségükben is komolyan vehetővé válnak.
Tehát jövő tavasszal is Észt Hétre fel!
