Hová tűnt a hogy?

Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy nem is olyan rég, két-három évtizede még voltak nyelvművelő vagy a nyelvhelyesség témájával foglalkozó műsorok a televízióban. Egy egész ország ismerte, szerette és várta a képernyők elé Grétsy Lászlót, akiről talán kevésbé köztudott, hogy az ELTE Tanárképző Főiskolán a nyelvészeti tanszék vezetőjeként tanított sok-sok éven át, majd a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi bizottságának tiszteletbeli elnöke lett. Grétsy tanár úr előadásain, nyelvi kurzusain rengeteg érdekesség elhangzott. Ő volt az, aki a nyelvészetet és a magyar nyelvet száztornyú, ékes palotaként volt képes bemutatni a maga teljességében, változatosságában, szépségében a főiskolai hallgatóknak és a tévénézőknek egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy a kedvenc nyelvészeti speciálkollégiuma volt a magyar szakosoknak az általa tartott előadássorozat annak idején.

Két-három évtizede még talán a hétköznapi honpolgárt is érdekelte, helyesen beszél-e, és csöndes tíz percekre karosszékébe huppant meghallgatni, hogy egy-egy szólásnak, kifejezésnek mi az eredete, vagy hogyan lett a peronoszpórából a népnyelvben „fenerosszpóra”, és persze a köztévé is sokkal értelmesebb dolgokra költötte a pénzt, mint manapság.

Na de, hagyjuk most a nosztalgiát, ami volt, elmúlt, sajnos a romlás kerekét nem lehet megállítani, a felhígulást vagy felgyorsult életet minden téren érzékelni, elegendő felszállni egy buszra, megtapasztalni a lökdösődést, a köznapi durvaságot, találomra bekapcsolni a tévét vagy belehallgatni korunk zenei áramlataiba. Önmagukért beszélnek. Lehetséges az, hogy minden ennyire felgyorsult? Vagy: lehet minden felgyorsult. Na de hová tűnt az általunk szeretve tisztelt hogy? Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon hiányzik. Nem tudom ugyanis elképzelni nélküle az alárendelői mellékmondatokat. Ja, hogy ez az én személyes problémám? Nem hiszem.

Tegye fel a kezét, aki különbséget érzékel a két következő mondat között: „Lehet, hogy holnap naposabb idő lesz.” „Lehet holnap naposabb idő.” (A mainál naposabb például.)

Eddig minden rendben, a különbség ugyan árnyalatnyi. Nyelvtani szempontból azonban más a helyzet. Mire is gondolunk pontosan? Az állítmány mindkét esetben a lehet kifejezés. Az első esetben egy alanyi alárendelő összetett mondattal állunk szemben (Mit állítok? Lehet. Lehet az (= értsd, megeshet vagy lehetséges az), hogy holnap naposabb idő lesz.) Az első tagmondat utalószavának tartalmát (az = alany) a mellékmondat fejti ki bővebben. Míg a második esetben, ahol szintén a lehet az állítmány, az idő az alany. (Mit állítok? Lehet. Mi lehet? Idő. Milyen idő? Naposabb.) Eddig minden rendben, pontosan érzékelni, milyen finom különbségekre képes a magyar nyelv. És akkor most nézzük meg egy mai, kissé pongyolább nyelvhasználó szájából az első mondatot: „Lehet holnap naposabb idő lesz.” Kicsit megakadunk az első kifejezés után, nem tudjuk, melyik sínre terelik a vonatot, egyszerű vagy összetett mondat következik? A megszokott szerkezet felbomlása a hallgatóban is bizonyos szintű bizonytalanságot eredményez. Nézzünk egy másik esetet. Mert a lehet a hogy kifejezéssel persze egyáltalán nem mindig kapcsolódik, s valószínűleg ez a félreértések forrása: „Lehet jó ötleted, de más véleményét is hallgasd meg.” Ez a mondat így helyes. Ínyencek kedvéért írjuk le, hogy mellérendelő összetett mondatról van szó. Vagyis ebben az esetben nincs alá- és fölérendeltségi viszony a két tagmondat között. Minden bizonnyal az ilyen mondatok mintájára kezdte el kigyomlálni a köznyelv egyéb mondatokból is a hogy-ot. „Lehet túl édes neked.” (Lehetséges (az, hogy) (ez) túl édes neked.) Ebben az esetben azonban a hogy fontos támpont, mondhatni útjelző tábla (volna) a mondat szerkezetében és értelmezésében egyaránt.

Szinte hallom sokak zúgolódását, mit nekünk nyelvtani elemzés, csak beszélni kell és kész, nem? Nem kell túlkomplikálni a dolgokat.

Ezt tulajdonképpen magyar szakosként, írással foglalkozó emberként vagy akár hétköznapi emberként én is így gondolom, azonban a hogy következetes eltűnése az ilyen és ehhez hasonló mondatokból talán mégis bizonyos következményekkel járhat. Szegényebbé, zavarosabbá, instabil szerkezetűvé teszi hiánya mondandónkat. Nap mint nap olvasom a facebook-on a következőket. „Lehet megnézem holnap.” vagy „Lehet elrontottam.” „Lehet sütök holnap egy ilyet.” „Lehet el kellene mennem.” Nemcsak a hogy tűnt el, de a vesszőnek is nyoma veszett, amit olyan sokáig sulykoltak belénk: „Gyerekek, a hogy elé mindig vesszőt rakunk.” Eltűnt a hogy, és lenyeltük a vesszőt is. A farkas szőröstől bőröstől megette a nagymamát és Piroskát, aki vagy ami ebben az esetben egyetlen szócska: a hogy. Élhetünk-e olyannyira felgyorsult világban, hogy a hogyra ne legyen szükségünk?

Másként:

Élhetünk-e olyannyira felgyorsult világban a hogyra ne legyen szükségünk?

Lehetséges, hogy egyszer a reggelink után a nagy sietségben rögtön a vacsoránk következik majd… Ugye milyen csorba, féllábú, sánta a másodszor leírt mondat? Ki tudja, lehet, hogy „ebbe a világba má’ mindegy”. Hogy egy mai klasszikust idézzek „Amíg ide jöttem kérem, háromszor volt igazam.” De lehet, hogy csak egyszer. A hogy az alanyi alárendelő összetett mondat kötőszava, amelyre az igényes nyelvhasználatban igenis szükség van. S ezt az állításunkat talán még Besenyő Pista bácsi is örömmel megerősítené.