Barátaimnak a hegyen és Molnár Bélának, aki megtanította, hogyan kell harmadik fület növeszteni
1.
Az ember igényességét önmaga és a világ felé leginkább zenei ízlésében lehet lemérni, különösen pedig abban, hogy hogyan és milyen zenét hallgat szívesen. Ma már vannak igazán jó hangszórók és nagyon jó minőségben lehet meghallgatni, kiváló előadók felvételeit, amivel legfeljebb csak arra kell vigyázni, hogy ne legyen digitálisan túlvezérelve, ezért is és mert még mindig a bakelit lemez az egyik legtestibb hordozója a zenei felvételeknek, érdemes a digitális felvételek mellett, lemezről is meghallgatni néhányat. Mert a zene, amennyire magas szférákba tud emelni, annyira testi, anyagi, annyira éter, mint amennyire rezgés, kissé, mint a fény, amely egyszerre hullámzás és rezgés. A fényt sem engedjük azonban be mindig otthonunkba, sőt zavaró is lehet, a szemet kiégetheti, a házat felforrósítja, a gondolatokat összezavarhatja a túl erős fény. A fény hiánya azonban halálos, ezért (is) sóhajtott fel Goethe még utószor, több fényt óhajtva. Valahogy a zenével is így vagyunk. Amikor egy-egy nagyszerű felvételt meghallgatunk, akkor olyan mintha láthatatlan csillagocskát gyújtanánk, s engedjük, hogy annak fénye át- és átjárjon. Mert nem csak fülünkkel hallunk, hanem egész testünkkel. Ezért nem lehet folyvást zenét hallgatni.
Hallgatni kell néha a csendet is.
Ahogy nappali fényre, úgy éji sötétre is szükségünk van, hogy élni tudjunk. Egész komoly alvászavart eredményezhet a sok mesterséges fény, megtéveszti az ég madarait, a rovarokat, s éppen így a mindenhová betolakodó zene is zavaró. Sokszor városi környezetben egy másik zenével tudom csak megszüntetni infernális hatását annak a hazug zenének, amit képesek úton-útfélen manapság az ember fülébe szuszakolni. Zenével küzdök a zaj ellen, s tudom, hogy ez nem a leghatásosabb módszer. Ahogy a csendről értekező norvég Erling Kagge esszéjében igen pontosan megjegyezte:
Annak az esélye, hogy megzavarnak bennünket, évszázadunkban természetesen drámaian megnövekedett, és ez a tendencia egyre csak folytatódik. A zaj korában élünk. A csend nyomás alá került.”
Erling Kagge: A csend a zaj korában. A világ kizárásának öröme. Park. 2017. 35. o.
De otthon, olyan zenéket hallgatok, amelyek valamihez kötnek, segítenek vagy éppen átjárnak. Nem mindig „szép” zenéket, s ezt hogy „szépség” a lehető legóvatosabban kell kiejtenünk, hiszen éppen a „szépség” címszava alatt követik el a legnagyobb bűntetteket a művészetben, s lesz belőle giccs, parádé és zsarnokság. De attól a szép még szép, s onnan ismerjük fel leginkább, hogy ahogyan a költő mondta: „igaz”. Ugye milyen érdekes, hogy az igazság és a szépség ennyire összefügg, éppen úgy, mint a zene és a fény.
Sokféleképpen hallgathatunk zenét. Egyedül természetesen, de megmutathatjuk barátainknak kedvenceinket, választhatunk háttérzenét, s a legtöbben ezt is teszik. A zene a mai világban háttér, a magány fátyla. Éppen azért szeretem a bakelit testiségét, hogy meg kell fordítani a lemezt, mert addig is odaülünk, körbevesszük. Egyértelmű, hogy ettől-eddig tart, éppen, mint egy koncert, kis szünettel. A jó zenéhez, az igényes zenehallgatáshoz oda kell ülni, meg kell hallgatni, éppen úgy, mint ahogyan a jó könyvet sem lehet lerakni.
Az igényes zenehallgatásnak lehet másik módja is. Amikor tematikusan hallgatunk meg egy-egy zeneművet, vagy akár több zeneműből fontosabb és valamilyen aranyfonál mentén összefüggő részleteket. Egy alkalommal így hallgattuk meg barátaimmal Bartók a Kék szakállú herceg várának egyedülálló felvételét, egy 1956-ban gyártott szűz lemezről, amelyet soha addig nem játszottak le. Az apropó az volt, hogy a lemez hozzánk került, s idős barátom – aki több alkalommal is játszotta zenészként nagy zenekarban e remekművet –, tartott értékes, rövid bevezetőt. Ő mondta, hogy Bartókhoz harmadik fület kell növeszteni, s ebben alighanem igaza volt. Az ember persze három füllel torz lesz, és ha már kinőtt az a harmadik fül, amivel Bartókot nem csak hallja, de érti is, akkor mást is meghall, s lesz, ami végtelenül zavarja majd, mint például a hazug zene, s lesz, amire pedig szomjazik az a harmadik fül, mint például a zenei őshangok, vagy még inkább a zenei alapállás. Ezek a fogalmak, hogy „zenei őshangok”, hogy „zenei alapállás” és „hazug zene” mind-mind Hamvas Béla sajátos fogalmai a zenével kapcsolatban.
Természetesen ahhoz, hogy megértsük mit értett Hamvas Béla sajátos fogalmai alatt, talán érdemes megvizsgálnunk, hogy mit gondolt például magáról a zenéről?
Mindenki számára evidens, hogy a zene hangokból áll, de kevesen tudják, hogy
A hangok még érzékenyebb holmik, amik mámorhoz vagy betegséghez vezetnek.”
úgyhogy egyáltalán nem mindegy milyen hangokkal szórjuk tele elménk. Továbbá:
Sohasem a hang szólal meg, hanem a világon, emberben, műveken keresztül mindig a magasabb valóság.”
Hamvas Béla: Schumann. 1948. I. n.: Poétika. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Hamvas Intézet. 2013. 507. o.
és:
A zene mindig eksztatikus állapot és eksztázis felidézése: de az egyik hang a hevített életérzést idézi, a másik a hűtöttet. Felfokoz vagy lefokoz. Mámort kelt vagy megbetegít.”
Hamvas Béla: Schumann. 1948. I. n.: u. o. 502. o.
Továbbá:
A zene nem individuális, vagy kollektív kifejezés. A zene a káoszból kilépő rend első alakja, a legelső artikuláció, a hangok fátyla alatt derengő rendszer, amelynek még nincs logosza, s így nem tud beszélni.
Hamvas Béla: A kétzongorás szonáta. Patmosz I. 360. o.
Összefoglalva, költőien és filozofikusan, Hamvas Béla szerint:
A zene a pirkadó logosz, az arányról és az ütemről, a mértékről és a rendszerről tud, ha számára a világ végleges megfogalmazása, éppen mert nincs logosza, függőben is marad.”
Hamvas Béla: A kétzongorás szonáta. Patmosz I. 361. o.
Ahhoz azonban, hogy jobban megértsük, hogy Hamvas miért kapcsolódott ennyire mélyen és átérzően a zenéhez, talán érdemes egy pillanatra az életére tekinteni, s emlékeztetni arra, hogy húga hogyan is emlékezett vissza a huszonéves Hamvasra, aki eredetileg nem is író, hanem zeneszerző szeretett volna lenni:
Nagyon szeretett zongorázni és nagyon szépen zongorázott. Schumannt, Beethovent, Chopint. Elkezdett komponálni, olyan húszéves lehetett. Ő maga lekottázta, és ilyen kéziratokban voltak a művei, aztán az is elpusztult a második világháborúban. Azt hittük egy időben, hogy zeneszerző lesz, mert annyira beleélte magát a zenébe. Egy alkalommal mi már lefeküdtünk aludni, és ő fent volt késő éjjelig, komponált. Másnap elmesélte, hogy ahogy komponált, rengeteg cigarettát szívott, és egyszer csak megjelent ott abban a nagy füstben egy ilyen fehér szakállas férfi, és azt mondta, hogy „ne fejezd be ezt a művedet, mert amikor befejezed, akkor meghalsz”. Akkor úgy megijedt, hogy abbahagyta a komponálást, és azt a művét nem is fejezte be.”
HAMVAS MAGDOLNA (Hamvas Béla húgának visszaemlékezése) I.n.: In memoriam Hamvas Béla. Szerkesztette Darabos Pál és Molnár Márton. Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet. Budapest. 2008. 90. o.
Az ilyen és ehhez hasonló visszaemlékezéseket persze mindig kellő távolságtartással kell kezelni, de valamiért a sok képzelt és kitalált történet, amelyek Hamvasról a különböző visszaemlékezések között keringenek, ezt hitelesnek érzem. Meg tudom benne pillantani a húszéves Hamvas Bélát cigarettafüstös látomásában, s ijedtsége emberivé, megközelíthetővé teszi. Nem a „nagy írót”, vagy „legnagyobb írót”, a „legeslegnagyobb írót” és az utókor által egyéb szuperlatívuszok mögé rejtett értetlenséget akarom látni, hanem az embert. Éppen az ember a legérdekesebb Hamvasban, különösen, amikor megérinti őt az emberen túli, a fenséges, a több, a metafizikai valóság, amelynek írásaiban számtalan jelét adta, hacsaknem éppen egész életműve annak a tanulságtétele, hogy itt egy embert megérintett a mindenség, miközben körülötte egyre inkább minden semmilyenné vált.
Talán csak a zongora volt valami, vagy ahogy ő maga írja:
A zongora az egyedüli hangszer, amelyik több, mint hangszer: az ember egészét igénybe veszi, egész testi valóságát, zenekar és mégis zongora: hangszer és orekeszter. Az ember maga a vonóskar, a fúvósok, az ütők, a karmester és a közönség. Amikor az ember zongorázik, olimpiai életet él: minden részével részt vesz abban, amit tesz – ez az egész ember hangszere.”
Hamvas Béla: Schumann. 1948. I. n.: Művészeti írások I. Medio. 2014. 7. o.
Erre persze biztosan megsértődhetnének azok, akik a húros, fúvós, vagy ütős hangszerek elkötelezettjei, de még ők is megérthetik Hamvas egyedülálló vonzódását a zongorához, s így zenei ízlésének főbb irányát előre sejthetik.
Szinte még gyerek, amikor katona az első világháborúban, s hazaírott leveleiben számtalan helyen találunk utalást a zongorára és a zenére. Számos forrás van arra nézvést, hogy zongorázott fiatalon és idősen, háborúban és békében, katonáknak a fronton és munkásoknak a gyárban, utóbbiért – a sors különös fintoraként – még kitüntetést is kapott a párttól.
A lényeg azonban nála (is) a folytonos vágyódás a romlatlanba, az aranykorba, az alapállás megteremtésének olthatatlan vágya, a megvalósítás felé tett hallatlan erőfeszítések, mind-mind erre vallanak.
2.
Hamvas Béla tehát az aranykorba vágyott, de a vaskorba született, úgy is mondhatnánk, hogy az aranykort élte a vaskor közepén. Meg kellett értenie, hogy a vaskor, a romlás, a hiba, nem kívül keresendő, hanem belül. Mi mind romlottak vagyunk, akik ebbe a korba születtünk, de ő, mindezek ellenére, végül mégis megtalálta a megoldást. Éppen zenei írásainak egyikében bukkanunk az alábbi sorokra:
Nem elég jó műveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni. Fogalmat szerezhetünk arról, hogy a mű abszolút módon kötelez. A mű bármilyen tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli. Ez a modern művészet egyetlen kérdése.”
Hamvas Béla: A kétzongorás szonáta. Patmosz I. 358 .o.
Tudom jól, hogy amikor Hamvas ilyeneket ír, hogy „Ez a modern művészet egyetlen kérdése.” – akkor legalább annyira haragszanak rá, mint amikor azt mondja A bor filozófiájában, hogy „Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára.” Ahogy utóbbival az összes önérzetes ateistát vérig sértette és magára haragította – tisztelet a kivételnek –, úgy az előbbivel a modern művészek lelkébe gázolt bele. Hiszen mit is állít? Még hogy a modern művészetnek egyetlen kérdése lenne?
Igen.
Hamvasnak igaza van.
A modern művészetnek egyetlen kérdése van, s mindaddig, amíg egyértelműen és közmegegyezésszerűen meg nem találjuk az igaz választ, addig a modern művészet csak modern marad, egyetlen kérdésével és megválaszolatlanul, tovább aligha léphet.
Hamvas ugyanis azt állítja, hogy bármilyen tökéletes művet tesz le a művész, ha nincs mögötte valódi élet, akkor az átverés, hazugság, szemfényvesztés, avagy svindli. Még sarkosabban fogalmazva, hogy mindenki értse: rossz ember nem lehet nagy művész, s nagy művészetet rossz ember nem alkothat, legfeljebb csak sikerest, az pedig semmi a dicsőséghez képest. Ez elsőre nem tűnik valami nagy esztétikának, de alapvető és igaz, az idő igazolja, a kivételekkel együtt. Így kapcsolódik morál és művészet, meglehetősen szorosan. Ezért is keresték a gyermeki zenét kezdetben a zeneszerzők, az ártatlanságot, ez volt a romantika – máig hatoló és téves – nagy gyermekkultusza mögött, amit a zenével kapcsolatban Hamvas így fogalmaz meg:
A zene gyermeki nyelv, amely éppen egyszerűségével tud a világról mindent. A zene csak ott fakad, ahol közvetlen, könnyű és természetes kedélyében fellép az életnek valamilyen bomlottsága. Ez a zene gyönyörűsége és veszélye, ezért tiltja ki Platón államából és ezért használja fel Kung-fu-ce a leghatékonyabb nevelés eszközének. Az egyik művészet a világ képszerűsége, a másik a plasztikus volta, a harmadik a kimondhatósága. A zene a világ zengése (…) Mindennek van zenéje – a fénynek is.”
Hamvas Béla: A Liszt-jubileum. 1936. I. n.: Poétika. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Hamvas Intézet. 2013. 516. o.
Sokan és joggal értekeztek arról, hogy létezik az úgynevezett zenei nyelv, de nagyon kevesen kötötték ezt össze az eredettel, a kezdettel. Ez az eredet, ez a kezdet, azonban nem feltétlenül a gyermek zene, ahogyan Schumann érezte, hogy a gyermekfülekhez vissza kell térni, mint a képzőművészetben Klee és Chagall a gyermekszemekhez. Nagyon közel járunk, de mégis valami egészen másról van szó.
Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mit értünk az eredet alatt? Mi mást, ha nem a népzenét? De mi az a népzene?
(…) némely XX. századi muzsikusnál – különösen Bartóknál – egybeesik „a népi zene” és „a gyermek zenéje”. Mind a két esetben ugyanarról a „zenei alapállásról” van szó, az „aranykori zenéről”, amelynek legtisztább hangjai a Mikrokozmoszban és Bartók utolsó műveiben hangzanak el.”
((…))
„Bartók volt az egyetlen zeneköltő, aki tudta azt, amit senki rajta kívül nem tudott: a népzene nem az úgynevezett „nép” (paraszt) alkotása, hanem megszámlálhatatlan évszázadok óta felgyűlt ősi zenei világra való emlékezet, amelyet a nép őrzött meg.”
Hamvas Béla: Bartók. 1946. I. n. i. m. 520. o.
Vagyis valami olyasmire hívja fel a figyelmünket Hamvas, ami egy alapvető félreértésre világíthat rá a népzene vagy népi zene kapcsán, pontosabban és őt idézve:
„A valódi népi zene az, amely a zene ősvilágából való elemeket tár fel és utal arra, amit úgy is lehetne nevezni, hogy őshangok.”
Hamvas Béla: Bartók. 1946. u. o.
Ahhoz azonban, hogy megértsük miért kellene eljutnunk az őshangokig, meg kell néznünk, hogy Hamvas hogyan jutott el addig, hogy ez egyáltalán felmerült benne.
3.
Mint említettem – szerintem – legnagyobb hatással Hamvasra Schumann volt – Beethoven és Bartók mellett –, akiről azt mondja, hogy:
Schumann csak a szobában Schumann. Lehetőleg egyedül, zárt falak között, kályha meleggel, este lámpafénynél. Itt bontakozik ki teljesen a schumanni művészet magányos tépelődése, elmosódott, zárt, fülledt, melankolikus metafizikája. Aki csak hangversenyteremből ismeri, nem ismeri.”
Hamvas Béla: Schumann. 1948. u. o.
Hiába, nem mindegy, hogy hogyan és mikor hallgatunk, milyen zenét. Nem csak a befogadói élmény szempontjából nem mindegy, hanem a hatás szempontjából sem. Mert a zene átjár.
De Schumannál történik valami, ami Hamvast nem hagyja nyugodni:
Az ember a C-dúr fantázia második tételét játssza. A nagy tört akkordok után, amelyek alatt a zongora majd leroskad különös rész következik. A dallam olyan, mintha keskeny résen éles szél fújna át. Itt ébred rá az ember a meghasadt hangra. Előveszi a harmadik tételt és látja, hogy a hang itt sem tiszta. Előveszi a Kreislerianát, eljátssza az első számot, a másodikat, az utolsót, a Novellettekben ugyanazt hallja, a Faschingsschwank aus Wienben ugyanazt.
Az A-moll zongoraversenyen érezni a legjobban.
Oly fájdalmas és mégis olyan ijesztő, olyan kísérteties, olyan édes, riasztó mosolyában annyi átható szenvedés van, annyira égeti az ember fülét, simogat, hív, bűvöl, elvarázsol és olyan fojtogató, idegtépő – hogy az ember megrettenve hagyja abba.
((…))
Lehetetlen ezeket a hangokat büntetlenül hallgatni – lehetetlen meg nem hasadni…”
Hamvas Béla: Schumann. 1948. I. n. i. m. 504. o.
Mi ez a schumanni hang? – kérdi Hamvas meghatározó esszéjében és így válaszol: „A meghasadt hang.” Ennek a meghasadtságnak az élménye, az alapvető romlottságnak a rettenete hatol át a modern művészeten. Nagy kár, hogy Hamvas nem figyelt fel Clara Schumann szerepének fontosságára, aki nem csak Robert Schumannt, de Brahmsot is elindította pályáján. Velük azonban véget ér az európai klasszikus zene, mert már ami Bartóknál történik az teljesen más, s ezt Hamvas is hangsúlyozza.
Mielőtt tovább haladnánk érdemes megjegyezni, hogy A Liszt-jubileum című írásában kegyetlenül leszámol szegény Liszt Ferenccel, de különösen azzal, amit aztán Liszt jelent a modern zenében, a virtuozitással.
Ahol nincs elég mondanivaló, ott a mesterség hengerli le a boszorkányos ujjakon álmélkodó közönséget. Liszt fellépése óta a zongora a „technika” martaléka lett. A Liszt-tanítványokon ez jól érezhető. Egyetlen tanítványa sem volt, aki ne éppen ezt csinálta volna. A szédítő tempók, a gyöngyöző csilingelés, a futamok szikrázása, a tűzijáték a zongorán, a népünnep, az, ami csaknem szélhámosság, mert a zene belőle eltűnt. Így falták fel az eszközök a művészetet – falta fel a zenekar a szimfóniát, az irodalom a zenét, a technika az előadó-művészetet.”
Hamvas Béla: Liszt-jubileum. u. o. 515. o.
Ez az, amivé mára hanyatlott a zene előadó-művészetének jelentős része. Kassza, nagy színpad, hosszú combú lányok, flitter, tűzijáték és giccs, sitty-sutty, csak a zene nincs sehol, de:
A giccs és a zenei hazugság között levő határvonal a legtöbb esetben elmosódik.
Hamvas Béla: A kétzongorás szonáta. Patmosz I. 384. o.
Korábban utaltam a „zenei hazugság” fogalmára, aminek többször is nekimegy Hamvas, hogy tisztázza:
A zenei hazugság tényét még nem tudatosították, pedig amióta a politikai indulók és dalok és kantáták és terroristák dicsőítésére írt szimfóniák a világ minden táján felhangzanak, időszerű lett volna. Az elhasznált, többnyire divatból kiment slágerekből összelopkodott, kizárólag polgári eredetű dallamoknak és harmóniáknak kötelességük lenne, hogy az embert optimizmusra hangolják, mert a terror nem elégszik meg azzal, hogy narkotizáljon, tényleges idiotizmust követel.”
Hamvas Béla: A kétzongorás szonáta. Patmosz I. 383. o.
Ha mindezt összevetjük a parádés és paszományos, patetikus zenei szörnyszülöttökkel, amelyek azóta keletkeztek, mióta Hamvas a fentebbi sorokat leírta, akkor talán legalább kissé eltűnődhetünk a fentebbi sorok valóságtartalmán, még akkor is, ha nem értünk velük teljesen egyet.
Visszatérve Schumannhoz, az egyik esszéjében tesz egy olyan megállapítást, amely tipikusan jellemző Hamvas bicskanyitogató stílusára, arra, amiért oly sokan rajonganak, s amely oly sokakat visszariaszt, sőt idegesít. Egyszerre költői, miközben nagyon konkrét megállapítást tesz:
Schumann a-moll koncertje fehér. Az a-mollban mindig a fehér az uralkodó szín, éppen úgy, ahogy az esz-dúrban a kék, a cisz-mollban a sötétvörös, az f-mollban az okkersárga, a g-mollban a zöld.”
Hamvas Béla: Schumann. 1948. I. n.: Poétika. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Hamvas Intézet. 2013.
Ha a legtöbb mai embernek azt mondanánk, hogy az a-moll koncert fehér, attól tényleg megijednének és bolondnak néznek, pláne ha esszében mondanánk ezt, amely pedig a dolgok mélyebb és tökéletesebb megértésére törekszik, hiszen nevében is hordozza, hogy kísérlet. Ez nem csak azért van, mert a mai emberek nem nagyon tudnak elvonatkoztatni, hanem azért mert itt határsértés történik. Amit Federico Garcia Lorca Alvajáró románc című versében imádunk, hogy „zöld a szél” és „zöld a lány haja” és „zöld a lány húsa” – azt alig tudjuk megbocsájtani Hamvas Béla Schumann esszéjében. Ez az, amit magyarul úgy hívunk, hogyösszeérzés vagy közismertebben szinesztézia, amely olyan mentális jelenség, amelyben egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet, tehát például a betűkhöz vagy számokhoz az ember akaratlanul is színeket társít. Vagy Lorca esetében a szélhez, a lányhoz, a lány testéhez a zöldet, míg Hamvasnál az a-moll koncerthez a fehéret. Ez az érzéki tapasztalat a fehér.
Mit ért azalatt Hamvas, hogy fehér?
Egyik helyen azt írja, hogy a fehér a papír és a távolság, éppen úgy, ahogy köztem – e sorok írója – és az olvasó között most nem csak gondolataimat hordozó fehér papíron virító fekete betűk sora van, hanem a köztünk rejlő távolság is, melyben szellemtestünk láthatatlan sugarai nyúlhatnak csak egymás felé, segítőileg és vigasztalólag, a megértés párálló reményében. De a fehér „a meghasadt hang”, „az elfáradt, megbetegedett fény” is.
Az az analógiás látásmód, amelyet később a Scientia sacrában Hamvas az őskor logikájának is nevez, s amelynél csak az egységlogikát helyezi magasabbra, mutatkozik meg itt a gyakorlatban. S, amit költőknek elnézünk, sőt nagyra értékeljük náluk, azt egy zeneesztétikai esszében alig tudjuk elfogadni, pedig segíthet közelebb vinni minket a megértés szépséges és csillogó horizontjához. Ahhoz tehát, hogy megértsük, hogyan is jut el Hamvas arra a megállapításra, hogy a mai ember Schumann zenéjében él, avagy ebben „a meghasadt hangban”, ebben a válságos állapotban, vagyis hogy rádöbbenjünk, hogy mi vagyunk azok, akik ebben a válságban élünk.
4.
Beethovenről Hamvas sokat értekezett, de csak egyetlen másik helyen annyira magával ragadóan, mint a VII. szimfónia és a zene metafizikája című esszéjében. Megbontani azt a szöveget nem érdemes, mert inkább költemény, mint esszé, avagy: költői esszé, sajátos sodrásával és szélsőségeivel, amiből messzire kihallatszódik, hogy Beethoven zenéje ihlette. Kétségtelenül gyönyörűen ír a Waldstein szonátáról, melyről gondolatait érdemes összevetni Edwin Fischer hasonló és részletekbe menő írásával, például ezt a részletet:
Említettem már, hogy a franciák „L’aurore”-nak nevezik a szonátát és ez a cím jól illik hozzá. Ebből a szonátából, különösen pedig az első tételéből sugárkévék áradnak széjjel – aureolája van – és a Goethe-barátoknak ez a hajnalpír valahogyan a „Ganymed” verssorait juttatja eszükbe: „Felfelé, kebledre szállva, te mindnyájunk szerető atyja…” S talán nem véletlen, hogy a Schubert által megzenésített „Ganymed” egyik madárfüttye hangról hangra megegyezik a Beethoven szonáta egyik motívumával.”
Edwin Fischer: Beethoven zongoraszonátái. Zeneműkiadó. Budapest. 1961. 84. o.
Ezzel:
A franciák hajnalnak nevezték el l’aurore. Ganümedésznek is hívják –, Ganümedész a földön a legszebb ifjú, akit Zeusz az Olümposzra vitt, hogy a lakomákon a nektárt az istenek poharába töltögesse…”
Hamvas Béla: A waldstein szonáta. Patmosz I. Medio. 2004. 242. o.
Talán nem véletlen, hogy a Hamvas által a Waldstein-szonátáról írott esszé egyik madárfüttye hangról-hangra megegyezik Edwin Fischer könyvének részletével. Hamvas ugyanis a visszaemlékezések szerint nagyon is jól ismerte és szerette Fischer – valóban egyedülálló – felvételeit, ahol Bachot és Beethovent is zongorázott. Kortársak voltak ugyanis, s Hamvas Fischer 1961-ben magyarul is megjelent könyvét biztosan olvasta.
Az említett másik szöveghely azonban nem ez, hanem számomra legmegrázóbb írása, amit még egészen fiatalon, húszévesen, talán elsőként olvastam tőle, s amelynek az a címe, hogy a Kései művek melankóliája. Ebben az írásában szól arról, ahova Beethoven végül is eljutott, vagyis ebben az írásában próbál meg beszélni arról:
Beethoven utolsó kvartettjeiről beszélni nem azért nehéz, mert bennük a számunkra ismert legmagasabb zene szólal meg. Ez a zene se lefordíthatatlan. Nyelvi megfelelője azonban csak a művészet néhány rejtett helyén található. A Faust második részének, az Oidipos Kolonosnak, Shakespeare Viharjának világa ez. A Kunst der Fuge, az öreg Tolsztoj és Cézanne éppen úgy ide tartozik, mint az aggastyán Platon, Hérakleitos és Lao-ce.”
és
Beethoven utolsó kvartettjeinek süket ugrálása és fakó éneke szörnyű és utolsó erőfeszítés. Még egyszer. Még egyszer, aztán soha többé. Itt az előbbivel már semminek sincs analógiája.
A régebbi művekkel nem lehet összehasonlítani.
Sok értelme nincs. Úgysem érti senki és valószínűleg soha senki se fogja megérteni. Ez itt nem szép, nem káprázat és semmi sincs, ami kevésbé lenne vigasztaló. De olyan kényszer rohama nyűgözte le, hogy azt kell hinnie, nincs fontosabb, mint ezt megcsinálni.
Még ezt. Még ezt az egyet. Még egyszer és soha többé. Nem valakinek, vagy valakiknek. Csak úgy. Hogy legyen. A létezést csak szavakkal lehet feltérképezni. A szám is szó, a szín is szó, a hang is szó. A festészet és a zene is nyelv.”
végül pedig:
Az a-moll kvartettben a helyzet egészen különös. Van egységes és hosszú részlet, főként a lassú tétel, amely az áthallott idegen zenét elképzelhetetlen koncentrációval az emberi zene nyelvére fordítja. Hangról hangra, pontosan ütemről ütemre, minden hangsúlyt, fokozást, lankadást, kitörést, áradást a mi földi zenénk nyelvére hangszerel át. Hasonló teljesítmény az emberi világban nincs. Beethoven ebben az időben már teljesen süket volt, s így nem tudta, de nem is tudhatta, hogy milyen hangokat hall. Emberieknek értelmezte azokat. Ha még nem lett volna süket, e hangok fülét biztosan széttépték volna.”
Hamvas Béla: Kései művek melankóliája. 1948. I. n.: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Vigília. 1987. 63. o.
Ezekből a részletekből láthatjuk leginkább, hogy Hamvas Béla gondolkodására milyen irtózatosan nagy hatással volt a zene, különösen ez a zene. Ha mellé rakjuk, hogy 1947-1948 környékén írta ezt az esszéjét, legjobb, szentendrei alkotói periódusában, amikor a zenitre ért pályáján, s megfogalmazta regényelméletét, hagyomány szemléletét, előbbi a Karneválban, utóbbi az újragondolt Scientia sacrában öltve testet.
Amit itt észrevett, azt igazán Bartók című esszéjében fogalmazza meg, mégpedig, hogy a formák már Beethoven utolsó kvartettjeitől kezdődően felbomlottak. Vagyis Hamvas szerint Bartók
(…) minden, amit tenni tudott, hogy a zenében legközelebb álló magaslatig, Beethoven utolsó kvartettjéig, visszahajlott. (…) Bartók a Zenét húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, de még sokkal inkább a Kétzongorás szonátát kivéve -, fejét az organizált kriminalizmus ellen való szenvedélyes ellenállásból kiemelni alig tudta. A modern zene számára alig maradt más, mint szorongás és agresszió.”
Hamvas Béla: Bartók. Mouseion. A Magyar Esztétikai Társaság évkönyve. 1946. 23-27. o
Ezzel együtt egy olyan komoly Bartók-kiritika fogalmazódik itt meg, közvetlenül Bartók halála környékén, hogy mindamellett, hogy Bartókot Sztravinszkij és Schönberg mellett említi, nagyon erős. Mégpedig, hogy Bartók nem mert abba a feladatba belelépni, amit felismert, mert nem volt hozzá elmélete.
Még Szabados György, a kiváló zeneszerző is meglepődött ezen:
Hamvas Bélának van egy írása, a második világháború után nem sokkal írta, Bartók a címe. Amikor ezt elolvastam, nagyon megdöbbentem. Talán az egyetlen olyan írása Hamvasnak, amellyel vitatkozom (ezt meg is írtam, és továbbra is tartom a magam álláspontját). Ugyanis Hamvas ebben az írásban elmarasztalja Bartók Bélát, abban, hogy neki minden adottsága megvolt ahhoz, hogy népzenei beavatottsága alapján az egész addigi műzene-történeti zsákutcát revideálja. Ha egy konzekvens utat járt volna végig, egy teljes zenei megújulásnak lehetett volna a fundamentális jelensége Bartók és a bartóki zene. Ám ezt ő nem vitte végbe.”
Szabados György: Hamvas Béla és a zene (Előadás Százhalombattán). I. n.: Új Forrás. 2004. 10. sz.
Hamvas egészen pontosan azt mondja, hogy Bartók „az iramtól visszarettent és önmagát – túl korán – lezárta.” Talán úrrá lett rajta a műpánik és befejezhetetlenség érzése, mert megértette, hogy a nagy művet nem lehet befejezni, egy életmű sohasem „teljes”, mindez csak hamis képzet, téveszme, becsvágy. Ami még ennél is súlyosabb:
Bartók abban, amit népben talált, a zenei őshelyzetet ismerte fel. DE! Nem volt hozzá elmélete és a helyzetet nem értette meg.”
Hamvas Béla: Bartók. I. n.: Poétika. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Hamvas Intézet. 2013. 520. o.
Emellett a kritikája mellett, mégis Bartókot tartja a legtöbbre. Ahogy írja:
(…) a második világháború után az irodalom ájultságából nem ébredt fel, a zene viszont erőtlennek bizonyult, mint kezdeményező a festészet lépett előre, akkor tulajdonképpen a zene örökségét vette át. Bartók és Kodály művészetének jelentősége a magyar művészet egész élettörténetében egyedülállóan döntő és fontos. A magyar művész először jelent itt meg, világtávlatban is, mint első vonalbeli, vezető, ízlést diktáló, igényt jelentő alakban úgy, hogy tényleg azt hozta, ami az övé, hozta pedig ezt népével és népének egész történetével együtt.”
Hamvas Béla: Irodalom és zene. I. n.: Művészeti írások I. Medio. 2014. 214-215. o.
Mi sem jellemzőbb, hogy ez a nép Bartókhoz még mindig nem növesztett harmadik fület, s maga Bartók oly méltatlanul külföldön, menekültként kellett elpusztuljon. Ahogy Kodály híres „módszerét” sem gondoltuk tovább, fejlesztettük, építettük be közoktatásunkba, ellentétben például a japánokkal, akik nagyon sokat merítettek belőle.
Hamvas végül is arra jut, hogy:
Bartók utolérhetetlen nagysága e pillanatban abban van, hogy az ősrétegből szóló áthallásokat oly tökéletesen közölte. (…) Utolsó műveiben a vonósok és az ütők feszültsége és ellentéte különösen kirívó. (…) Bartók is, mint minden nagy művész, két örökséget hagyott ránk: műveit és ellenállhatatlan kényszert, hogy róla beszéljünk.”
Hamvas Béla: Bartók. 1946. I. n.: Poétika. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Hamvas Intézet. 2013. 522. o.
Pontosan ugyanúgy, mint Hamvas Béla, aki ugyanúgy két örökséget hagyott ránk: műveit és ellenállhatatlan kényszert, hogy róla beszéljünk.
5.
Ha barátaimnak el szeretnék valami nagyon fontosat mondani művészetről, zenéről, s szeretném, hogy velem együtt hallani kezdjék Hamvas Béla sajátos hangját, akkor mindenképpen arról beszélnék, hogy milyen volt Hamvas kapcsolata a zenével. Esszéi alapján készítenék egy válogatást, amit egy gyönyörű estén és ragyogó hajnalon végighallgathatnánk, s talán odaadnám nekik ezt az esszém, ami azt próbálta összegyűjteni, hogy mit mondott számos különböző írásában Hamvas Béla szeretett és kritizált zeneköltőiről, mint például Beethovenről, Schumannról, Lisztről és Bartókról. Különösen pedig milyen alapfogalmakat vezetett be a zene kapcsán, amelyek a modern művészet egészére nézve is meghatározóak lehetnének.
Ha tehát, egy – vigyázzunk a szóval – szépséges – tehát igaz – délutánon összejöhetnék jó barátaimmal, hogy Hamvas Béla és a zene összefüggéséről beszélgessünk, akkor egészen biztosan mindenek előtt Hamvast idézném:
Jöjjön legelőször az a-moll koncert!”
DEÁK KÁROLY visszaemlékezése. I. n.: In memoriam Hamvas Béla. Szerkesztette Darabos Pál és Molnár Márton. Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet. Budapest. 2008. 28. o.
Azaz Schumann zongoraversenyével kezdenénk (A-minor. Op. 54.).
Miután ezt meghallgatnánk, követve és bemutatva Hamvas Béla zenei ízlését folytathatnánk a Das wohltemperiert
