Egy kisfiú indul lefelé a cseresznyefa ágai között, minden ágat, tehát minden mozdulatot ismer, ezerkilencszáznyolvannyolcat írunk, halad lefelé, egyik láb a másik, egyik kéz a másik után, eléri az utolsó, hosszú vízszintes ágat, fölpillant, csimpaszkodik, nekilódul, ezerkilencszáznyolvannyolcat írunk, és arcra jókorát zuhan.
Az egyik éjszakai taxis kitartóan állítja, hogy a hatvanas években a város Íróutcáiba (Tolsztoj, Karinthy, Németh László, stb.) azért ültettek annyi cseresznyefát meg meggyfát, mert valaki elhitette, hogy az jó az atomeső ellen. Amikor ezerkilencszázhatvanötben a nagyapám elültette azt a fát, amiről ilyen derék, férfiasat lehet esni, és ezzel az egyetlen valamirevaló fizikai kapcsolódási lehetőséget adta számunkra, hiszen néhány évvel azelőtt, hogy én megszülettem volna, ő viszont meghalt; szóval, amikor az ásóval lapogatta a földet a facsemete körül, egyáltalán nem gondolt az atomesőre, a cseresznyepálinkára meg nagymamám befőttjére annál inkább. Az esőre amúgy sem gondol az ember, hanem állja. Ebbe a világképbe az amcsik egyszerűen nem fértek bele.
Aztán mégis: mintha kizárólag a gyümölcsfák alapján lehetne tudni, hogy éppen járunk valahol. Ahol sűrűsödni kezdenek, ott indul, ahol pedig ritkulni, ott már véget is ér ez a furcsa városi belterület, ami valahogyan beszorult négy nagyobb út közé. Az egykori Videoton főbejáratától indul a nyúlványvidék, és a Budai út egyik sarkában tűnik el végleg. A 8-as út túloldalán lévő Almássy-teleppel tulajdonképpen csak kényszerű névrokonságba került, mert egy Almássy-telepinek nem mondhatjuk, hogy mi is telepiek vagyunk, egy igazi szőlőhegyinek meg azt nem, hogy öreghegyiek, tehát mélyen hallgatunk, és a Papagájba járunk, ahol tudják, milyen fából faragtak bennünket. Amúgy meg nekünk is van telepi nevünk, éppen a Papagáj, de ez leírva nincs sehol, ilyen közigazgatási terület természetesen nem létezik, egy fénymásolási probléma, vagy egyszerű félrenézés okán akár a statisztikai hibahatár senkiföldjén is tivornyázhatnánk. Valójában soha nem fájlaltam ezt a karantén-életérzést, hiszen nem is karantén ez, inkább egy tervgazdasági oázis, egy ottmaradt félpolgári skanzen, amibe még azokat a társasházakat és négyemeleteseket is (ezek színes építőelemeiről kapta a környék a nevét) olyan diszkréten tudta odahelyezni a fák közé, vagy a kiserdő szélére, a Lehel utca ívébe, egy munkásrealista tervező kéz, hogy annak gazdája előtte bizonyosan nem Iszakovszkijt olvasott, hanem minimum Apollinaire-t, és szerelmes is volt, de inggombszakadásig.
A kocsmalátogatásnak vannak szabályai, még ha nem is túl sok. A lakóhelyéhez legközelebb eső kocsmába például nem jár az ember. Jelenlegi lakhelyem és a Papagáj esetében azonban van kiskapu. Ezt a kiskaput pedig Vidám Szamárnak hívják, és a két párhuzamos hasáb épület innenső sarkában, az élelmiszerbolt hozzátoldásában kapott helyet. Így a Papagáj légvonalban is és a konkrétan megtett lépések számát tekintve is már csak a második legközelebbi kocsma.
A Papagáj ezerkilencszáznyolcvannyolc február hatodikán nyitott, és az asszony, aki a tulajdonosa, boldog ember. Ezt abból tudom, ahogy a dátumot mondja.
Én, ameddig csak lehet, késő őszig kint maradok a hosszúpados teraszon, és kitartóan azon a képen gondolkodom, amit odafelé gyakran látok: egy nejlonotthonkás asszony labdázik a pályán, kora tavasztól kora télig, sápadt, de vastag, felhőszerű unokájával, és a gumilabda minden egyes alkalommal, minden földre csapás után, egyre magasabbra pattan, föl, a négyemeletesek alig szűkülő magasságába. Aztán vissza. Az asszony mindig elkapja. Egy helyben állnak, és fogyóznak. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nincs nála nagyszerűbb asszony a világon, hogy két lábbal, ilyen szilárdan áll a földön. És közben mégis tud labdázni.
Aztán hazaindulok. A kora őszi lomtalanítás folytán egy komplett, kitelepített lakótelepi konyhába ütközöm a pálya szélén. Egy hamisítatlan Karinthy téri konyha, piros műbőr sarokülővel, zománcfestékkel ezerszer átkent szekrényekkel, hokedlik, sámlik, és mindenen az étolaj meg a nikotin közös, már szagtalan sárgája. Zseblámpával világítok. Közben a túloldalon bezár a kocsma, a vendégek biciklire ülnek, vagy sétálnak, ilyenkor már nem nagyon szólnak semmit. Az évekkel ezelőtt ottfelejtett fénygirland adja a kontúrt a kilépéshez. Én a pálya széléről nézem őket, kicsit belerúgok a bútorokba a földön, megmozdul körülöttem a konyha. Meggypálinka, cseresznyebefőtt, fölöttem lengedeznek az atomfák, már mindenki otthon, ma már senki nem elérhető, telefonok kikapcsolva, kertkapuk bezárva, elsötétülnek az erkélyek és a lépcsőházak. Mára vége.
És akkor átsétálok a játszótérre. Néhány évvel ezelőtt átépítették, száműzték onnan gyerekkorom nem EU-konform vasgömbjét, de még a mászókat meg a rakétát is, csak a hinta korlátja maradt meg. Fű helyett süppedős gumilapok. Leülök a padra, és kiderül, hogy a játszótéren van Wi-Fi. Rakéta nincs, Wi-Fi van. Rácsatlakozom. És közben arra gondolok, hogy azért néha mégis milyen jó tud hozzánk lenni ez az élet.
Csak ne essen. Akkor meglesz a reggel.
Fotók: Oláh Gergely
