Részlet a kötet első novellaciklusából:
„A borleves a színét annak köszönhette, hogy vörösborból készült. Kizárólag vörösbor volt odahaza nagyobb mennyiségben, hiszen piros szőlő termett a kertben – kivéve a kevéske korai hibriket, ami a kerekeskút fölötti lugasról hívogatott már szeptember közepén, aztán többnyire nem is érte meg az októbert. Ami szőlőt megtermett a kert, nagyapa borrá változtatta. Természetesen nem úgy, egycsapásra, hogy már a puttonyban. Az átváltoztatásban segítségére volt a család apraja-nagyja. Ki-ki testalkatának és teherbírásának megfelelő méretű puttonyt kapott a hátára, abba szedte az érett fürtöket. Volt bőven móka a tengersok leszedett szőlővel. Elsőnek a kádba került a termés. Négyéves lehettem, amikor ez először megütötte a fülemet. Rémülten tiltakoztam, oda ugyan biztosan nem teszünk semmiféle szőlőt, hiszen abban szoktam fürödni. A biztonság kedvéért el is torlaszoltam a fürdőszoba ajtaját egy hokedlivel, én pedig rajta trónoltam. Bármelyik felnőtt könnyedén elmozdíthatott volna, tettlegességre azonban nem került sor, helyette elmagyarázták a szőlő befogadására hivatott kád mibenlétét.
Hja, az nekem ránézésre dézsa volt. Még hogy kád! Kerek, magas dézsa. Nálam is sokkal magasabb. Belsejébe látni csak kissámliról lehetett. Vagy nagyapa öléből. Ez utóbbit jobban szerettem, de nagyapa szüret idején oly mértékben volt elfoglalt, észre is alig vett. Úgy kellett minduntalan kivívnom a figyelmét, a gyermeki leleményesség eszköztárának minden apró darabját bevetve. Sündörögtem körülötte, húzgáltam a kabátujját, leestem a sámliról, felrúgtam egy kisebb, szőlővel teli puttonyt. Ha pedig a felsoroltak egyike sem használt, határtalan egyszerűséggel ordítani kezdtem. Olyan hangosan tudtam ordítani, hogy ez mindig hatott.”
